2011. április 7., csütörtök

Nagyböjt negyedik hetének csütörtökje


Nagyböjt negyedik hetének csütörtökje


De La Salle Szent János áldozópap emléknapja


Nagyböjt huszonkilencedik napja


Az Urat kereső szívek örvendezzenek!

Keressétek az Urat és hatalmas erejét,

Keressétek az ő arcát mindig!


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, hogy bűnbánattal megtisztítsuk lelkünket, és bővelkedjünk jó cselekedetekben. Engedd, hogy őszinte szívvel megtartsuk parancsaidat, és bűntelen lélekkel üljük meg húsvét szent ünnepét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ego autem non ab homine testimonium accipio.”

(János 5, 34a.)

„Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra.” Hallhatjuk, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak az intő szavait, amelyeket ezúttal nem a tanítványainak, nem is a népnek, hanem egyenesen a zsidó nép vezetőinek mond a Jeruzsálemi templomban. Az elmúlt két nap evangéliumi szakaszainak folytatását hallhattuk ma is Szent János apostol, evangélista tolmácsolásában. Miről is van itt tulajdonképpen szó, mert valljuk be őszintén, hogy így első hallásra ez a szöveg rész igen nehezen érthető és felfogható egyszerű emberi logikával. Pedig Szent János evangélista igyekszik a lehető legegyszerűbben leírni nekünk azt az eseményt, amit ma úgy is hívhatnánk, hogy casting, vagyis szereposztás, meghallgatás. Az eseményt a zsidók méltatlankodása előzte meg a szombati gyógyítás miatt, majd ez a méltatlankodás a tegnapi nap folyamán meghallgatott evangéliumi szakaszban már haraggá fejlődött, amikor a názáreti Mester, az Istent Mennyei Atyjának nevezte. Ennek következtében alakult ki ez a fajta casting, meghallgatás, amely során Jézus Krisztus elmondja a vele szemben állóknak, hogy ki is ő. És, hogy nem a levegőbe beszél, ezt három tanúságra hivatkozva teszi meg. Az első ilyen tanú Keresztelő Szent János, akihez hivatalosan küldtek megbízottakat, s aki nem egyszer világosan hitet is tett ő mellette. Jézus Krisztusnak tulajdonképpen nincs is szüksége ezekre az emberi tanúbizonyságokra, de azért hozza föl őket, hogy a zsidók által is prófétának tartott Keresztelő János szavára talán hajlani fognak arra, hogy higgyenek szavainak. Jézus Krisztus mellett tanúskodtak másodszor azok a tettek, csodák, gyógyítások, amelyeket végbevisz, mert a csodák bizonyítékai Jézus Krisztus igazságának, tanítása hitelességének. A harmadik igen fontos tanúságtevő Jézus Krisztus mellett az ószövetségi Szentírás. Ezek a szent iratok Jézus Krisztusért, az eljövendő Messiásért íródtak, csak éppen azok nem vették észre, akik ezeknek az írásoknak a kutatói, az írástudói voltak, mert vakok voltak és világtalanokat vezettek. Jézus Krisztus előzetesen úgy-e arról beszélt, hogy neki éppen emiatt, az okok miatt a szombatra vonatkozó törvényt értelmezni, mert isteni származása miatt felette áll a szombatnak. Hiába szól azonban népének vezetőihez, egyszerűen a nép nyelvén, hiába hozza fel bizonyításként igazára a három tanút, amelyet a zsidó szokások megköveteltek minden vitás ügyben. Hiába az egyik tanú a kivégzett, de prófétának tartott Keresztelő János, aki rámutatott, hogy ő az, akinek el kell jönnie. Hiába a másik tanú maga a Mennyei Atya, akinek erejében, és erejével csodákat képes tenni. Hiába a harmadik tanú a Mózes által közreadott Szentírás, amelyhez az utolsó í betűig éppen ők mereven ragaszkodtak, ezen esetben még ebben sem látták meg, az évezredekkel ezelőtt megjósolt Megváltót. Ha ezekből valaki sem akkor, sem ma nem képes őt felismerni és elfogadni, akkor azok számára teljesen mindegy, hogy ki mit mond, vagy tesz, azok az emberek sohasem fognak hinni sem ő benne, sem a Mennyei Atyában, akinek ő az Egyszülött Fia, aki emberi testet öltve közénk jött, hogy bűneinktől Megváltson bennünket. Ellenfelei azért nem akarják felismerni őt egyik tanúság alapján sem, mert ők egy olyan messiásra