2014. február 8., szombat

Jézus csodái 22. - Nagy reményed jutalmazott meg


Nagy reményed jutalmazott meg

 

Jézus a Tízváros területén lévő Bozrában várja, hogy a nép összegyülekezzék beszédére. Messze vidékről jöttek is vannak a tömeg között. Az emberek arról beszélgetnek egymás között, hogy miért jöttek ide oly messziről.
– Amikor megtudtam, hogy Ő idejött, a Jordánon túlra, elcsüggedtem. Már hazatérőben voltam Jezraelbe, amikor tanítványok jöttek, és azt mondták nekünk, akik Kafarnaumban várakoztunk: „Ebben az órában Ő már biztosan túl van Gerazán. Ne vesztegessétek az időt, hanem menjetek Bozrába vagy Arbelába”. És eljöttem, ezekkel...
– Én viszont Gadarán láttam átmenni a farizeusokat. Afelől kérdezősködtek, ott van-e már Jézus, aki ezen a vidéken tartózkodik. Feleségem beteg. Csatlakoztam hozzájuk. Majd, tegnap, Arbelában megtudtam, hogy előbb Bozrába ment, és ide jöttem.
– Én Gamalából jövök, e gyermek miatt. Megrúgta egy dühös tehén. Így maradt... – és megmutatja teljesen összezsugorodott fiát, aki karját sem tudja szabadon mozgatni.
– Én az enyémet nem tudtam elhozni. Mageddóból jövök. Mit mondotok? Meggyógyítja nekem innen is? – nyöszörgi egy asszony, sírástól kivörösödött arccal.
– A betegnek jelen kell lennie.
– Nem. Elég, ha van hited.
– Nem. Ha nem teszi rá kezét, a beteg nem gyógyul meg. A tanítványok is így tesznek.
– Nagy utat tettél meg, asszony, semmiért.
Az asszony sírni kezd, és azt mondja:
– Ó, én nyomorult! Szinte haldokolva hagytam otthon, azt remélve.... Nem fogja meggyógyítani, én pedig nem vigasztalhatom meg haldoklásában...
Egy másik asszony így vigasztalja:
– Ne hidd, asszony! Én azért jövök, hogy köszönetet mondjak neki, mert nagy csodát tett nekem anélkül, hogy lejött volna a hegyről, amelyen beszélt.
– Mi baja volt a fiadnak?
– Nem a fiamnak. A férjemnek, aki megbolondult. – és ők ketten tovább beszélgetnek, halkan.
– Igaz. Az arbelai anya is megtérten kapta vissza fiát anélkül, hogy a Mester látta volna őt – mondja egy arbelai ember, és tovább beszélget szomszédaival....
– Utat kérünk! Utat! – kiáltják azok, akik egy teljesen letakart hordágyat hoznak.
A tömeg kettéválik, és a hordágy elhalad, fájdalmas terhével, hogy aztán letegyék az udvar végében, szinte a szalmaboglya mögé. Férfi vagy nő fekszik a hordágyon? Ki tudja!
Jézus beszél az összegyűlteknek, és beszédje végén kitárja karját, kereszt alakban, tenyerét az ég felé fordítva, fölemelt arccal, ezüst harsonaként zengő hangjával... és néhány percig így marad, csendben. Majd égszínkék szeme már nem az eget nézi, hanem az emberekkel zsúfolt, tágas udvart. Az emberek megindultan sóhajtoznak, vagy a reménykedéstől remegnek. Jézus, kezeit majdnem összezárva, előre nyújtja, és olyan mosollyal, amely színében elváltoztatja Őt, utoljára azt kiáltja:
– Ujjongjatok, ti, akik hisztek és reméltek! Szenvedők népe, kelj fel, és szeresd az Urat, a te Istenedet!
Egyszerre gyógyul meg minden beteg. Visító és mennydörgő hangok kiáltanak hozsannát a Szabadítónak. És az udvar végéből, még magával húzva a lepedőt, ami fedte, egy asszony választja ketté a tömeget, és rogyik az Úr lábaihoz. A tömeg most másként kiált fel, rémületében:
– Mária, Joachim leprás felesége! – és minden irányban menekülnek.
– Ne féljetek! Meggyógyult. Már érintése sem okozhat nektek bajt – nyugtatja meg őket Jézus. Majd így szól a földre borulthoz:
– Állj fel, asszony! Nagy reményed jutalmazott meg, és szerez neked bocsánatot, noha megszegted az óvatosságot embertestvéreiddel szemben. Térj vissza házadba, az egészségügyi tisztálkodások után!
A fiatal és feltűnően szép asszony sír, miközben feláll. Jézus megmutatja őt a tömegnek, amely kissé közelebb jön, bámulja a csodát, és ámuldozva kiáltozik.
– Férje, aki imádta, földjeinek végében épített neki menedékhelyet. Minden este odament annak határáig, és sírva adott neki ételt...
– Jótékonysága miatt lett beteggé, mert egy koldust ápolt, aki elhallgatta, hogy leprás.
– De hogy került ide Mária, a jó asszony?
– Azon a hordágyon. Hogy nem gondoltunk arra, hogy ez Joáchim két szolgája?
– Annak veszélyét is vállalták, hogy emiatt megkövezik őket.
– Az úrnőjük! Meg tudta magát szerettetni, és ők jobban szeretik, mint saját életüket...
Jézus int kezével, és mindenki elhallgat:
– Ti is láthatjátok, hogy a szeretet és a jóság csodát eredményez, és örömöt okoz. Ezért tudjatok hát jók lenni. Menj, asszony! Senki sem fog bántani. Béke legyen veled és házaddal!
Az asszony, a szolgáktól követve – akik ott az udvaron felgyújtották a hordágyat – kimegy, és sokan követik.
Jézus elbocsátja a tömeget, miután még meghallgatott néhány embert, és visszatér a házba azokkal, akik vele voltak.
– Micsoda szavak, Mester!
– Mennyire elváltoztál!
– Milyen hang!
– És milyen csodák!
– Láttad, amikor eliszkoltak a farizeusok?
– Úgy mentek el – már az első szavak után – kúszva, mint két zöld gyík.
– A bozrabelieknek és az összes itteni falvakba valóknak ragyogó emlékük marad rólad...
– Édesanyám, te mit mondasz?
– Én megáldalak téged, Fiam. A magam nevében és az övékében.
– Nos, akkor áldásod követni fog, míg újra nem találkozunk.
– Miért mondod ezt, Uram? Az asszonyok elhagynak minket?
– Igen, Simon. Holnap, pirkadatkor, Sándor Aerába indul. Vele megyünk az Arbelába vezető útig, és azután elhagyjuk őt.

(4-1109)



Zsolozsma 35.



A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából

Az emberi tevékenység értékrendje

Az emberi tevékenység kiindulópontja is, de célja is az ember.Ő ugyanis, amikor dolgozik, nemcsak a tárgyakat és a társadalmat alakítja át, hanem saját magát is tökéletesíti; sok mindent megtanul, fejleszti képességeit, kilép önmagából, sőt önmaga fölé emelkedik. Ez a gyarapodása, ha jól megfontoljuk, sokkal nagyobb érték, mint a maga körül felhalmozódó vagyon. Az ember az által értékes, ami ő maga, nem pedig az által, amije van. Ezért a technikai haladásnál többet ér mindaz, amit az emberek a nagyobb igazságosság, a szélesebb körű testvériség és a társadalmi viszonyok emberibb rendje érdekében tesznek. A technikai haladás ugyanis csak az anyagi alapot adhatja meg az ember felemelkedéséhez, egymagában azonban semmiképpen sem valósítja meg azt. Ennek következtében az emberi tevékenység alapszabálya az, hogy – Isten tervéhez és akaratához igazodva – legyen összhangban az emberiség valódi érdekével, és tegye lehetővé az ember mint egyed és mint a társadalom tagja számára teljes hivatásának szolgálatát és betöltését. Kortársaink közül sokan mégis mintha attól tartanának, hogy az emberi tevékenység és a vallás közötti szorosabb kapcsolat árt az emberek, a csoportok és a tudományok autonómiájának. Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, amelyeket az embernek lépésről lépésre felismernie, alkalmaznia és alakítania kell, akkor az autonómia megkövetelése teljesen jogos; korunk embere igényli, sőt a Teremtő akaratának is megfelel. Éppen a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell azzal, hogy elismeri a tudományok és művészetek saját módszereit. Ha valóban tudományosan és az erkölcsi elvek szemmel tartásával folyik a módszeres kutatás, akkor ez egyetlen ismeretágban sem kerül soha igazi ellentétbe a hittel, hiszen a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek. Sőt azt, aki alázattal és állhatatosan igyekszik feltárni a természet rejtélyeit, tudtán kívül is mintegy az Isten keze vezérli, azé az Istené, aki a mindenséget létben tartja, ő teszi a dolgokat azzá, amik.Hadd fejezzük ki tehát mély sajnálkozásunkat bizonyos szellemi magatartás fölött, amely néha megnyilvánult éppen a keresztények között is, akik nem mindig látták eléggé tisztán a természettudományok jogos autonómiáját. Ez a magatartás nézeteltérésekre vezetett, szenvedélyes vitákat váltott ki, és sokakkal elhitette, hogy a hit és a tudomány szemben áll egymással. Ha azonban az „evilági dolgok autonómiája” kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függenek az Istentől, és hogy az ember a Teremtőre való tekintet nélkül rendelkezhet velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire hamis ez a nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül a semmibe zuhan. 


2014.02.08. szombat



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.08. szombat

A kapcsolatok gazdag szövevénye.

