Jézus csodái 17. - Nekünk is vannak betegeink

Nekünk is vannak betegeink

 

Amikor Jézus először járt Hebronban, még nem ismerték őt, és a zsinagógafőnök kiutasította, mivel szóba állt Heródes emberének „szeretőjével”, aki bitorolta a Keresztelő szüleinek házát, amit Jézus meglátogatott, hogy imádkozzék Zakariás és Erzsébet sírjánál.

Amikor Jézus híre elterjedt, és a zsinagógafőnök felismerte benne a Messiást, nagyon megbánta viselkedését, és kedvesen fogadta második látogatása alkalmából. Szavait ezzel fejezte be:

– Nekünk is vannak betegeink, és tudatlanok vagyunk. Főleg abban vagyunk tudatlanok, ami szeretet és jóság. Jánosnak, tökéletes istenszeretetében vaskeze és tüzes szava van, és mindenkit úgy akar meghajlítani, amint egy óriás hajlít meg egy fűszálat. Sok emberen erőt vesz a csüggedés, mert az ember inkább bűnös, mint szent. Nehéz szentnek lenni!... Te... úgy mondják, nem hajlítasz meg, hanem felemelsz, a sebet nem égeted ki, hanem balzsamot teszel rá, nem törsz darabokra, hanem simogatsz. Tudjuk, hogy atyai vagy a bűnösökhöz és hogy hatalmad van a betegségeken, bármilyenek legyenek is, ezen kívül és elsősorban a szív betegségein. A rabbik erre már képtelenek.

– Hozzátok elém betegeiteket, s azután gyűljetek össze ebben az elhagyott és bűntől megalázott kertben, amelyet a meggyalázás előtt templommá tett a benne lakó Kegyelem.

A hebroniak úgy szétrebbennek minden irányban, mint a fecskék, és csak a zsinagógafőnök marad ott, aki Jézussal és a tanítványokkal belép a Heródes embere által már elhagyott kertbe. A hebroniak hamarosan visszatérnek. Velük van egy béna ember hordágyon, egy vak fiatal leány, egy néma fiúcska, és két beteg, akiknek baját nem ismerem, de akiket támogatva kísérnek.

– Békesség neked! – köszönt Jézus minden érkező beteget. Majd felteszi a nyájas kérdést:

– Mit akartok, hogy tegyek nektek? – Erre a szerencsétlenek kórusban kezdenek siránkozni. Így akarja mindegyik előadni történetét.

Jézus, aki eddig ült, most feláll, és a néma fiúcskához lép, megnedvesíti annak ajkát nyálával, és kimondja a nagy szót:

– Nyílj meg! – Ugyanezt mondja a vak leánynak – akinek szemhéja egyben van, nyílás nélkül – megnedvesítve szemhéját megnyálazott ujjával. Ezután kezét nyújtja a bénának, e szavakkal: – Kelj föl! Végül ráteszi kezét a két betegre, e szavakkal: – Gyógyuljatok meg az Úr nevében!

A néma fiúcska, aki eddig csak vonításszerű hangot adott ki, most tisztán kimondja: „Mama!” A fiatal leány pislog, szétnyílt szemhéjával, a világosságtól, ujjait ellenzőként tartva az ismeretlen nap felé, és sír is, nevet is, és csak nézi, szemével hunyorítva – mivel még nem szokott hozzá a fényhez a lombokat, a földet, az embereket, de főleg Jézust. A béna ember biztosan száll le a hordágyról, hozzátartozói pedig a magasba emelik az üres hordágyat, hogy a távol állókkal így tudassák a kapott kegyelmet. A két beteg sír örömében, és letérdel, hogy hódoljon Megmentője előtt.

A tömeg féktelen hozsannázással kiáltozik. Tamás, aki Júdás közelében van, oly erősen néz rá, és olyan érthető arckifejezéssel, hogy Júdás így válaszol neki:

– Ostoba voltam, bocsáss meg! (Júdás előzőleg nem akarta, hogy a zsinagógafőnök Jézushoz jöjjön.) Utána Jézus hosszasan beszél az egybegyűlt emberekhez. A beszéd befejeztével fáradtan, kihevülten leül, s míg Jánossal és Júdással beszélget, a kertfal túlsó oldaláról nagy kiáltozás hallatszik. Előbb zavaros a kiáltozás, majd tisztán kivehető:

– Itt van a Messiás? Itt van? – és az igenlő válasz után, íme, egy nyomorékot vezetnek be, aki annyira össze van csavarodva, hogy egy S betűhöz hasonlít.

– Ó, Mazala!

– De túlságosan nyomorék! Miben reménykedik?

– Ez itt az anyja! A szerencsétlen!

– Mester, a férje e miatt az idétlen ember miatt taszította el, aki a fia, s az asszony könyöradományokból él itt. De már öreg, és nem sokáig fog élni.

Az idétlen ember most Jézus előtt van. Ő arcát sem láthatja, annyira görbe és elnyomorodott. Olyan, mint egy majomember vagy teveember karikatúrája. Az öreg anya nem is beszél, csupán ezt nyögi:

– Uram, Uram... én hiszek...

Jézus ráteszi kezeit az ember elferdült vállaira, aki alig ér a derekáig. Arcát az égre emeli, és erős hangon ezt mondja:

– Egyenesedjél ki, és járj az Úr útjain!

Az ember összerándul, majd hirtelenül kiegyenesedik, mint egy hibátlan testű ember. A mozdulat annyira gyors, mintha azok a rugók pattantak volna el, amelyek ebben a rendellenes testtartásban tartották. Most Jézus válláig ér. Ránéz Jézusra, majd, anyjával együtt, térdre rogyik, és megcsókolja Megmentője lábait.

Hogy mi megy végbe a tömegben, azt lehetetlen elmondani... És hiába minden szabadkozás, Jézus kénytelen Hebronban maradni, mert az emberek elszánták magukat, hogy torlaszként elállják a kivezető utakat, csakhogy megakadályozzák távozását.

Így betér az öreg zsinagógafőnök házába, aki annyira megváltozott tavaly óta.

(3-498)