vártak, aki a maga nevében jön, és emberi terveket, a zsidó nép vezetőinek terveit akarja majd megvalósítani. Milyen egyszerű és nagyszerű gondolat az önző ember számára, ez a torztükör, amelyben a megérkező Messiást nem az irányítja, aki küldte, hanem azért jön, hogy a leendő megváltottak önző terveit megvalósítsa. Csakhogy ahány ember él a földön, annyiféle tervet kellett volna megvalósítania, amit azért be kell látnunk, hogy még Istennek sem lett volna egyszerű feladat, és a felcserélt szereposztásban a farizeusok már-már istennek képzelték magukat, és úgy gondolták, hogy ők ember lévén, majd Istent, aki le jön közéjük szépen elvezetgetik, ügyesen megvezetgetik, hogy azt tegye, amit ők akarnak és nem azt, ami helyénvaló. Ebben a tévedésükben Mózes és próféták is elítélik őket majd az utolsó ítéletkor. A zsidók nem féltek sem akkor, sem most az Istentől, mert ha féltek volna, meghallották volna, meghallanák ma is a mi Urunk szavaiban a megbocsátást hirdető örömhírt. De akkor és ma is mereven kitartottak és kitartanak saját balgaságuk mellett, így képtelenek elfogadni, hogy Jézus Krisztus csak azt tanította, amit a mennyei Atya reá bízott. Az elutasításnak, a hitetlenségnek, Krisztusban szeretett Testvéreim, azonban nagy ára van, hiszen az ember kezdettől fogva saját üdvösségét, saját örök életét teszi kockára. Minden áron, Isten minden tanítása, csodája, és akarata ellenére itt a földön igyekeznek maguknak a boldogságot megszerezni, megélni, és ameddig csak tudják azt megőrizni. Mi ne ilyenek legyünk Testvéreim! Ez a nagyböjti idő tökéletesen alkalmas arra, hogy magunkba szálljunk, hogy átgondoljuk emberi értékeinket, emberi viszonyainkat embertársainkhoz, Istenhez, magához az egész teremtett világhoz. Ha ezeket elmulasztjuk és nem rakjuk helyére saját életünket, úgy fogjuk élni napjainkat, hogy nem találjuk a helyünket a világban, görcsösen ragaszkodni fogunk az anyagi javakhoz, de mind eközben érezzük, hogy azok még sem tesznek bennünket boldoggá, sőt boldogtalanságunk annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy csak az űrt, a végtelen semmit fogjuk érezni mellkasunkban, és érző szív helyett, csak egy kődarab nyomja bensőnket érzéketlenül. Jó volna, Testvéreim, végre megértenünk, hogy Jézus Krisztus szavában a mennyei Atya szólít meg minket és hív bennünket a bűnbánatra. Nagyon meg is örültem, amikor a múlt hét szerdán hat ministráns eljött, hogy elvégezze a húsvéti szentgyónását, és végre, úgy szolgáljunk az oltárnál, hogy mindannyian magunkhoz vehetjük az eucharisztiában, Jézus Krisztust. Rajtam kívül az apát is végtelenül boldog volt, ezért aztán a szép szentgyónások után ajándékkal lepte meg a megtisztult gyermekeket. Ezeknek a gyermekeknek, ahogy Jézus Krisztusnak, nekik sem volt szükségük a szentgyónás szükségességének felismeréséhez emberi tanúságtételre, mert szívükben ott volt az a fény, amelyet Istentől kaptak születésükkor. Megdöbbentően drámai ítéletet mondott ma Jézus Krisztus a hitetlen emberekről: „Nincs meg bennetek az Isten szeretete.” Jézus Krisztus jól ismerte az Atyát, a benne lévő határtalan szeretetet, melyet a keményszívű, hitetlen nemzedék képtelen befogadni. Ez korunk emberének tragédiája is: vágyik a szeretetre, hivatása az Isten, mégsem képes őt felismerni. Isten nélkül a halál kultúráját építik. A gyermekek még sokkal könnyebben felismerik, még sokkal fogékonyabbak a jó útra térésre, mint a felnőttek. Hiszen ha bele gondolok abba száraz ténybe, hogy tíz felnőtt gyónó mellett, tíz gyermek, gyónó vette igénybe eddig a bűnbocsánat lehetőségét. Velük együtt kérjük Jézus Krisztust, mutasd meg nekünk az Atya arcát, tárd fel szívünk mélyén az Atya üzenetét, mely nem más, mint a szeretet! Szítsd fel bennünk az Isten iránti szeretet, mert ez a tökéletes istenismeret! Tégy bennünket az isteni szeretet misszionáriusaivá azok előtt, akikből hiányzik az Isten szeretete.