A mi keresztény kapcsolatunk alapvetően a Szentháromság benső életének mintájára épül. Amikor Isten a látható világ legrangosabb teremtményét, az embert akarta megteremteni, így szólt: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; az Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”.(Ter 1,26-27) Az ószövetségi Szentírás megfogalmazója nagyon jól tudta, hogy Isten és benne minden a legtisztább szellem, teremtetlen szellem, az Isten képe nem lehet emberi ábrázat. Egészen más képiségről van szó. Arról a belső kapcsolatról, amely szorosan összefűzi a Szentháromságot egyetlen, megbonthatatlan egységbe. Az Atya tökéletes, kimerítően pontos képmása, önismerete a Fiú. Ezt a tökéletes azonosságot az Atya egyetlen szóban ki is mondja: Őket ez hasonlatosság is összeköti, de az új személy örök születése pillanatától megkapja Atyja végtelen nagy isteni természetét, az örök és végtelen, oszthatatlan értelmet és akaratot. Az isteni akarat működése kapcsán származó Harmadik Isteni Személy származásakor ezt a már közös isteni természetet kapja ajándékba az Első és Második Isteni Személytől. Így mindig egyformán gondolkodnak és akarnak az Isteni személyek. Ez a csodálatos isteni összetartozás létben a Személyek kifelé, a világ felé történő cselekvésében lett a teremtett ember ősmintája. Ezért kellene minden emberi kapcsolatnak a legtisztább igazságot és legtökéletesebb szeretetet mintáznia. Ezért lesz gyalázattá az összes emberi kapcsolat, ha nem isteni példaképét hirdeti. Az igazság és a szeretet legyen a kapcsolataink rendező elve. Jézus papjai pedig erre mutassanak állandó jó példát! Jézus az egész világ Megváltója. Atyja úgy rendezte sorsát öröktől fogva, hogy rokona legyen a föld és a csillagvilág, hiszen az Ő emberségének testi része az egész anyagvilág ősmintája. De rokona az an angyalok és emberlelkek világa is, mert emberlelke szolgált ezeknek ősmintául. Különösképpen rokona az emberi nem, hiszen öröktől fogva elhatározott tény volt, hogy Isten létrehoz egy teremtett világot, amelynek egyik ágába belép majd idők folyamán a Fiúisten. A választott teremtmény az ember. Ez már önmagában is elég bonyolult világ. Még bonyolultabbá válik, amikor szűzanyától születik meg ott, ahol kijelölt helye volt, akkor, amikor hatszáz évvel korábban megjövendölte Dániel próféta, felnőtt ott, ahol fogantatott, majd dolgoznia kellett. Aztán harminc évesen tanúságot tett mellette az öröktől kijelölt utolsó próféta, a tömeg pedig nem je yezte meg mindezt. Sem tanítása, sem rengeteg csodája nem volt elég az öröktől fogva kijelölt főtanácsnak és fejének, az akkor éppen hivatalban lévő főpapnak. Minden remekül elrendezve, még az is, hogy a tények értékeléséhez ne érjen fel a hivatalos közeg. A papok sorsa az Egyházzal együtt ugyanígy bonyodalmas, mint a Mesteré volt. Mi, papok értetlenül állunk néha sorsunk előtt. Aztán utólag olyan gyönyörűen helyére kerül minden. Paptestvér, meg ne torpanj soha semmi miatt megkezdett utadon! Igaza van II. János Pál pápának: a papi sorsunk gazdag bonyodalmak szövevénye.


2014. február 7., péntek

Zsolozsma 34.



Egy IV. századi lelki író szentbeszédéből

Teljetek be Krisztus egész teljességével!

Akik méltók voltak arra, hogy Isten gyermekei legyenek, s a Szentlélekből újjászülessenek, és akik szívében Krisztus világossága és új életet adó ereje lakik, azokat igen különböző és változatos módon vezeti a Szentlélek, és szívük mélyén a kegyelem láthatatlanul irányítja őket lelki béke kíséretében. Néha sírnak és jajveszékelnek az emberi nem miatt, és iránta érzett szívbeli szeretettel imádkoznak könnyezve és sírva minden emberért. Máskor viszont olyan heves ujjongásra és szeretetre gyújtja őket a Szentlélek, hogy ha tehetnék, hát az egész emberiséget a szívükbe zárnák, tekintet nélkül arra, hogy jók-e vagy rosszak. Ismét máskor lelkük alázatosságában úgy érzik, hogy ők a legutolsó emberek, és a legmegvetendőbbnek és legalávalóbbnak tartják magukat.Van úgy is, hogy a Szentlélek kimondhatatlan öröme tartja fogva a lelküket. Máskor olyanok, mint a hős, aki teljes királyi fegyverzetben harcba indulva bátran megküzd az ellenséggel, és győz! Ugyanezt teszi a lelki ember is, felövezve a Szentlélek égi fegyvereivel megrohanja az ellenséget, és közelharcba bocsátkozva lába alá tiporja. Időnként a legmélyebb csendben és zavartalan békében megnyugszik a lélek, mert telítve van lelki gyönyörűséggel és kimondhatatlan nyugalommal, és ragyogó lelkiség állapotában tündöklik. Megtörténik vele, hogy a Szentlélek kegyelme kimondhatatlan bölcsességgel s tudással tölti el értelmét olyan dolgokra vonatkozólag is, amelyet sem nyelv, sem emberi ajak nem képes elmondani. Máskor viszont az az érzése, hogy ő is olyan, mint a többi halandó. Ilyen sokirányú a kegyelem működése, és ennyire különféle utakon vezeti a lelket, megújítja Isten akarata szerint, és különbözőképpen formálja, hogy hiba nélkül, feddhetetlenül és tisztán álljon a mennyei Atya elé. Kérjük hát mi is Istenünket, kérjük szeretettel és töretlen reménnyel, hogy adja meg nekünk is a Szentlélek ajándékának égi kegyelmét, hogy minket is maga a Lélek kormányozzon és vezessen Isten akaratának beteljesítésére, és bennünket is üdítsen fel a lelki békesség különféle ajándékaival, hogy a kegyelemnek és lelki vezetésnek e kormányzása és irányítása révén méltók legyünk eljutni a krisztusi nagykorúság tökéletességére, amit az Apostol így fejez ki: Beteltek Krisztus egész teljességével (Ef 3,19). 


Jézus csodái 21. - Először meggyógyítom a betegeket



Először meggyógyítom a betegeket

 

Jézus a Földközi-tenger partján fekvő Szikaminonból elmegy Tíruszba. Mikor visszatér a városba, ott azzal fogadják, hogy sok beteg vár már rá.
– Van itt egy szegény beteg fiúcska is, Fiam, és anyja téged óhajt látni.
– Máris megyek hozzá! – Az apostoloknak, akik vele együtt voltak, azt mondja: – Menjetek haza! Azonnal megyek én is. Készüljetek addig vacsorához, a várakozóknak pedig mondjátok meg, hogy az est beállta után beszélni fogok.
– És ha vannak betegek is?
– Őket gyógyítom meg legelőször. Még vacsora előtt, hogy boldogan térhessenek haza.
Megérkeznek a házakhoz, ahol befogadták őket. Az apostolok elindulnak, hogy egybegyűjtsék azokat, akik a Mestert akarják, főleg a betegeket...
Jézus elébe hozzák az elmaradhatatlan szembajost, akit szinte teljesen vakká tett a szemfekély. Jézus meggyógyítja. Majd egy – bizonyára maláriás – beteg következik, aki le van soványodva, és olyan sárga, mint egy kínai. Őt is meggyógyítja. Egy asszony van soron, aki különös csodát kér tőle: tejet a melle számára, amelyben nincs tej. Megmutat Jézusnak egy párnapos fiúcskát, aki nagyon sovány és egészen vörös, mintha ki lenne melegedve. Az asszony sírva mondja:
– Látod, azt a parancsot kaptuk, hogy engedelmeskedjünk férjünknek, és foganjunk. De mit használ, ha aztán sorvadni látjuk gyermekeinket? Ez a harmadik, akit szültem, de kettőt már sírba fektettem, eldugult mellem miatt. Már ez is haldoklik, mert hőség idején született. A többiek közül az egyik tíz napig élt, a másik hat hónapig, hogy aztán még inkább sírjak, amikor bélbajban meghaltak. Ha lenne tejem, ez nem történt volna meg...
Jézus ránéz, és így szól:
– Gyermeked élni fog. Bízzál! Térj haza, s amint hazaérsz, nyújtsd emlődet a kisdednek. Bízzál!
Az asszony engedelmesen elmegy, szívére szorítva a szerencsétlen kisgyermeket, aki úgy nyivákol, mint egy kismacska.
– De vajon megjön-e a teje?
– Persze, hogy megjön.
– Én azt mondom, hogy életben marad a kisfia, de a teje nem jön meg, és már az is csoda, ha életben marad. Majdnem belehalt az éhezésbe.
– Én pedig azt mondom, hogy megjön a teje.
– Igen.
– Nem.
Ahány ember van ott, annyi véleményen vannak. Jézus közben visszavonul enni. Amikor újra kijön, hogy prédikáljon, még több ember van ott, mert a beteg gyermek csodájának a híre már elterjedt a városban.
Jézus az összegyűlt embereknek elmondja a szilfáról és a szőlőtőről szóló példabeszédet (P 3,109-112), s így fejezi be:
– Ez a példabeszéd. Ami pedig a szárazmellű asszonyt illeti, íme a válasz: nézzetek a város felé!
Mindenki a város felé fordul, és látják sietni az előbbi asszonyt, aki sietés közben sem veszi el fiacskáját tejtől duzzadó emlőjétől, amelyet a kis éhes akkora mohósággal szív, hogy majdnem megfullad. Az asszony csak akkor áll meg, amikor Jézus elé ér. Őelőtte egy pillanatra elhúzza a gyermeket mellbimbójától, és ezt kiáltja:
– Áldd meg, áldd meg, hogy érted éljen!
Jézus megjegyzi:
– A csodával kapcsolatos találgatásaitokra így megkaptátok a választ.

