2017. május 4., csütörtök

Isteni Irgalom, aki felemelsz minket a bűn nyomorúságából Bízunk benned!



Isteni Irgalom, aki felemelsz minket a bűn nyomorúságából
Bízunk benned!


No lám! Még a kérdést is, mi felvetődik bennem, megelőzi valami. Vagy, valaki? „Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza” Isten jelenléte, teremtő – engem újjá teremtő – szándéka, mindennél előbb van! És a kérdés megint csak az marad, hogy mivé lesz bennem Isten? Mit kezdek én Istennel? Mit engedek meg magamból a számára?
Rettenetes terheket cipelünk, melyek nem engedik meg nekünk, hogy ezekre, és az ezekhez hasonló kérdésekre válaszolhassunk. Mert én magam vagyok az akadálya annak, hogy Isten cselekvővé lehessen bennem.
Melyek is ezek a terheink?
Legelőbb is neveltetésünk. Az, hogy falakat építeni tanítottak meg bennünket, és nem a szabad gondolkodásra, döntéseink tudatos meghozatalára.
A másik az, ami ettől nem független, hogy olyan közegben élünk, ahol az elvárás sem a személyiségünk kimunkálása, hanem a különféle hatalmaknak való engedelmesség tudomásulvétele.
Aztán, persze, van még számtalan, bennünket mesterségesen befolyásoló körülmény, ami érdekünkké, érdeklődésünkké fejlődi ki magát.
Mindezek automatizmussá válnak, és eredményezik, hogy önmagunk belső, belülről fakadó igényét hátrébb soroljuk. Ami első látásra alázatosságnak is tűnhet, de, valójában a kényelmesebb ez, mert nem kell felvállalni konfrontálódást – se magammal, sem a világgal -, látszólag még hasznossá is lehet a számomra, és gondolkodnom, döntéseket sem kell meghoznom, mert megteszi ezt más, helyettem.
Egyetlen dolog sérül ebben az automatizmusban, a magam személyisége, és persze, általam mások személyisége is.
Többé nem kutatom az igazságokat, nem veszem a fáradságot, hogy kérdéseket fogalmazzak meg, nehogy választ kelljen rá keresnem. Nem keresek, egyszerűen kiszolgálom azt, ami van, és abban megtalálom a magam magyarázatát, miért jó az nekem. Ráadásul, van lehetőségem választani, mi az, ami számomra hasznosabb?
A legfontosabb kérdést sem teszem fel eközben: mire van az életem? Erre a világra, vagy többre számítol?
Ennél rosszabb már csak az, amikor e kérdés előtüremkedik belőlem, akaratlanul is, és igyekszem rá olyan feleletet konfigurálni, ami az én világomra szabott életigenlésemet igazolni tudja. Mert már annyira elvilágiasodtam, hogy nincs szükségem rá, vagy már nem is tudok elképzelni olyant, hogy helyettem, kérdéseimre, a bennem megszólaló lelkiismeret adjon választ. Ha meg is hallok ilyent, sietve nyomom el, szerelem le, állok elébe a magam pragmatikus válaszával. Mert én, mindenre tudom a helyes választ!
Kandakénak volt egy problémája, ami nem hagyott neki nyugtot. De amivel, mert szembe nézni, és kereste rá a megoldást. Arra is ráismert, hogy önmaga ezzel a problémával nem tud megbirkózni. El tudta fogadni a segítséget, mert akart változtatni a valós problémáján, és valós megoldást akart.
Jézus ajánlja, kínálja magát, valós megoldásaként problémáinkra. Kandakénak ez még nem adatott meg. Számunkra megadatik. De, csak annak, aki felismeri a saját élete problémáját, és azzal úgy mer foglalkozni, ahogy Kandaké is.
Az én életem problémája, nélkülem nem fog megoldódni. Ahogy részese vagyok a problémának, a probléma keletkezésének is, úgy kell részt vennem a problémám megoldásában is. Istenben partnerre találok, Aki elküldte a Fiút, hogy társam legyen a problémám megoldásában.
Isten nem problémázó, nem problémakereső, és nem is problémagyártó, de minden problémám megoldásában készséges partner. Mert a szeretet nem probléma elkerülő, hanem problémamegoldó. Mert tudja Isten bölcsessége, hogy problémáink megoldása vezethet el békességre, boldogságunkra. Köszönöm Istenem, Atyám, hogy szereteteddel gondoskodó Atyám vagy! Ámen
 