Imádkozzunk:

Urunk, Jézus Krisztus, tisztítson meg minket szent tested és véred, amelyet magunkhoz vettünk. Kérünk, add meg híveidnek, hogy szabadok legyünk minden bűntől, és bár lelkiismeretünk nyomasztó vádját érezzük, mégis örömmel töltsön el üdvösségszerző szentséged áldása. Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké.

Ámen!


2011. április 6., szerda

Nagyböjt negyedik hetének szerdája


Nagyböjt negyedik hetének szerdája


St. Galleni Boldog Notker bencés szerzetes emléknapja


Nagyböjt huszonnyolcadik napja


Uram, tehozzád imádkozom kegyelmed idején.

Hallgass meg mérhetetlen jóságodban,

Hűséged szerint segíts meg, Istenem!


Könyörögjünk!

Istenünk, te megadod az igazaknak érdemük jutalmát és a bűnbánóknak bűneik bocsánatát. Irgalmazz hozzád könyörgő népednek, hogy bűneinket megvallva elnyerjük bocsánatodat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Pater meus usque modo operatur, et ego operor.”

(János 5, 17b.)

„Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” Jelenti ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus a második húsvéti ünnepek alkalmával a Jeruzsálemi templomban azon a bizonyos szombati napon, amikor is meggyógyította a Juh-kapunál lévő fürdőben a 38 éve nyomorék embert. Tudjuk jól, hogy a zsidó húsvét ünnepére szinte az egész országból, de mondhatjuk azt is, hogy az egész földközi-tenger medencéjéből ideérkeztek a hívő zsidók, hiszen úgy tartották, hogy méltón csak itt ebben a templomban ünnepelhetnek. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ezt valószínűleg a leggazdagabbak és a legbefolyásosabbak tehették meg, hiszen számukra nem is annyira a hit és vallásos lelkület volt a motiváló erő, sokkal az, hogy megmutassák magukat, és hivalkodhassanak az elmúlt esztendőben elért gazdasági és politikai sikereikkel. A zsidók behálózták szinte az egész Római Birodalmat keresztül-kasul, és kezükben összpontosult a gazdasági hatalom legnagyobb része. A római Császár után közvetkező négy leggazdagabb ember ebben az időben mind kivétel nélkül zsidó volt. És, ha még emlékszünk még a tegnapi evangéliumi szakaszra, akkor arra is emlékszünk, hogy a szombati gyógyítás következtében nézeteltérés és vita alakul ki közte és a zsidó nép vezetői között, akik elsőként mivel nem tudják ki tette meg a csodát, magát meggyógyultat támadják le, hogy milyen alapon merészelt szombati napon meggyógyulni és az ágyát elvinni arról a helyről, ahol évtizedeken keresztül feküdt. Ráadásul egyenesen a templomba ment és örömében mindenkinek eldicsekedett azzal, hogy micsoda csoda történt vele. Ha ebből a perspektívából belegondolunk ebbe a képtelen szituációba, akkor rögtön megérezzük, hogy micsoda oktalanság volt a zsidó írástudó makacs ragaszkodása, egy olyan törvényhez, amely ebben az esetben egy ember teljes meggyógyulását volt képes eredményezni. Jézus Krisztus ezt tartotta mindig szem előtt, hogy az Atya irgalmának kiáradását nem megakadályozni kell képtelen emberi szabályokkal, hanem sokkal inkább lehetővé kell tenni, hogy mindig és minél gyorsabban eljusson az minden ember számára, mert csak így ez által gyógyulhatunk meg abból a betegségből, amelybe az eredendő bűn által estünk. Persze a zsidó vezetők ugyanígy látták az ellentmondást a történetben, mégis mereven ragaszkodtak saját törvénymagyarázatuk szabályához, és igyekeztek abban annak megszegését előtérbe helyezni. Nem is lehet más erre a válasz Testvéreim, mint az, amit Jézus Krisztus felel nekik: hogy ő sohasem hozzájuk igazodik, hanem a Mennyei Atyához, aki küldte az emberek közé. Igaz, hogy a zsidók közé küldte, de már egyáltalán nem azért, mert továbbra is őket tartotta kiválasztottjainak, csupán azért küldte oda, hogy biztosítsa a folytonosságot, az átmenetet az ószövetség és az újszövetség között. Mindenki tudta, hogy a zsidók Isten előtt végleg elbuktak, csupán a zsidók nem voltak képesek ezt belátni, mert az okoskodásuk és aranyaiknak fénylése elhomályosította teljesen a szemüket és az ítélőképességüket. Tudomásul kell végre vennünk, hogy Isten atyai módon kormányozza az egész teremtett világot, nem