(4-799)


2014.02.07. péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.07. péntek

Mária, az emberiség virága

Miután a XIII. században a ferencesek, élükön B. Duns Scot Jánossal, hitünk titkaként mutatták be a Szűzanya Szeplőtelen fogantatását, még fél évezrednek kellett eltelnie, mire 1854-ben IX. Piusz pápa kimondta dogmaként, hogy Máriát lelke teremtése pillanatában éppen úgy feldíszítette az Úr a megszentelő kegyelemmel, mint az ősszülőik lelkét. Pillanatig sem volt tehát az eredeti bűn állapotában. Ennek a hosszú előkészítő időszaknak egyik fő magyar apostola volt Pázmány Péter. Egyetemének előírásai szerint csak olyan egyetemi tanár taníthat az intézményben, aki hiszi és védi a Szűzanya eme csodálatos kiváltságát. Volt szerzetesrendjének, a Jézus Társaságának is komoly küldetése volt hirdetni és tudományosan védeni ezt a nagy kegyelmet. De ő sem csak a tudományok módszerével terjesztette ezt a fontos tanítást. Mária, az emberiség Virága, azt már Pázmány Péter is hangoztatta: „Menny királynője, baj enyhítője, Égi sark erője, Tavaszi színben rózsa anyatője…Föld liliomja, rózsagally lombja, Szállj az égi honba! Melynek fényárját Szíved földre vonja.”. (Hozsanna 192,3.11.) A téli dísztelenség elmúltával igen lélekvidámító élmény megfigyelni, a tavaszi fényárban mint bontakoznak a rózsarügyek, szökken a szár, bontakoznak a levelek, és zöld köpenykében megjelenik a gallyak csúcsán a rejtett szépség, a rózsa virága. Kicsit később a termőföld barna tömegéből pedig az erős virágszár addig emelkedik a tűző napkorong felé, amíg gyönyörű fehér kelyhei ki nem bontakoznak a zöld pólyából. A neves tudós főpap sok-sok gyönyörű gondolata közé igen odaillenek ezek a virágpéldák. Mi magyarok is igyekeztünk ezek csokrával köszönteni az emberiség legszebb virágát.


2014. február 6., csütörtök

Zsolozsma 33.



Egy IV. századi lelki író szentbeszédéből

Teljetek be Krisztus egész teljességével!

Akik méltók voltak arra, hogy Isten gyermekei legyenek, s a Szentlélekből újjászülessenek, és akik szívében Krisztus világossága és új életet adó ereje lakik, azokat igen különböző és változatos módon vezeti a Szentlélek, és szívük mélyén a kegyelem láthatatlanul irányítja őket lelki béke kíséretében. Néha sírnak és jajveszékelnek az emberi nem miatt, és iránta érzett szívbeli szeretettel imádkoznak könnyezve és sírva minden emberért. Máskor viszont olyan heves ujjongásra és szeretetre gyújtja őket a Szentlélek, hogy ha tehetnék, hát az egész emberiséget a szívükbe zárnák, tekintet nélkül arra, hogy jók-e vagy rosszak. Ismét máskor lelkük alázatosságában úgy érzik, hogy ők a legutolsó emberek, és a legmegvetendőbbnek és legalávalóbbnak tartják magukat. Van úgy is, hogy a Szentlélek kimondhatatlan öröme tartja fogva a lelküket. Máskor olyanok, mint a hős, aki teljes királyi fegyverzetben harcba indulva bátran megküzd az ellenséggel, és győz! Ugyanezt teszi a lelki ember is, felövezve a Szentlélek égi fegyvereivel megrohanja az ellenséget, és közelharcba bocsátkozva lába alá tiporja. Időnként a legmélyebb csendben és zavartalan békében megnyugszik a lélek, mert telítve van lelki gyönyörűséggel és kimondhatatlan nyugalommal, és ragyogó lelkiség állapotában tündöklik. Megtörténik vele, hogy a Szentlélek kegyelme kimondhatatlan bölcsességgel s tudással tölti el értelmét olyan dolgokra vonatkozólag is, amelyet sem nyelv, sem emberi ajak nem képes elmondani. Máskor viszont az az érzése, hogy ő is olyan, mint a többi halandó. Ilyen sokirányú a kegyelem működése, és ennyire különféle utakon vezeti a lelket, megújítja Isten akarata szerint, és különbözőképpen formálja, hogy hiba nélkül, feddhetetlenül és tisztán álljon a mennyei Atya elé. Kérjük hát mi is Istenünket, kérjük szeretettel és töretlen reménnyel, hogy adja meg nekünk is a Szentlélek ajándékának égi kegyelmét, hogy minket is maga a Lélek kormányozzon és vezessen Isten akaratának beteljesítésére, és bennünket is üdítsen fel a lelki békesség különféle ajándékaival, hogy a kegyelemnek és lelki vezetésnek e kormányzása és irányítása révén méltók legyünk eljutni a krisztusi nagykorúság tökéletességére, amit az Apostol így fejez ki: Beteltek Krisztus egész teljességével (Ef 3,19).


Jézus csodái 20. - Vedd le rólam a leprát!



Vedd le rólam a leprát!

 

Názáretben hitetlenkedve fogadják Jézust, aki a zsinagógában tanítja őket. A városból való eltávozása előtt, odamegy hozzá egy férfi:
– Köszönöm, Mester, hogy meggyógyítottad anyámat.
– Megérdemelted, mert tudtál hinni. Itt nem tehetek semmit, mert itt nincs hit.

(4-756)