Ferenc pápa: Az Egyház hallgassa meg az embereket



Ferenc pápa: Az Egyház hallgassa meg az embereket

Az Egyház legyen talpon és úton, hallgassa meg az emberek szívében rejlő aggodalmakat, és mindig örvendezzen. Erre buzdított Ferenc pápa május 4-én, csütörtökön reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

Az Apostolok cselekedeteinek első nyolc fejezete összegzi az Egyház egész történetét: az igehirdetést, a keresztséget, a megtéréseket, a csodákat, az üldözéseket, az örömöt és azoknak a bűnét is, akik azért közelednek az Egyházhoz, hogy saját pecsenyéjüket sütögessék. Ezek a „jótevők” aztán a végén becsapták az Egyházat, mint Ananiás és Szafira. Ferenc pápa ebből a megállapításból indult ki homíliájában, a napi szentleckét (ApCsel 8,26–40) elemezve. Rámutatott: az Úr kezdettől fogva elkísérte tanítványait, Isten szavát csodás jelekkel erősítette meg. Soha nem hagyta magukra őket, még a legnehezebb pillanatokban sem.
Ferenc pápa a szentlecke három kifejezésénél időzött el homíliájában. Az első: „Kelj föl, és menj!” – amit az angyal Fülöpnek mond. Ez az evangelizálás jele. Az Egyház hivatása és nagy vigasza éppen az evangelizálás. De ahhoz, hogy evangelizáljunk, föl kell kelni és menni. Nem azt mondja: „Maradj ülve, nyugodtan, otthon”: nem! Az Egyház úgy lehet hűséges az Úrhoz, ha mindig talpon van és úton: „Kelj föl, és menj!” Egy olyan Egyház, amely nem kel föl, nincs úton, az megbetegszik. A vége pedig az lesz, hogy bezárkózik a sok pszichés és lelki traumával a pletykák uralta szűk világba, amely távlatok nélküli. Kelj föl, és menj, légy talpon, és járj. Így kell cselekednie az Egyháznak az evangelizálásban – jelentette ki Ferenc pápa.
„Menj, és szegődjél oda a kocsihoz!” – szól a második buzdítás Fülöpnek, ami a Szentlélektől érkezik. A kocsin egy etióp ült, egy zsidó vallású prozelita, aki Jeruzsálemből jött, ahol Istenhez imádkozott. Útközben Izajás prófétát olvasta. Egy „gazdasági miniszter” megtéréséről szól tehát a történet, ami nagy csoda. A Lélek arra buzdítja Fülöpöt, hogy üljön föl mellé: ez rávilágít arra, milyen fontos, hogy az Egyház meghallgassa, milyen aggodalom rejlik minden ember szívében – mutatott rá Ferenc pápa.
Minden férfi és nő szívében találunk nyugtalanságot, jót vagy rosszat, de mindegyikében van nyugtalanság. Hallgassuk meg ezt az aggodalmat – figyelmeztetett a pápa. – Nem azt mondja: „Menj és téríts!” A második lépés a meghallgatás. Az első az, hogy kelj föl, és menj, a második pedig, hogy hallgasd meg. A meghallgatás képessége arra vonatkozik, hogy mit éreznek az emberek: Mit éreznek a szívükben, mit gondolnak? Vajon téves dolgokat gondolnak? De én hallani akarom ezeket a téves dolgokat, hogy megértsem, hol a nyugtalanság. Valamennyien hordozunk magunkban aggodalmakat. Az Egyház második lépése az, hogy megtalálja az emberek nyugtalanságát – fejtette ki Ferenc pápa, majd így folytatta: maga az etióp az, aki látva a közeledő Fülöpöt, megkérdi tőle, hogy kiről beszél Izajás próféta, és fölülteti maga mellé a kocsira. Ekkor Fülöp szelíden elkezd prédikálni. Így annak az embernek a nyugtalansága magyarázatot kap, ami reménnyel tölti el szívét. Ez azonban azért volt lehetséges, mert Fülöp odament és meghallgatta. Mialatt az etióp hallgatta őt, az Úr dolgozott őbenne. Így ez az ember megérti, hogy Izajás próféta Jézusra utalt. Ezáltal olyannyira megnőtt a hite Jézusban, hogy amikor víz közelébe értek, kérte, hogy kereszteljék meg. Ő maga kérte a keresztséget, mert a Lélek dolgozott a szívében – mutatott rá a pápa, majd arra buzdított, hogy hagyjuk dolgozni a Szentlelket az emberek szívében.
A harmadik szó, amelyet Ferenc pápa homíliájában kiemelt, az öröm: a keresztény ember öröme. Az Anyaszentegyház sok „gyermeket hoz a világra” ezzel a módszerrel, amely nem erőszakos térítés, hanem az engedelmesség tanúságtételének módszere. Az Egyház ma ezt mondja: „Örvendj! Örülj afelett, hogy keresztények vagyunk, a nehéz pillanatokban is, mert István megkövezése után nagy üldözés tört ki, és a keresztények mindenütt szétszóródtak, akár a mag, melyet a szél elhord. Ők voltak azok, akik Jézus szavát hirdették.”
Ferenc pápa végül egy fohásszal zárta csütörtök reggeli homíliáját: „Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy mindannyian így éljük meg az Egyházat: talpon állva és kilépve, meghallgatva az emberek nyugtalanságát és mindig örömmel telve."