emberi módon, nem a törvénytudók és a farizeusok elképzelései szerint. Hogy ne lenne hát Jézus Krisztusnak joga úgy cselekedni, ahogy cselekszik, úgy tanítani, ahogy tanított, hiszen őt az Atya hatalommal és erővel ruházta fel. Krisztusban szeretett Testvéreim a mennyei Atya nemcsak a betegek gyógyítására hatalmazta fel Egyszülött Fiát, bár ha csak ezt tette volna, akkor is minden ember számára elhozta volna az üdvözülés lehetőségét, de Isten ennél sokkal többet tett, olyan hatalmat adott Jézus Krisztusnak, mint még senkinek sem ezen a világon, a holtak feltámasztásának lehetőségét is. Hiszen ezt nyilatkozza ki Jézus Krisztus: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz én bennem, nem hal meg örökre.” Hatalmának teljes és végleges megnyilatkozása az ítélet lesz, mert a Mennyei Atya megmondja előre számunkra, hogy minden erre vonatkozó hatalmat és jogot az ő Fiának kezébe ad. Halálunk óráján Testvéreim, ő dönt a lelkünk üdvösségéről, avagy annak kárhozatáról is. Mi adna több jogot neki arra, hogy ez által ő legyen az, aki megszabja mi az igazi vallásosság, melyik, azaz út, amely hozzá vezet, amelyen járva eljuthatunk hozzá és beléphetünk az üdvösségünk kapuján. A mai evangélium Szent János apostol tolmácsolásából nagyon fontos részletet tár elénk ennek az üdvösségnek az elérése érdekében. Gyakorlatilag a názáreti Mester nyilvánosan bemutatkozik a zsidó nép vezetői számára. Ettől kezdve tiszta vizet önt a pohárba, és nem ad lehetőséget taktikázásra, vagy félremagyarázásra. Jézus Krisztus nyíltan elmondja a Mennyei Atyával való kapcsolatát és egységét. Senki számára félre nem érhetően, világosan leszögezi, hogy születése révén ő a Fiú, és mint Fiú, belép emberi világunkba, hogy ez által ismét megjelenjen a földön az igazi szeretet, az igazi fény. Minden keresztény és katolikus ember számára a vele való találkozás lehetőséget ad arra, hogy elindulhassunk a szeretet útján, a szeretet megtanulásának, elsajátításának útján. A szeretet elfogadása, és annak elhatározása, hogy növekedni akarunk a szeretetben, és általa, Istenhez akarunk minden levegő vételünkkel kapcsolódni. A szeret elutasítása Testvéreim pedig nem jelent mást, mint az Istennel való szembeszegülést, amely a bűnös cselekedetekben válik világunkban láthatóvá. Ez az, ami minden rosszat felszínre hoz a világban, ez az, amely felbátorítja a sötét erőket arra, hogy bepróbálkozzanak minden embernél, hátha a megkísértés összejön. A döntést, hogy az örök életre vagy a kárhozatra akarunk kerülni, mi magunk hozzuk meg életünk tetteivel. Tehát nem arról van szó, hogy az ítéletkor halljuk majd először Isten szavát és tudatja velünk törvényeit. Már most halljuk Isten Fiának szavát, és rajtunk áll, hogy elfogadjuk azt vagy nem. Mi döntünk arról, hogy a szerint akarunk élni az örök boldogság felé haladva, vagy inkább a kárhozat boldogtalanságát választjuk. Az evangélium arra szólít fel bennünket, hogy Jézus munkálkodjon bennünk és ne tegyünk semmit nélküle. Az ő akarata szerinti élet a boldogság. Tőlünk is valami hasonlót vár, mint amit Ő bemutatott és végrehajtott: "Nálam nélkül semmit sem tehettek". Úgy nézni Őt, mint Ő nézte az Atyát. Úgy tenni azt, amit ő, amint Ő tette azt, amit az Atya. Úgy akarni azt, amit Ő elvár, mint tette Ő, amit az Atya tőle elvárt!" És ennek következménye lehetne, ha valóban így tennénk, hogy mi is mondhatnánk, amit szent Pál: "legyetek az én követőim, amint én Krisztus követője vagyok". Tehát az Atya példa a Fiúnak, a Fiú példa nekünk, mi meg példaképei kell, hogy legyünk a környezetünknek, minden embertestvérünknek. Ez a nagyböjti időszak lehetőséget ad nekünk, hogy ezt megtegyük, ha eddig nem tettük, és nem így éltünk. Lehetőséget ad arra, hogy elhagyjuk a bűn útját, s elinduljunk Isten felé. S, ha már elindultunk, ne egyedül induljunk el, hanem fogjuk meg szeretteink, ismerőseink kezét, és hívjuk magunkkal őket, intsünk az útról vissza barátainknak, hogy kövessenek bennünket, mert ,ahogy Jézus Krisztus mondta az evangéliumban, úgy valósítsuk meg mi is az életünkben: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.”