A galileai Betlehem előtt beszélget Jézus az ottani pásztorok egy csoportjával, akik felajánlották neki és tanítványainak karámjukat szállásként.
A poros úton egy kis fegyveres csapat közeledik: hat férfi, lármázó emberekkel. A pásztorok odanéznek, és halkan beszélgetnek egymással. Utána Máriára és Jézusra tekintenek. A legidősebb így szól:
– Nagyon jó, hogy nem mész be ma este Betlehembe.
– Miért?
– Mert azok az emberek, akik most mentek el itt, és vonulnak be a városba, azért mennek, hogy egy fiút elszakítsanak anyjától.
– Ó, de miért?
– Hogy megöljék.
– Ó, ne! Mit követett el?
Jézus is ezt kérdi, az apostolok pedig közelebb mennek, hogy hallják.
– A hegyen átvezető úton megölve találták a gazdag Joelt. Szikaminonból volt hazatérőben, tele pénzzel. De nem rablók ölték meg, mert a pénzt ott hagyták. Az őt kísérő szolga azt mondta, hogy gazdája kérte, siessen előre, és jelentse be hazaérkeztét, és az úton, amely a gyilkosság helye felé vezet, csak azt az ifjút látta, akit most meg fognak ölni. Különben, két falubeli ember is esküszik rá, hogy látták, amint nekiesett Joelnek. Most a halott hozzátartozói követelik halálát. És ha gyilkos...
– Nem hiszed, hogy az?
– Szerintem lehetetlen. Az ifjú alig több egy gyermeknél, állandóan anyjával él, akinek egyetlen fia. Az asszony özvegy, méghozzá szent özvegy. A fiú nincs híjával az anyagiaknak. Nőkre sem gondol. Nem kötekedő természetű. Nem bolond. Akkor miért ölt?
– De talán vannak ellenségei?
– Kinek? Joelnek, a halottnak, vagy Ábelnek, a megvádoltnak?
– A megvádoltnak.
– Ah! Nem tudom... De... Nem tudom.
– Légy őszinte, ember.
– Uram, ez olyan dolog, amit csak gondolok, és Izsák azt mondta nekünk, hogy a felebarátról nem szabad rosszat gondolnunk.
– De legyen bátorsága az embernek, hogy beszéljen, s ezzel megmentsen egy ártatlant.
– Ha beszélek, akár igazam van, akár nincs, menekülnöm kell innen, mert Ászer és Jákob nagyon hatalmas.
– Beszélj, és ne félj! Nem kell menekülnöd.
– Uram, Ábel anyja fiatal, szép és okos. Ászer ellenben nem okos, és Jákob sem az. Az elsőnek tetszik az özvegy, a másodiknak pedig... a falu tudja, hogy a második egy kakukk Joel hitvesi ágyában. Én azt gondolom, hogy...
– Megértettem. Menjünk, barátaim! Ti, asszonyok csak maradjatok a pásztorokkal! Hamar visszajövök.
– Nem, Fiam! Én veled megyek!
Jézus már sietve halad a város belseje felé. A pásztorok eleinte tétováznak, majd rábízzák a nyájat a legfiatalabbakra, akik az asszonyokkal maradnak. Az Anya és Mária, Alfeus felesége, követik Jézust, és igyekeznek utolérni az apostolok csoportját.
A Betlehem főutcáját keresztező harmadik utcánál találkoznak a Keriótival, Simonnal, Péterrel és Jánossal, akik hadonászva és kiáltozva jönnek feléjük.
– Micsoda eset, Mester! Micsoda eset! És milyen fájdalom! – mondja Péter, magából kikelve.
– Egy fiút erőszakkal vesznek el anyjától, hogy megöljék, az anya pedig úgy védi, mint egy hiéna. De csak egy asszony a fegyveresekkel szemben – teszi hozzá a zelóta Simon.
– Már sok helyen vérzik – mondja a Kerióti.
– Benyomták az ajtaját, mert eltorlaszolta magát a házban – fejezi be Jakab, Zebedeus fia.
– Megyek hozzá.
– Ó, igen! Te meg tudod őt vigasztalni.
Jobbra kanyarodnak, majd balra, a falu központja felé. Már idelátszik a lármázó sokaság, amely Ábel házánál háborog és tolong, és ide hallatszik az asszony szívettépő, nem is emberi, vad, de egyben szánalmat keltő sikoltozása.
Jézus meggyorsítja lépteit, és arra a kis térre ér – ami nem is annyira tér, mint csak az út kiszélesedése, a kanyarban – ahol a kavarodás a tetőfokán van. Az asszony elkeseredetten védelmezi fiát a katonák ellen, egyik kezével, amely vaskarommá válva kapaszkodik a kitépett ajtó maradványaiba, másik kezével pedig fia övét szorítja, és ha valaki megpróbálja elszakítani őt onnan, vadul beleharap, mit sem törődve a kapott ütlegekkel, s azzal sem, hogy a haját cibálják, amit olyan vadul tesznek, hogy fejét egészen hátrahúzzák. Amikor nem harap, üvölt:
– Engedjétek el! Gyilkosok! Ő ártatlan! Azon az éjszakán, amikor Joelt megölték, ő ágyban volt, énmellettem! Gyilkosok! Gyilkosok! Rágalmazók! Tisztátalanok! Hamisan esküvők!
Az ifjú pedig, akit vállánál ragadtak meg, és karjainál fogva húznak, feldúlt arccal, hátra fordulva kiáltja:
– Mama! Mama! Miért kell meghalnom, ha semmit sem tettem?
Szép, magas növésű, karcsú ifjú, a szeme sötét és szelíd, feketésbarna haja kissé leng. Összeszaggatott ruhája alól, hajlékony, ifjú test látszik ki, amely szinte egy kisfiúé.
Jézus, kísérői segítségével, kettéválasztja a sűrű Tömeget, amely olyan kemény, mint egy sziklatömb, és utat tör a szánnivaló csoporthoz, pontosan abban a pillanatban, amikor a kimerült asszonyt elszakítják az ajtótól, és vonszolják, mint egy, a fia testéhez kötött zsákot; végig a köves úton. De ez csak néhány méteren át tart. Egy még dühösebb, heves rándítás eltépi az anya kezét fia övétől, és az asszony, lezuhanva, erősen beveri arcát a kövezetbe, s így még jobban vérzik. De rögtön föltérdel, karjait széttárja, miközben fiát elviszik, olyan gyorsan, ahogyan a nehezen szétváló tömeg lehetővé teszi. A fiú pedig, kiszabadított bal karját lengetve, hátrafelé fordult testtel kiáltozik:
– Mama! Isten veled! Legalább te ne feledd el, hogy ártatlan vagyok!
Az asszony egy őrült szemével nézi, majd ájultan zuhan a földre.
Jézus az elfogatást végzők csapata elé áll:
– Álljatok meg egy pillanatra! Parancsolom nektek! – s arca nem tűr ellenkezést.
– Ki vagy? – szól támadóan a csoporthoz tartozó egyik városbeli. – Nem ismerünk. Menj el utunkból, és hagyj minket is menni, hogy megölhessük az est beállta előtt!
– Rabbi vagyok. A legnagyobb. Jahvé nevében, álljatok meg, vagy Ő sújt le rátok villámaival! – s közben úgy tűnik, hogy Ő szór villámokat. – Ki tanúskodik a fiú ellen?
– Én, ő, meg ő – feleli az, aki az imént beszélt.
– A ti tanúskodástok nem érvényes, mert hamis!
– Hogyan mondhatod ezt? Mi készek vagyunk rá meg is esküdni!
– Eskütök bűn!
– Mi vétkezünk? Mi?
– Ti. Ahogyan paráznaságot hordoztok magatokban, ahogyan gyűlöletet tápláltok, ahogyan a vagyonra áhítoztok, ahogyan gyilkosok vagytok, ugyanúgy hamisan esküdtök. Eladtátok magatokat a Tisztátalanságnak. El tudtok követni bármilyen ocsmányságot.
– Vigyázz, hogy beszélsz! Én Ászer vagyok...
– Én pedig Jézus vagyok!
– Nem vagy idevalósi, nem vagy se pap, se bíró! Semmi se vagy! Idegen vagy!
– Igen, az Idegen vagyok, mert a föld nem az én országom. De Bíró és Pap vagyok! Nemcsak Izrael e kis részéé, hanem egész Izraelé és az egész világé!
– Menjünk, menjünk! Semmi dolgunk egy bolonddal! – mondja a másik tanú, és meglöki Jézust, hogy álljon félre az útból.
– Te egyetlen újabb lépést se teszel! – mennydörgi Jézus, és azzal a csodatevő kifejezéssel tekint rá, amely lenyűgöz és megbénít, de amivel visszaadja az életet és a boldogságot is, amikor akarja. – Te egyetlen újabb lépést se teszel! Nem hiszel abban, amit mondok? Nos, akkor lásd! Itt nincs a Templom pora, se onnan való víz, és nincsenek itt tintával írott szavak sem, hogy annak belemosásával keserűvé tegyem a vizet, amely átokvíz ítéletként szolgál a féltékenység és a házasságtörés ellen, de itt vagyok én. És én ítélek! – Jézus hangja oly erős, mint a harsona zengése.
Az emberek egymást nyomják, hogy lássanak. Csak a Legszentebb Mária, és Mária, Alfeus felesége marad az ájult anya mellett, hogy segítsék őt.
– És én így hozok ítéletet: adjatok nekem egy csipetnyit az út porából, és egy kortynyi vizet egy korsóban. És amíg ezeket idehozzák, ti, akik vádoltok, és te, akit vádolnak, válaszoljatok nekem. Ártatlan vagy te, fiú? Őszintén mondd meg annak, aki a Szabadítód!
– Az vagyok, Uram!
– Ászer, esküszöl-e, hogy csak az igazat mondtad?
– Esküszöm! Nincs rá okom, hogy hazudjam. Esküszöm az oltárra! Szálljon le az égből egy láng, és égessen össze, ha nem az igazat mondom.
– Jákob, te esküszöl-e, hogy őszinte a vádad, és nincs titkos indítékod, ami hazugságra késztetne?
– A Jáhvéra esküszöm! Csak megölt barátom iránti szeretetem késztet beszédre. Ezzel a fiúval nincs személyes bajom.
– És te, szolga, esküszöl-e, hogy az igazat mondtad?
– Ezerszer is megesküszöm rá, ha kell! Gazdám, az én szegény gazdám! – és fejét betakarva köpenyével, sír.
– Jól van. Itt a víz és itt van a por. A szó pedig ez: „Szent Atyám és Fölséges Isten. Te tégy igazságos ítéletet általam, hogy az ártatlan és a kétségbeesett anya visszakapja életét és becsületét, és méltó büntetést kapjon az, aki bűnös. De arra a kegyes jóindulatra kérlek, amellyel irántam viseltetsz, hogy ne láng, se halál, hanem hosszú vezeklés jöjjön azokra, akik ezt a bűnt elkövették”.
Ezeket a szavakat úgy mondja ki, hogy közben kezeit kinyújtva tartja a korsó fölött, ahogyan a pap teszi a mise alatt. Ezután jobb kezét a korsóba dugja, és vízbemártott kezével meghinti a négy ítélet alá esőt, és egy-egy kortyot is itat velük abból a vízből. Először az ifjúval, utána a másik hárommal.
Ezután keresztbe teszi karját a mellén, és nézi őket. A tömeg is néz, és pár pillanat múltán felordít, és arccal a földre borul. Ekkor a négy személy, akik egy sorban álltak, szintén egymásra néz, és szintén felordít. Először az ifjú, az ámulattól, utána a többiek, a rémülettől. Mert látják, hogy arcukat nyomban lepra borította el, míg az ifjúé sértetlen.
A szolga Jézus lábaihoz borul. Jézus félreáll, mint mindenki, a katonákat is beleértve, és úgy áll félre, hogy kézen fogja az ifjú Ábelt is, nehogy az megfertőzze magát a három leprás mellett. A szolga így kiált fel:
– Ne! Ne! Bocsáss meg! Leprás vagyok! Ők fizettek nekem azért, hogy estig késleltessem gazdámat, hogy leüthessék a kihalt úton. Ezért vétették le velem a patkót is öszvéremről. Ők tanítottak meg, hogy azt hazudjam, hogy előre jöttem. Pedig velük voltam, hogy megöljük őt. És azt is megmondom, miért tették. Mert Joel észrevette, hogy Jákob szereti az ő fiatal feleségét, Ászer pedig ennek a fiúnak az anyját akarta, de az elutasította. Erre megegyeztek, hogy egyszerre szabadulnak meg Joeltől és Ábeltől, s így élvezik az asszonyokat. Elmondtam. Vedd le rólam a leprát, vedd le rólam! Ábel, te jó vagy, te kérleld Őt értem!
– Te menj anyádhoz! Hogy az aléltságból magához térve lássa arcodat, és újra derűs legyen az élete. Ti pedig... Nektek ezt kellene mondanom: „Azt tegyék veletek is, amit ti tettetek!” És ez lenne az igazságos emberi ítélet. Én azonban emberfölötti vezeklésre bízlak titeket. A lepra, amelytől irtóztok, megment titeket attól, hogy megragadjanak és megöljenek titeket, amint megérdemlitek. Betlehem népe, állj félre, válj ketté, mint a tenger vize, és hagyjátok elindulni ezeket hosszú kínjukba. Iszonyú kín! Kegyetlenebb, mint a hirtelen halál. Mégis isteni könyörület ez, hogy módot adjon nekik a megtérésre, ha ők is akarják. Menjetek!
A tömeg a falhoz húzódik, szabadon hagyva az út közepét, s a három ember – akiket úgy elborított a lepra, mintha évek óta volnának betegek – egymás mögött haladva megy a hegy felé. A csendben és a leszálló alkonyatban – amikor elhal minden madár és négylábú hangja – csak az ő sírásuk hallatszik.
– Tisztítsátok meg az utat bőséges vízzel, miután tüzet gyújtottatok rajta. Ti pedig, katonák, menjetek, és jelentsétek, hogy igazság tétetett, a legtökéletesebb mózesi törvény szerint.
Ezzel Jézus készül oda menni, ahol Édesanyja és Mária, Alfeus felesége tovább ápolgatják az asszonyt, aki kezd magához térni, miközben fia simogatja és csókolgatja jéghideg kezeit. De Betlehem népe, szinte rémült tisztelettel, így kérleli:
– Uram, beszélj nekünk! Te valóban nagyhatalmú vagy! Biztosan te vagy az, akiről az az ember beszélt, aki erre járt, és hirdette a Messiást.
– Beszélni fogok éjszaka, a pásztorok akla mellett. Most megyek, és megvigasztalom az anyát.
Odamegy az asszonyhoz, aki Mária, Alfeus felesége ölében ül, és egyre jobban magához tér, és Mária szerető arcát nézi, aki rámosolyog. De nem igazodik ki. Végre tekintete rátéved fia sötétbarna hajára. Fia anyja remegő kezére hajtja fejét. Az anya megkérdi:
– Én is meghaltam? Ez a limbus?
– Nem asszony. Ez a föld, és ez a fiad, aki megmenekült a haláltól. Ez pedig Jézus, a Fiam, a Megmentő.
Az asszony először összeszedi minden erejét, és előre hajlik, hogy megfogja fiának lehajtott fejét, és látva, hogy az él és egészséges, szenvedélyesen megcsókolja, sírva, nevetve, s elhalmozza a sok-sok, bölcsőjénél használt névvel, hogy így fejezze ki örömét.
– Igen, mama, igen. De most ne énrám nézz, hanem Őrá, aki megmentett engem! Áldd az Urat!
Az asszony, aki még túl gyenge ahhoz, hogy felálljon, vagy térdre ereszkedjék, kinyújtja még mindig remegő és vérző kezeit, megfogja Jézus kezét, és elborítja csókokkal és könnyekkel.
Jézus az anya fejére teszi bal kezét, és azt mondja:
– Légy boldog! Békében. És légy mindig jó. Te is, Ábel.
– Nem, Uram. Az én életem és fiam élete a tied, mert ezeket te mentetted meg. Engedd, hogy a tanítványokkal menjen, ahogyan kívánta, mióta itt jártak. Neked adom őt, nagy örömmel, és kérlek, engedd meg, hogy én is kövessem, hogy szolgáljam őt, és szolgáljam Isten szolgáit.
– És a házad?
– Ó, Uram! Egy halálból föltámadtnak lehetnek-e ugyanolyan kedvtelései, mint halála előtt voltak? Mirta általad jött elő a halálból és az alvilágból. Ebben a faluban végül oda jutnék, hogy gyűlölném azokat, akik megkínoztak engem gyermekemben. Te pedig a szeretetet hirdeted. Tudom. Engedd meg tehát, hogy a szegény Mirta azt az Egyetlent szeresse, aki szeretetet érdemel, s az Ő küldetését és szolgáit. Most még erőtlen vagyok, és nem tudnálak követni. De mihelyt megtehetem, engedd meg ezt nekem, Uram! Kíséretedben leszek és Ábelem mellett.
– Követni fogod fiadat, és vele engem. Légy boldog! Nyugodj meg most már! Az én békémmel. Isten veled!
És mialatt a fiától és a néhány, szánakozó embertől támogatva, az asszony visszatér házába, Jézus, a pásztorokkal, az apostolokkal, Édesanyjával, és Máriával, Alfeus feleségével, kimegy a faluból, és utána a juhakolhoz indul, amely egy út végén van.
Nagy örömtüzet raktak, hogy megvilágítsák az összegyűlteket. A mezőn, félkörökben ülve, sokan várakoznak, hogy Jézus jöjjön, és beszéljen. Addig is megtárgyalják a nap eseményeit. Jelen van Ábel is, akinek sokan kifejezik jókívánságaikat, mondván, hogy mindenki hitt ártatlanságában.
– De azért készek voltatok megölni engem! Te is, aki házam ajtajánál üdvözöltél engem, pontosan abban az órában, amikor Joelt megölték – feleli az ifjú, mivel nem tudja megállni, hogy ne feleljen. És hozzáteszi: – De én megbocsátok neked, Jézus nevében.
Már itt is van Jézus, aki a juhakoltól jön feléjük. Magas termetével, fehér öltözékben, körülvéve az apostoloktól, követve a pásztoroktól és az asszonyoktól.
– Békesség mindnyájatoknak!
Ha idejövetelem arra volt jó, hogy megteremtse köztetek Isten Országát, legyen áldott az Úr. Ha idejövetelem arra volt jó, hogy fényt derítsek egy ártatlanságra, legyen áldott az Úr! Ha időben való érkezésem – hogy megakadályozzak egy gonosztettet – arra is jó, hogy három vétkes embernek módot adjak a megtérésre, legyen áldott az Úr!
Mert a sok minden közül, ami arra indít, hogy elgondolkozzunk ezen a napon, s amelyről akkor elmélkedjünk, mialatt leszáll az éj, hogy sötétséggel vegye körül két szív örömét és három ember lelkiismeret furdalását – és sötétségében úgy rejti el, mint szemérmes fátyol alatt, az első kettő örömkönnyeit és a többiek égető könnyeit, amelyeket azonban lát az Isten – álljon előttünk az a tény, amely megmutatja, hogy semmi sem hiábavaló, amit Isten adott törvényként.
Jézus beszédének folytatását lásd Jd 4,156-159. oldalán és M 9,362-363. oldalán.