Húsvét harmadik hetének csütörtökje



Húsvét harmadik hetének csütörtökje


A csodálatos kenyérszaporítás után, tehát azt követően, hogy az emberek jóllaktak a Jézus által adott földi kenyérrel, az Úr az élet kenyeréről tanít. Mondanivalójának megértéséhez a kenyérszaporítással kapcsolatban nem a csodára kell összpontosítanunk, azaz nem arra a mozzanatra, hogy miként válik a kevés táplálékból annyira sok, hogy több ezer ember jóllakhat belőle, hanem arra a tényre, hogy Jézus ad kenyeret az éhező embereknek. A mai evangéliumban ugyanis a beszédnek ahhoz a részéhez érünk, amikor a mi Urunk világosan kimondja, hogy az általa adott kenyér az ő teste. Ezzel az Eucharisztia titkára akarja előkészíteni tanítványait és az embereket. Arra a titokra, amit az utolsó vacsorán tesz, amikor a kenyeret és bort saját testévé és vérévé változtatva adja oda az apostoloknak. Ez a csoda ismétlődik meg minden szentmisében. A kenyér Krisztus testévé, a bor az ő vérévé változik át, majd a pap rámutat, és ezt mondja: „Íme hitünk szent titka.” Ennek a titoknak válunk részeseivé, amikor a szentáldozáskor Krisztus szent testét, az Eucharisztiát magunkhoz vesszük.
Elfogadom-e hittel, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában? Élek-e a szentáldozás lehetőségével, hogy az Úr Jézus bennem éljen? A kenyér, amelyet ad, az ő teste a világ életéért és értem. Uram, add nekem magadat az örök élet kenyerében!
© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem, gyarapítsd, sokasítsd Egyházadat, és egyesíts mindenkit egységben! Tedd, hogy a nép feddhetetlenül éljen, egyetértő legyen a te igaz hitedben és annak megvallásában! Sugalld szívükbe tanításod szavát! Hiszen a te ajándékod, hogy elfogadtál Krisztusod evangéliumának hirdetésére, és arra késztettél, hogy jó, neked kedves cselekedeteket vigyünk végbe.