Isteni Irgalom, aki felemelsz minket a bűn nyomorúságából Bízunk benned!

Isteni Irgalom, aki felemelsz minket a bűn nyomorúságából

Bízunk benned!

No lám! Még a kérdést is, mi felvetődik bennem, megelőzi valami. Vagy, valaki? „Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza” Isten jelenléte, teremtő – engem újjá teremtő – szándéka, mindennél előbb van! És a kérdés megint csak az marad, hogy mivé lesz bennem Isten? Mit kezdek én Istennel? Mit engedek meg magamból a számára?

Rettenetes terheket cipelünk, melyek nem engedik meg nekünk, hogy ezekre, és az ezekhez hasonló kérdésekre válaszolhassunk. Mert én magam vagyok az akadálya annak, hogy Isten cselekvővé lehessen bennem.

Melyek is ezek a terheink?

Legelőbb is neveltetésünk. Az, hogy falakat építeni tanítottak meg bennünket, és nem a szabad gondolkodásra, döntéseink tudatos meghozatalára.

A másik az, ami ettől nem független, hogy olyan közegben élünk, ahol az elvárás sem a személyiségünk kimunkálása, hanem a különféle hatalmaknak való engedelmesség tudomásulvétele.

Aztán, persze, van még számtalan, bennünket mesterségesen befolyásoló körülmény, ami érdekünkké, érdeklődésünkké fejlődi ki magát.

Mindezek automatizmussá válnak, és eredményezik, hogy önmagunk belső, belülről fakadó igényét hátrébb soroljuk. Ami első látásra alázatosságnak is tűnhet, de, valójában a kényelmesebb ez, mert nem kell felvállalni konfrontálódást – se magammal, sem a világgal -, látszólag még hasznossá is lehet a számomra, és gondolkodnom, döntéseket sem kell meghoznom, mert megteszi ezt más, helyettem.

Egyetlen dolog sérül ebben az automatizmusban, a magam személyisége, és persze, általam mások személyisége is.

Többé nem kutatom az igazságokat, nem veszem a fáradságot, hogy kérdéseket fogalmazzak meg, nehogy választ kelljen rá keresnem. Nem keresek, egyszerűen kiszolgálom azt, ami van, és abban megtalálom a magam magyarázatát, miért jó az nekem. Ráadásul, van lehetőségem választani, mi az, ami számomra hasznosabb?

A legfontosabb kérdést sem teszem fel eközben: mire van az életem? Erre a világra, vagy többre számítol?

Ennél rosszabb már csak az, amikor e kérdés előtüremkedik belőlem, akaratlanul is, és igyekszem rá olyan feleletet konfigurálni, ami az én világomra szabott életigenlésemet igazolni tudja. Mert már annyira elvilágiasodtam, hogy nincs szükségem rá, vagy már nem is tudok elképzelni olyant, hogy helyettem, kérdéseimre, a bennem megszólaló lelkiismeret adjon választ. Ha meg is hallok ilyent, sietve nyomom el, szerelem le, állok elébe a magam pragmatikus válaszával. Mert én, mindenre tudom a helyes választ!

Kandakénak volt egy problémája, ami nem hagyott neki nyugtot. De amivel, mert szembe nézni, és kereste rá a megoldást. Arra is ráismert, hogy önmaga ezzel a problémával nem tud megbirkózni. El tudta fogadni a segítséget, mert akart változtatni a valós problémáján, és valós megoldást akart.

Jézus ajánlja, kínálja magát, valós megoldásaként problémáinkra. Kandakénak ez még nem adatott meg. Számunkra megadatik. De, csak annak, aki felismeri a saját élete problémáját, és azzal úgy mer foglalkozni, ahogy Kandaké is.

Az én életem problémája, nélkülem nem fog megoldódni. Ahogy részese vagyok a problémának, a probléma keletkezésének is, úgy kell részt vennem a problémám megoldásában is. Istenben partnerre találok, Aki elküldte a Fiút, hogy társam legyen a problémám megoldásában.

Isten nem problémázó, nem problémakereső, és nem is problémagyártó, de minden problémám megoldásában készséges partner. Mert a szeretet nem probléma elkerülő, hanem problémamegoldó. Mert tudja Isten bölcsessége, hogy problémáink megoldása vezethet el békességre, boldogságunkra. Köszönöm Istenem, Atyám, hogy szereteteddel gondoskodó Atyám vagy! Ámen