(4-763)



2014.02.06. csütörtök



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.06. csütörtök

Jézus jelenléte hazánk utcáin

Sokan akadtak olyan keresztények, akik tudatosan átélték Jézus szavait: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük". Az új keresztény egyházat Jézus még nagyobb figyelemmel segíti, mint minket, akik már évezrede keresztények vagyunk. Ez azért van, mert mi már annyira otthonosan alkalmazzuk az Úr szavát, hogy észre sem vesszük, amikor közénk toppan? Vagy annyira elszoktunk attól, hogy az evangélium nem holt szöveg, hanem „az én tanításom lélek és élet!" (Jn 6,63) Inkább arról van szó, hogy ritkán beszélgetünk Jézusról. Ha kimegy a misehallgatók csapata a szentmiséről, nem tudom, sokaknak jut-e eszébe arról szólni, hogy neki milyen élményt nyújtott a szentáldozás? Kapott-e választ a prédikációban valamilyen aktuális problémája megoldásához? Volt-e igénye arra, hogy a fülében tornyosuló rossz hírek magyar vagy világi problémáira próbáljon a szentmisén választ kapni? Ha nem értett meg valamit a szentbeszédből, van-e bátorsága megkérdezni ugyancsak kifelé tartó ismerősétől a helyes választ? Meri-e mondani a modern hívő, hogy Jézus nemcsak Koreában, Vietnámban és más friss keresztény közösségben áll rendelkezésre a nevében összegyűltek megsegítésére? A mi utcáinkon egyre több az erőszak, az ocsmány beszéd, vagy talán csak közömbös traccsolás, amitől nem lesz szeretet, becsület, igazság és öröm a szívünkben. Jézust nekünk kell jelenvalóvá tenni a magyar utcákon, akkor általa majd visszatér a szent közösség, békesség és az áldás.


2014. február 5., szerda

Jézus csodái 19. - Legyen hitetek szerint!



Legyen hitetek szerint!

 

Jézus Kafarnaumban vacsorázik az apostolokkal. Mialatt a sült halat falatozzák, megérkeznek a vakok is, akik már az úton kérlelték Jézust. Most is ezt ismételgetik:
– Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!
– Ugyan, menjetek el! Azt mondta nektek: „holnap”, akkor hát legyen holnap! Hagyjátok enni! – korholja őket Péter.
– Nem, Simon. Ne zavard el őket! Ekkora kitartás jutalmat érdemel. Jöjjetek előre, ti ketten! – mondja a vakoknak. Azok be is mennek, botjukkal tapogatva a talajt és a falakat.
– Hiszitek, hogy vissza tudom adni látástokat?
– Ó, igen, Uram! Azért jöttünk, mert ebben biztosak vagyunk.
Jézus föláll az asztaltól, odamegy hozzájuk, ujjait a vak szemhéjakra teszi, arcát fölfelé tartva imádkozik, és ezt mondja:
– Legyen hitetek szerint! – Elveszi kezeit, és a mozdulatlan szemhéjak megmozdulnak, mert a fény behatol az újjászületett pupillákba az egyiknél, és szétnyílnak a szemhéjak a másiknál, ahol természetes összenövés volt – bizonyára a rosszul kezelt fekélyek miatt – és íme, hibátlanul formálódik újjá a szemhéj széle, felnyílik és lecsukódik, mint ahogy egy szárny mozog.
A két ember térdre esik.
– Álljatok fel, és menjetek! És nagyon vigyázzatok, senki meg ne tudja, mit tettem veletek. A kapott kegyelem hírét vigyétek el városaitokba, rokonaitoknak és barátaitoknak. Itt erre nincs szükség, és lelketeknek se tenne jót. Őrizzétek meg lelketeket sérüléstől mentesen, hitében, amilyen most, amikor tudjátok, mit jelent a szem, s ezt ezentúl minden sérüléstől óvni fogjátok, nehogy újra megvakuljon.

