Isteni Irgalom, aki halhatatlan élettel láttál el minket Bízunk benned!

Isteni Irgalom, aki halhatatlan élettel láttál el minket

Bízunk benned!

Minden forrásom belőled fakad (Zsolt 87,7) – a 2020-as Magyarországi Eucharisztikus kongresszus mottója ez. Melyre a válaszom, igenlő, helyeslő, elfogadó, hittel elhangzó válaszom ez lehet, Jézussal közösségben: „Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.”

Megvallom: én jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy szentségekkel élhessek! De ez nem igaz. Ez annyiban igaz csak, hogy a Katolikus Keresztény Egyház által deklarált elvárások szerint nem vagyok méltó az általa kiszolgáltatott szentségekhez járulni. Nekem személyes lelki utat kell járnom! Nekem Krisztussal kell olyan személyes szentségi kapcsolatot ápolnom, melynek során közvetlen kegyelmi utat találhatok, és mely során közvetlenül Ő táplál engem.

Ilyen módon, számomra az Eucharisztia más dimenziókban kifejeződő, és ünneplésre alkalmat adó, késztető esemény. Melyet minden egyházi, liturgikus eseményben kifejezhetek, megélhetek, és ünnepelhetek. Hálát adhatok szüntelen, és örömömet kész vagyok kifejezni, megosztani mindazokkal, akik erre igényt tartanak.

Mi ez számomra, amit megoszthatok? Nem lehetek közönyös, közömbös, és lagymatag hívő, aki szokásból, elvárásból, talán felsőbbrendűségi tudatának kényeztetéséből járul azokhoz a szentségekhez, melyek tömegjelenetekben bizonyítékot, kielégülést és önigazolást nyújtanak – csupán külső jeleken keresztül -, hogy keresztény vagyok. Nekem ez nem adatik meg, de már nem is kérek ebből, és nem is elégítene ki! Emlékszem még arra az időre, amikor szentségekhez járulhattam. Akkor is tiltakoztam, védekeztem azoktól a tömegjelenetektől, amiket képmutatónak, magamutogatónak, és hitelteleneknek tartottam. Remélem, hogy fordítási hibából áll ott, az áldozás előtt ez az ima: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, elég csak egy szóval mond és meggyógyul az én lelkem!” Majd a tömeg, aki e szavakkal fohászkodott, elindul, engedelmeskedve a szokásnak, a jól begyakorolt szokásnak, hogy magához vegye azt, amiről azt mondta előbb még, hogy elég, ha csak egy szóval segítesz meg. Sokszor volt az az érzésem, hogy nem is tudjuk, mit mondunk, és mit teszünk. Csupán szokás, engedem, hogy történjem velem az, amihez nincs is közöm. Mert így tanították, mert más is ezt teszi, stb.

Az Eucharisztia megünnepléséből is eltűnt a misztérium! A Szent titok, mely magával ragad, mely élettel ajándékoz meg, mert abban találkozásom jött létre! Minden természetessé lett, a hit és a vallási szokás között egy hatalmas űr tátong, és erről nem szabad beszélni, nehogy megbántsuk egymást.

Én azt akarom vallani, hogy a keresztény ember egy állandó forradalmár. Mindig elégtelen önmagával, és az Istennel való kapcsolatával. Nem lehetek elégedett, mert nem vagyok Isten, nem vagyok szent, és nem tudok szeretni. De látom az Istent, és Hozzá ragaszkodom, akiről nem tudom, hanem érzem, és érzékelem, hogy Szent, állhatatos, hűséges, és teljes bizalommal van irántam – akkor is, amikor én már teljesen kiábrándultam magamból, a világból -, és végtelen alázattal szeret; hogy szeretetének elfogadására, befogadására, megélésére képessé tegyen!

Én hinni akarom, és bírom azt a Krisztust, Aki isteni méltóságával, minden nap, újra és újra irgalmas szeretettel emel fel a porból, gyenge és gyarló emberségemből. Mert a megváltásomból tudhatom, és élhetem azt a kegyelmet, mely megtartó, megszabadító, értem való, engem üdvösségre segítő végtelen nagyvonalúság, bőkezűség, egyszerűen pazarló szeretet, melyet szeretni kénytelen vagyok, és jó nekem!

Szükségem van Rá! Pontosan azért, amiért méltatlannak tartom magam is arra, hogy elfogadjam és békességre találjak magammal – gyengeségeim, képtelenségeim, bűneim, önmagamban való csalódásaim miatt, … - hát még mások, akik számára nem vagyok képes megfelelni. Kell, legyen, egy Teremtő Istenemnek lenni, Aki jónak tart a maga számára, és Aki felment minden megfelelési kényszer alól. Mert számára a jó valami olyant jelent, aki lenni szeretnék, de nem tudok azzá lenni sem önmagamban, sem a körülményeim között, csak, és egyedülien a Vele való személyességben! Mert Ő az, aki esendő, teremtett voltomat, megszentelni képes, egyedül Ő az! Benne lelhetem meg emberi méltóságomat!

Igen, akarom e Szentséget szolgálni, hogy megszentelődjek Általa, Benne és Vele! Nem akarok közhely lenni, és nem akarok középszerű lenni, ha az az állapot eltávolít, távol tart Istentől! Eucharisztikus jelenlétében is csodálni és magasztalni akarom! Könnyek között, örömben, és vígasságban; bánatban, magányban, egyedüllétben és közösségben is! Bárhogy és bármikor, csak ne váljak soha érdektelenné számára, viszont eszköze lehessek, hogy Igazságának háza, az Isten országa épüljön: szélesedjen és magasodjon, lehessen terek és idők felett álló végtelenséggé számomra, és mindazok számára, akiket lefoglal szentségének öröme, és vigasztalása, szomjúhozzák és éhezik a Lélek békességét és nyugalmát! Ámen