Isteni
Irgalom, aki felemelsz minket a bűn nyomorúságából
Bízunk
benned!
No lám!
Még a kérdést is, mi felvetődik bennem, megelőzi valami. Vagy, valaki? „Senki
sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza” Isten
jelenléte, teremtő – engem újjá teremtő – szándéka, mindennél előbb van! És a
kérdés megint csak az marad, hogy mivé lesz bennem Isten? Mit kezdek én
Istennel? Mit engedek meg magamból a számára?
Rettenetes
terheket cipelünk, melyek nem engedik meg nekünk, hogy ezekre, és az ezekhez
hasonló kérdésekre válaszolhassunk. Mert én magam vagyok az akadálya annak,
hogy Isten cselekvővé lehessen bennem.
Melyek
is ezek a terheink?
Legelőbb
is neveltetésünk. Az, hogy falakat építeni tanítottak meg bennünket, és nem a
szabad gondolkodásra, döntéseink tudatos meghozatalára.
A másik
az, ami ettől nem független, hogy olyan közegben élünk, ahol az elvárás sem a személyiségünk
kimunkálása, hanem a különféle hatalmaknak való engedelmesség tudomásulvétele.
Aztán,
persze, van még számtalan, bennünket mesterségesen befolyásoló körülmény, ami
érdekünkké, érdeklődésünkké fejlődi ki magát.
Mindezek
automatizmussá válnak, és eredményezik, hogy önmagunk belső, belülről fakadó
igényét hátrébb soroljuk. Ami első látásra alázatosságnak is tűnhet, de,
valójában a kényelmesebb ez, mert nem kell felvállalni konfrontálódást – se
magammal, sem a világgal -, látszólag még hasznossá is lehet a számomra, és
gondolkodnom, döntéseket sem kell meghoznom, mert megteszi ezt más, helyettem.
Egyetlen
dolog sérül ebben az automatizmusban, a magam személyisége, és persze, általam
mások személyisége is.
Többé
nem kutatom az igazságokat, nem veszem a fáradságot, hogy kérdéseket
fogalmazzak meg, nehogy választ kelljen rá keresnem. Nem keresek, egyszerűen
kiszolgálom azt, ami van, és abban megtalálom a magam magyarázatát, miért jó az
nekem. Ráadásul, van lehetőségem választani, mi az, ami számomra hasznosabb?
A
legfontosabb kérdést sem teszem fel eközben: mire van az életem? Erre a
világra, vagy többre számítol?
Ennél
rosszabb már csak az, amikor e kérdés előtüremkedik belőlem, akaratlanul is, és
igyekszem rá olyan feleletet konfigurálni, ami az én világomra szabott
életigenlésemet igazolni tudja. Mert már annyira elvilágiasodtam, hogy nincs
szükségem rá, vagy már nem is tudok elképzelni olyant, hogy helyettem,
kérdéseimre, a bennem megszólaló lelkiismeret adjon választ. Ha meg is hallok
ilyent, sietve nyomom el, szerelem le, állok elébe a magam pragmatikus
válaszával. Mert én, mindenre tudom a helyes választ!
Kandakénak
volt egy problémája, ami nem hagyott neki nyugtot. De amivel, mert szembe
nézni, és kereste rá a megoldást. Arra is ráismert, hogy önmaga ezzel a
problémával nem tud megbirkózni. El tudta fogadni a segítséget, mert akart
változtatni a valós problémáján, és valós megoldást akart.
Jézus
ajánlja, kínálja magát, valós megoldásaként problémáinkra. Kandakénak ez még nem
adatott meg. Számunkra megadatik. De, csak annak, aki felismeri a saját élete
problémáját, és azzal úgy mer foglalkozni, ahogy Kandaké is.
Az én
életem problémája, nélkülem nem fog megoldódni. Ahogy részese vagyok a
problémának, a probléma keletkezésének is, úgy kell részt vennem a problémám
megoldásában is. Istenben partnerre találok, Aki elküldte a Fiút, hogy társam
legyen a problémám megoldásában.
Isten
nem problémázó, nem problémakereső, és nem is problémagyártó, de minden
problémám megoldásában készséges partner. Mert a szeretet nem probléma
elkerülő, hanem problémamegoldó. Mert tudja Isten bölcsessége, hogy problémáink
megoldása vezethet el békességre, boldogságunkra. Köszönöm Istenem, Atyám, hogy
szereteteddel gondoskodó Atyám vagy! Ámen