(4-651)


2014.02.05. szerda



2014.02.05. szerda

Az egyetlen dolog, amire szükségük van.

A papok Isten küldöttei. Isten tanítását, parancsait kell közvetíteniük. Az emberek egy része fél szembenézni Isten igazságaival és parancsaival, mert akkor a lelkiismeretük bizonytalanná válik, a bűn sugallta mocsár-nyugalom kezd kellemetlenné válni. Ezért nem minden körülmények között látják szívesen környezetükben a papot. Ezért történik meg nagyon sokszor, hogy elkerülik a pappal való találkozást. Arra is gondolnunk kell, hogy ez az elutasító magatartás igen kellemetlen időben is megtörténhet. A legtöbb ember tudja, hogy van Isten, számon kéri tetteinket, vajon az Ő parancsai szerint cselekedtünk-e vagy nem, erkölcsös volt-e tettünk vagy erkölcstelen? Az élet utolsó perceiben pedig minden ember határozottan tudja, hogy van Isten, és most eljött az óra, hogy maga elé idéz, elszámoltat egész életemről. Tudatosan kell vállalnom ezt az elszámoltatást, hiszen egész életemet ezzel a tudattal kezdtem: mindenért felelős vagyok, amit mondok és teszek. Ha az papot nem engedem magamhoz, elodázom néhány percre a felelősségre vonást. Okos dolgot teszek? Sem a halált, sem az ítéletet elkerülni nem tudom. Nem lenne egyszerűbb, ha beengedném betegágyam mellé és az életembe is, tudván, hogy Ő az egyetlen ezen a világon, akinek hatalma van a bűnök megbocsátására vagy megtartására? Ha megvallom előtte vétkeimet, megbánom azokat, a pap feloldoz, vagyis, vagyis megbocsátja a bűnt, elengedi Isten nevében az örök kárhozatot, és az ideig tartó büntetések egy részét is. Aztán szent olajjal keni meg homlokomat és tenyeremet. Segít elviselni lelki és testi gyötrelmeimet. Végül találkoztat a szentáldozásban Jézussal, aki a másik oldalon bíróként vár rám, ideát pedig irgalommal szívembe tér. Ezekre a gondolatokra és érzésekre van leginkább szükségük Isten ránk bízott gyermekeinek.


Zsolozsma 32.



Szicíliai Szent Metód püspöknek Szent Ágotáról mondott szónoklatából

Maga Isten, a jóság forrása ajándékozta őt nekünk

Kedves Hallgatóim! Mint tudjátok, e szent vértanú évfordulójának emléknapja gyűjtött össze mindnyájunkat erre a helyre. Azért jöttünk, hogy megemlékezzünk e vértanúról, aki hajdan, az első századokban nyerte el a hősi küzdelem pálmáját, de alakja örökké fiatal, hiszen most is küzd, és most is győz az Isten adta csodákkal, amelyek napról napra koszorúval ékesítik őt. Szemléljük őt elsősorban mint szüzet, aki az örök Isten Igéjéből, Isten megoszthatatlan Fiától született (aki értem is megízlelte testében a halált), amint a teológus János tanítja: Akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekévé legyenek (Jn 1, 12). Ez a szűz tehát jegyes, aki meghívott titeket e szent áldozati lakománkra; asszony, aki egy férfinak, Krisztusnak volt eljegyezve, ahogyan Pál apostol szól a házasságról. Szűz, akinek lelkiismerete tündöklő tiszta, aki ajkát, nyelvét és arcát az isteni igaz Bárány vérének bíborával tette ékessé. Ő az, aki elméjének minden gondolatával jóságos Jegyesének a halálán elmélkedik, és azt fontolgatja, mintha Jegyese csak a minap ontotta volna vérét, így azután ez a hozzá szeretettel ragaszkodó szűz nemcsak, hogy magában hordja a lelke mélyébe befogadva Krisztus piros vérének eltörölhetetlen pecsétjét, hanem még a késő utódoknak is szüntelenül osztogatja szűzi ékesszólásának vértanúsággal díszített kincseit is.Valóban jó ő, Isten jóságának részese. Ezért hívják Ágotának, azaz „jó”–nak. Nemcsak a neve ez, hanem valójában jó is. Maga Isten, a jóság forrása küldte és ajándékozta őt nekünk, hogy Jegyesének jóságában részesüljön, és abból nekünk is részt adjon. Van-e jobb a legfőbb Jónál? És van-e méltóbb tárgya ünnepi dicséretünknek, mint az, aki jó, aki Ágota? Ó, Ágota, jóság a neved, és jóság a lelked! Ó, Ágota, dicső tetteid nyilván hirdetik jó nevedet, és jó neved hirdeti dicső tetteidet! Ó, Ágota, neved hív, hogy mindenki hozzád csatlakozzék. Példád vonz, hogy mindenki késedelem nélkül Istenhez, az egyetlen igazi Jóhoz térjen.


2014. február 4., kedd

Jézus csodái 18. - Fogd ágyadat, és járj!



Fogd ágyadat, és járj!

 

Jézus Marciammal együtt a Beteszda fürdőhöz megy, ahol sok beteg vár a gyógyulásra. A történet elejét lásd: Gy 6,249-250. A következő csodát Szent János is részletesen leírta: Jn 5,1-18.
Jézus körülnéz, és meglát egy béna embert, aki alacsony ágyán fekszik, és csendesen sír. Odamegy hozzá, föléje hajol, megsimogatja, és megkérdezi:
– Sírsz?
– Igen. Énrám soha se gondol senki sem. Itt vagyok, itt vagyok, mindenki meggyógyul, én soha. Harmincnyolc éve fekszem hátamon, mindenemet elköltöttem, enyéim meghaltak, és most terhére vagyok egy távoli rokonomnak, aki idehoz reggel, este pedig értem jön... De milyen nehezére esik ennek megtétele! Ó, szeretnék meghalni!
– Ne csüggedj el! Annyira türelmes voltál, és hittél! Isten meg fog hallgatni.
– Remélem... de néha elővesz a csüggedés. Te jó vagy. De a többiek... Aki meggyógyult, Isten iránti hálából megtehetné, hogy itt tartózkodna, és segítene szegény testvéreinek...
– Valóban ezt kellene tennie. De azért ne neheztelj rájuk! Ők erre nem is gondolnak. Nem rosszakaratból. Az öröm, hogy meggyógyultak, teszi őket önzővé. Bocsáss meg nekik...
– Te jó vagy. Te nem tennél így. Én megpróbálom kezemmel odáig vonszolni magamat, amikor a medence felkavarodik. De mindig megelőz valaki, a medence szélén pedig nem maradhatok, mert rám taposnának. De ha ott lennék is, ki bocsátana le? Ha előbb láttalak volna meg, téged kértelek volna erre...
– Csakugyan meg akarsz gyógyulni? Akkor állj föl! Fogd ágyadat, és járj! – Jézus fölegyenesedett a parancs adásához, és úgy tűnik, hogy fölegyenesedésével a bénát is fölállítja, mert az lábára áll, majd tesz egy, két, három lépést – szinte maga sem hiszi – Jézus mögött, aki elmegy. De látva, hogy csakugyan jár, akkorát kiált, hogy mindenki megfordul.
– De ki vagy? Isten nevében, mondd meg! Talán az Úr angyala?
– Több vagyok, mint egy angyal. Az én nevem: Könyörület. Menj békében!
Mindenki odacsődül. Látni akarnak. Szólni akarnak. Meg akarnak gyógyulni. De odasiet a templomőrség is, amely – azt hiszem – felügyel a fürdőre is. Elzavarják ezt a lármázó csődületet, és büntetéssel fenyegetőznek.
A béna ember fogja kis hordágyát – két rúd, két pár kis keréken, és egy szakadozott vászon, a rudakra szegezve – s boldogan távozik, odakiáltva Jézusnak:
– Megtalállak! Nem felejtem el nevedet és arcodat!
Jézus, a tömeg közé vegyülve, más irányban távozik, a falak felé. De még nem ment át az utolsó tornácon, amikor odaérkezik – mintha szélroham taszította volna – egy csoport júdeai, a leggonoszabb osztályból valók, akiket az a kívánság egyesít, hogy sértő szavakat mondjanak Jézusnak. Keresik, tekintgetnek, kutatnak. Nem értik pontosan, kiről is van szó. Jézus pedig elmegy onnan, mialatt ezek, csalódottan, az őrség útbaigazítása nyomán, nekirontanak a szegény, de boldog gyógyultnak, és így szólnak rá:
– Miért viszed el azt az ágyat? Szombat van. Nem szabad!
Az ember rájuk néz, és így felel:
– Én semmit sem tudok. Azt tudom, hogy aki meggyógyított, azt mondta nekem: „Fogd ágyadat, és járj!” Ezt tudom.
– Biztosan valami ördög volt, mivel azt parancsolta, hogy szegd meg a szombatot. Milyen volt? Ki volt? Júdeai? Galileai? Újonnan áttért?
– Nem tudom. Itt volt. Meglátta, hogy sírok, és odajött mellém. Szólt hozzám. Meggyógyított. Elment, kézenfogva egy kisfiút. Azt hiszem a fia, mert abban a korban volt, hogy lehetett ilyenkorú fia.
– Egy kisfiú? Akkor nem Ő az!... Mit mondott, hogy hívják? Nem kérdezted meg tőle? Ne hazudj!
– Azt mondta, hogy Könyörületnek hívják.
– Ostoba vagy! Az nem név!
Az ember vállat von, és elmegy.
A többiek azt mondják:
– Biztosan Ő volt. Aniás és Zakeus írástudók látták Őt a Templomban.
– De neki nincsenek gyermekei!
– Pedig Ő volt. A tanítványaival volt.
– De Júdás nem volt köztük. Őt jól ismerjük. A többiek... lehettek bárkik.
– Nem. Ők voltak.
S a vita folytatódik, mialatt a csarnokok újra megtelnek betegekkel...
Jézus egy másik oldalon megy vissza a Templomba. Az apostolok követik. ... A zsidók csarnoka felé megy. Ennek közelében összetalálkozik a meggyógyult bénával, aki odament, hálát adni az Úrnak. A csodásan meggyógyult ember észreveszi Őt a tömegben, örömmel üdvözli, és elbeszéli neki, mi történt a fürdőmedencénél az Ő távozása után. És ezzel fejezi be:
– Azután megmondta nekem valaki – aki elcsodálkozott, hogy engem egészségesen lát itt – ki vagy te. Te vagy a Messiás. Igaz?
– Az vagyok. De ha a víztől gyógyultál volna meg, vagy más erőtől, akkor is ugyanaz lenne a kötelességed Isten iránt. Vagyis az, hogy egészségedet jó tettek végzésére használod. Te meggyógyultál. Menj tehát, és jó szándékkal kezd el újra az élet teendőinek végzését. És soha többé ne vétkezz! Nehogy még jobban megbüntessen az Isten. Isten veled! Menj békében!
– Öreg vagyok... semmihez sem értek... De szeretnélek követni, hogy szolgáljak neked, s hogy tanuljak. Elfogadsz engem?
– Senkit sem utasítok el. Azonban gondolkozz, mielőtt jössz! És ha úgy döntöttél, gyere!
– Hová? Nem tudom, hová mégy...
– Szerte a világba. Mindenütt találsz majd tanítványokat, akik elvezetnek hozzám. Az Úr világosítson meg a legjobb felől.
Jézus a helyére megy, és imádkozik...
Nem tudom, a meggyógyult ember önként megy-e a júdeaiakhoz, vagy – mert azok ugyanott tartózkodnak – ezek állítják meg, hogy megkérdezzék, az gyógyította-e meg csodás módon, akivel beszélt. Azt tudom csak, hogy az ember beszél a júdeaiakkal, majd elmegy, ezek pedig ahhoz a lépcsőhöz mennek, amelyen Jézusnak le kell jönnie, hogy átmehessen a többi udvaron és eltávozzon a Templomból. Amikor Jézus odaér, nem is köszönnek neki, csak odaszólnak:
– Tehát te továbbra is megszeged a szombatot, hiába kaptál már annyi szemrehányást? És azt akarod, hogy úgy tiszteljenek, mint Isten küldöttjét?
– Küldöttjét? Annál is jobban: Mint Fiát. Mert Isten nekem Atyám. Ha nem akartok engem tisztelni, ne tegyétek! Én akkor sem hagyok fel küldetésem teljesítésével. Nincs egyetlen olyan pillanat sem, amelyben Isten abbahagyná a munkálkodást. Atyám most is munkálkodik, és én is munkálkodom, mert a jó fiú azt teszi, amit apja tesz, és mert én munkálkodni jöttem a földre.
Az emberek közelednek hozzájuk, hogy hallják a vitát. Vannak köztük olyanok is, akik ismerik Jézust, mások, akikkel jót tett, és ismét mások, akik most látják először. Egyesek szeretik Őt, mások gyűlölik, sokan pedig tétováznak. Az apostolok körülfogják a Mestert. Marciam megijedt, és arcocskája olyan, mint aki sírni készül.
A júdeaiak – vegyesen írástudók, farizeusok és szadduceusok – kiáltozva közlik megbotránkozásukat:
– Te merészeled ezt mondani? Ó, Isten Fiának mondja magát! Gyalázat! Hívjátok csak Szádokot! Gyűjtsétek ide a rabbikat, hadd hallják, és cáfolják meg!
– Ne háborogjatok! Hívjátok ide őket, és ők majd megmondják nektek, ha igazán tudják, hogy Isten Egy és Hármas: Atya, Fiú és Szentlélek, és hogy az Ige, vagyis a Gondolat Fia, eljött, ahogyan meg van jövendölve, hogy megszabadítsa a Bűntől Izraelt és a világot. Az Ige én vagyok. Az előre bejelentett Messiás. Ezért semmi istengyalázás nincs abban, ha Atyámnak hívom az Atyát. Ti azért vagytok ingerültek, mert én csodákat művelek, ezekkel magamhoz vonzom a tömegeket, és meggyőzöm őket. Ti azzal vádoltok engem, hogy ördög vagyok, mivel csodás dolgokat művelek. De Belzebub századok óta a világot járja, és igazán nincs híjával hűséges imádóknak... Akkor miért nem teszi ő azt, amit én teszek?
Az emberek összesúgnak:
– Igaz! Igaz! Senki sem teszi azt, amit Ő tesz.
Jézus folytatja:
– Én megmondom nektek: azért, mert én tudom azt, amit ő nem tud, és megtehetem azt, amit ő nem tehet meg. Ha én Isten műveit cselekszem, azért van, mert én a Fia vagyok. Magától senki sem juthat el oda, hogy olyasmit tegyen, aminek megtételét nem látta. Én, a Fiú, csak azt tudom megtenni, aminek megtételét Atyámtól láttam, minthogy egy vagyok vele, ősidőktől fogva, nem különbözöm tőle sem természetemben, sem hatalmamban. Mindazt, amit az Atya tesz, teszem én is, aki Fia vagyok. Sem Belzebub, sem a többiek nem tehetik meg, amit én megteszek, mert azok nem tudják, amit én tudok. Az Atya szeret engem, a Fiát, és olyan határtalanul szeret engem, amint én is szeretem Őt. Ezért mutatta és mutatja meg nekem mindazt, amit Ő tesz, hogy én is ugyanazt tegyem, amit Ő tesz, én a földön, ebben a kegyelmi időszakban, Ő az égben, még mielőtt az Idő létezett volna a föld számára. És egyre nagyobb műveket fog mutatni nekem, hogy én is megtegyem azokat, ti pedig álmélkodjatok rajtuk.
Az Ő gondolata ötletekben kifogyhatatlan. Én Őt utánzom, mivel kifogyhatatlan vagyok annak teljesítésében, amit az Atya kigondol, és gondolatával akar. Ti még nem tudjátok, mennyire kifogyhatatlanul teremt a Szeretet. Mi vagyunk a Szeretet! És számunkra nem létezik korlátozás, és olyasmi sincs, ami ne lenne alkalmazható az ember három fokozatára: az alsórendűre, a felsőbbrendűre és a szellemire. Valóban, ahogyan az Atya feltámasztja a halottakat, és visszaadja nekik az életet, ugyanígy én, a Fiú, életet adhatok azoknak, akiknek akarok. Sőt, azon végtelen szeretet miatt, amit az Atya érez a Fiú iránt, megadatott nekem nemcsak az, hogy visszaadjam az életet az alsórendű résznek, hanem az is, hogy a felsőbbrendű résznek is visszaadjam azt, megszabadítva az ember gondolkodását és szívét az elmebeli tévedésektől és a gonosz szenvedélyektől. A szellemi résznek pedig visszaadjam a léleknek a bűntől való szabadságát, mert az Atya senkit sem ítél el, hanem minden ítélkezést átadott a Fiúnak. Ugyanis a Fiú az, aki saját áldozata árán vette meg az emberiséget, hogy megváltsa. És ezt igazságosságból teszi az Atya, mivel úgy igazságos, hogy aki saját pénzével fizet, annak adassék, és hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogy már az Atyát tisztelik.
Tudjátok meg, hogy ha elválasztjátok az Atyát a Fiútól, vagy a Fiút az Atyától, és nem emlékeztek meg a Szeretetről, akkor ti nem úgy szeretitek Istent, ahogyan szeretni kell: igazsággal és bölcsességgel, hanem az eretnekség bűnét követitek el, mert csak az egyiknek adjátok meg az imádó tiszteletet, holott ők csodálatos Hármasságot képeznek. Ezért, aki nem tiszteli a Fiút, olyan, mintha nem tisztelné az Atyát, mert az Atya, Isten, nem fogadja el, hogy csupán önmagának egy részét imádják, hanem azt akarja, hogy teljes egészében részesüljön imádásban. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki Őt küldte, szeretetből fakadó, tökéletes elgondolásából. Tehát tagadja, hogy Isten tud igaz műveket véghezvinni.
Bizony mondom nektek, hogy aki hallgatja szavamat, és hisz Abban, Aki engem küldött, az elnyeri az örök életet, és nem sújtja kárhoztató ítélet, hanem a halálból eljut az életbe, mert Istenben hinni, és szavamat elfogadni annyit jelent, mint saját magába önteni azt az életet, amely nem ismer halált. Közeleg az óra, sőt, sokak számára már el is érkezett, amikor a holtak meghallják Isten Fiának hangját, és aki azt éltető módon hallja majd hangzani szíve mélyén, az élni fog.
Mit mondasz, te írástudó?
– Azt, hogy a halottak már semmit sem hallanak, és hogy te bolond vagy.
– Az ég majd meggyőz róla, hogy nem így van, és hogy a te tudásod semmi az Istenéhez viszonyítva. Ti annyira emberi ízűvé tettétek a természetfölötti dolgokat, hogy a szavaknak csupán kézzel fogható és földies jelentést adtok. A szentírás magyarázatot merev formulákkal, a tietekkel, tanítottátok, és meg sem próbáltátok megérteni a jelképek igazi jelentését, és most, lelketek mélyén – mivel megelégeltétek, hogy zaklasson titeket valami, a lélek fölött diadalmaskodó emberi érzés – már abban sem hisztek, amit tanítotok. És ez az oka, hogy már nem tudtok harcolni a titkos erők ellen.
A halál, amelyről én beszélek, nem a test halála, hanem a léleké. Jönnek majd olyanok, akik szavamat fülükkel meghallják, szívükbe fogadják, és tettekre váltják. Az ilyenek, ha lelkileg halottak is, visszanyerik az életet, mert az én szavam élet, amely beléjük ömlik. És én ezt annak adhatom, akinek akarom, mert bennem tökéletes élet van. Mert miként magában az Atyában a tökéletes élet van, ugyanúgy kapta meg a Fiú az Atyától, a maga számára, a tökéletes, teljes, örök, kifogyhatatlan és másokba átszármaztatható életet. És az élettel együtt az Atya megadta nekem az ítélkezés hatalmát, mivel az Atyának a Fia az Embernek a Fia, és meg tudja ítélni, és meg is kell ítélnie az embert.
Ne csodálkozzatok ezen az első feltámadáson, a lélek feltámadásán, amelyet én Szavammal művelek. Ennél még nagyobbakat is fogtok látni, nagyobbakat, nehézkes érzékszerveitek számára, mert bizony mondom nektek, hogy nincs nagyobb valami egy lélek láthatatlan, de valóságos feltámadásánál. Hamarosan elérkezik az óra, amikor Isten Fiának a hangja behatol a sírboltokba, és mindazok, akik ott vannak, meg fogják hallani. És azok, akik jót cselekedtek, előjönnek onnan, hogy bemenjenek az örök Élet feltámadásába, mindazok pedig, akik gonoszat műveltek, feltámadnak az örök kárhozatra.
Én nem mondom, hogy ezt teszem, és nem magamtól fogom megtenni, kizárólag saját akaratomból, hanem az Atyának az enyémmel egyesült akaratából. Én aszerint beszélek és ítélek, amit megvizsgálok, és az én ítéletem helyes, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki engem küldött.
Én nem váltam külön az Atyától. Én Őbenne vagyok, Ő pedig énbennem van, s én ismerem gondolatát, és azt váltom szavakra és tettekre.
Amit én mondok, hogy bizonyságot tegyek önmagamról, azt a ti hitetlen lelketek nem tudja elfogadni, mert nem akartok mást látni bennem, mint csak egy mindnyájatokhoz hasonló embert. Van más is, aki tanúságot tesz rólam, és akiről ti azt mondjátok, hogy nagy prófétaként tisztelitek. Én tudom, hogy tanúbizonysága igaz. De ti, ti, akik azt mondjátok, hogy tisztelitek őt, nem fogadjátok el tanúskodását, mert az nem egyezik meg a ti, velem szemben ellenséges, gondolkodástokkal. Ti nem fogadjátok el az igaz embernek, Izrael utolsó prófétájának tanúságtételét abban, ami nektek nem tetszik, s azt mondjátok, hogy ő csak ember, és tévedhet.
Küldöttek útján kérdést intéztetek Jánoshoz, remélve, hogy rólam azt mondja majd, amit ti kívántok, amit ti gondoltok rólam, amit ti akartok gondolni rólam. János azonban az igazság szerint tett bizonyságot, azt pedig ti nem tudtátok elfogadni. Mivel a próféta azt mondja, hogy a názáreti Jézus Isten Fia, ti, szívetek mélyén, – minthogy féltek a tömegtől – azt mondjátok, hogy a próféta bolond, ahogyan Krisztus is az. Én mégse az embertől – legyen bár az Izrael legszentebb embere – kapok tanúbizonyságot. Én mondom nektek: ő volt az égő és világító lámpa, ti azonban alig akartátok élvezni fényét. Amikor ez a fény rám vetődött, hogy veletek annak ismertesse meg Krisztust, aki valójában, ti hagytátok, hogy ezt a lámpát véka alá tegyék, és már előbb falat emeltetek a lámpa és magatok közé, hogy fényében ne lássátok meg az Úr Krisztusát.
Én hálás vagyok Jánosnak tanúságtételéért, és hálás azért neki az Atya is. János pedig nagy jutalmat kap ezért a tanúskodásáért, és emiatt is lángolni fog az Égben, mint első nap, amely kiragyog majd az összes emberek közül, ott fenn. Úgy lángol majd, mint ahogy mindazok fognak lángolni, akik hűségesek voltak az Igazsághoz, és az Igazságosság után áhítoztak. Nekem azonban nagyobb tanúbizonyságom van, mint Jánosé. És ez a bizonyság az én műveim. Mert azok a művek, amelyek elvégzésével az Atya bízott meg. Én azokat viszem végbe, és ezek tanúsítják, hogy az Atya küldött engem, megadva nekem minden hatalmat. És így maga az Atya – aki engem küldött – az, aki mellettem tanúskodik.
Ti nem hallottátok soha a hangját, nem láttátok soha az arcát. Én azonban láttam és látom, hallottam és hallom. Bennetek nem lakik a Szava, mert nem hisztek abban, akit Ő küldött.
Ti az Írást kutatjátok, mert azt hiszitek, hogy annak ismerete által nyeritek el az örök életet. S akkor hogyan nem veszitek észre, hogy éppen az Írások beszélnek rólam? Akkor viszont miért nem akartok továbbra sem hozzám jönni, hogy elnyerjétek az életet? Én megmondom nektek: mert amikor valami ellenkezik a ti megrögzött eszméitekkel, azt ti elutasítjátok. Hiányzik belőletek az alázat. Nem vagytok képesek kimondani: „Tévedtem. Az az ember, vagy ez a könyv az igazat mondja, én pedig tévedtem.” Így tettetek Jánossal, így tesztek az Írásokkal, így tesztek az Igével, aki szól hozzátok. Már nem vagytok képesek se látni, se érteni, mert körül vagytok véve a kevélységgel és saját hangotok, süketekké tesz.
Ti azt hiszitek, azért beszélek így, mert azt akarom, hogy ti dicsőítsetek engem. Nem. Vegyétek tudomásul, hogy én nem keresek, és nem fogadok el dicsőséget az emberektől. Amit én keresek és akarok, az a ti örök üdvösségtek. Ezt a dicsőséget keresem. A Szabadító dicsőségét, amely nem létezhet, ha nem mentek meg senkit sem. S ez annál nagyobb, minél többet mentettem meg. Ezt a dicsőséget a megmentett lelkeknek kell megadniuk nekem, és megadja azt az Atya, aki a végtelenül Tiszta Szellem. Ti azonban nem lesztek megmentve. Annak ismerlek meg titeket, akik vagytok. S ezért nem jöttök a hozzátok beszélő Szeretethez, és nem juttok be a Szeretet Országába. Ti ott ismeretlenek vagytok. Nem ismer benneteket az Atya, mivel ti nem ismertek engem, aki az Atyában vagyok. Nem akartok ismerni.
Én Atyám nevében jöttem, és ti nem fogadtok be engem, holott bárkit készek vagytok befogadni, aki a saját nevében jön, csak mondja azt, ami nektek tetszik. Azt mondjátok, hogy ti hithű emberek vagytok? Nem. Nem vagytok azok. Hogyan tudtok hinni, ti, akik dicsőséget koldultok ettől is, attól is, de nem keresitek a mennyek dicsőségét, amely Istentől ered? Azt a dicsőséget, amely Igazság, nem pedig az érdekek játéka, amely érdekek csupán a földön léteznek, és csak Ádám mélyre süllyedt gyermekei vétkes, emberi természetének hízelegnek.
Én nem foglak vádolni titeket az Atyánál. Ne gondoljátok! Már van, aki vádol titeket. Az a Mózes, akiben ti reméltek. Ő veti majd szemetekre, hogy nem hisztek benne, mivel nem hisztek bennem, hiszen ő írt rólam, ti pedig nem ismertek el engem aszerint, amit ő rólam írásban hagyott. Ti nem hisztek Mózes szavainak, akire ti, mint kiváló emberre, esküsztök. Hogyan hihetnétek akkor az én szavaimnak, az Emberfia szavainak, akiben nem hisztek? Emberileg szólva ez ésszerű. Itt azonban lelki síkon vagyunk, és a ti lelketekről van szó. Isten lelketeket az én műveim fényénél vizsgálja meg, és az általatok művelt cselekedeteket azzal veti össze, amit én jöttem tanítani. És Isten ítél meg titeket.
Én elmegyek. Hosszú ideig nem találkoztok majd velem. És higgyétek el, ez nem diadal, hanem büntetés. Menjünk!
És Jézus utat nyit a tömegben. A tömeg egy része hallgat, másik része helyeslően suttog, de csak suttog, a farizeusoktól való félelmében. És Jézus eltávozik.

(4-613)