Imádkozzunk:

Kérünk, Urunk, Istenünk: ennek az áldozatnak ereje törölje le lelkünkről jóságosan mindazt, ami régi, és növelje bennünk mindazt, ami új és üdvösséges. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 5., kedd

Nagyböjt negyedik hetének keddje


Nagyböjt negyedik hetének keddje


Ferrer Szent Vince áldozópap emléknapja


Nagyböjt huszonhetedik napja


Ti szomjazók, jöjjetek a forrás vizéhez

mondja az Úr!

Bár nincsen pénzetek, siessetek ide,

És igyatok belőle örömmel.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, készítsd elő híveid szívét a nagyböjti szent gyakorlatokkal, hogy méltó lélekkel éljük át húsvét szent titkát, és elvigyük az emberekhez a megváltás örömhírét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Jam noli peccare, ne deterius tibi aliquid contingat!”

(János 5, 14c.)

„Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Figyelmezteti a mi Urunk, Jézus Krisztus a meggyógyított 38 éve béna embert, amikor másodszor találkozik össze vele minden bizonnyal nem véletlenül Jeruzsálemben a templomban. Szent János apostol a mai evangéliumi szakaszban a názáreti Mester Jeruzsálemi működéséről ír számunkra tanulságos példabeszédet. Jézus Krisztusnak ez a második Jeruzsálemi húsvéti útja, amelynek során egész útja során végig hatalmas csodákat, páratlan gyógyításokat vitt végbe, mint például a királyi tisztviselő fiának meggyógyítása. Ez alkalommal egy olyan helyszínre kalauzol el bennünket a Szentírás, amelyet később az ásatások során pontosan azon a helyen találtak meg, ahol az írásokban is szerepelt. Az ásatások során sikerül jól rekonstruálni a fürdőt, amelyet akkoriban és ma is Beteszdának hívnak a Juh-kapu közelében. Ma is nagyon jól tudjuk, hogy a víznek, főként a gyógyvíznek milyen csodálatos ereje van, hiszen a reklámokból minduntalan arra hívnak bennünket, hogy vegyünk részt ilyen meg olyan wellness-hétvégéken. Az evangéliumi történet főszereplője egy 38 éve nyomorék zsidó ember, aki életének minden pillanatát ennek a fürdőnek a csarnokában tölti. Körülötte nagyon sok fogyatékkal élő zsidó ember sürgött-forgott igyekezetek mindent elkövetni, hogy elnyerjék a gyógyulást bajaikra. Ez az ember azonban csak a földön csúszva tudott igen lassan közlekedni, és így mire a gyógyító vízhez ért abban mindig annyian voltak, hogy neki már esélye sem volt arra, hogy meggyógyuljon. Jézus Krisztusnak rögtön feltűnt elkeseredettsége, tehetetlensége, teljes kiszolgáltatottsága. Szombati nap lévén a nyomorék nem is próbált meg ma elérni a vízhez, hiszen vallása szigorúan tiltotta még azt is, hogy ilyenkor bármit is tegyen a gyógyulása érdekében. Jézus Krisztusnak megesik a szíve ezen a szerencsétlen emberen, akit nem csak a saját fogyatékossága sújtott, hanem még az írástudók merev zsidótörvénye is. Azért ezeknek a törvénye, mert ő pontosan tudja, hogy az ő Mennyei Atyjának nem volt olyan törvénye soha, hogy az ember, ha tud, nem gyógyulhat meg, mert akkor éppen szombat, vagy vasárnap van. A Mennyei Atya Egyszülött Fia pontosan tudta, hogy az ő Atyja nem ilyen szőrős szívű, nem ilyen merevnyakú, az ő Atyja mindig a szeretet oldaláról nézte a dolgokat és nem a merev törvények oldaláról. A kérdés amelyet föltesz a betegnek kissé cinikus, hiszen hogyne akarna meggyógyulni, aki 38 éve a földönkénytelen csúszkálni, mert akkor még a tolókocsit nem ismerték, s mint mondja Jézus Krisztusnak, neki nincsenek emberei, akik felemelnék és a vízhez vinnék, amikor az mozgásba lendül. Szembetűnő az evangéliumi történetben, hogy itt a beteg gyógyulásánál egyáltalán nem esik szó a hitről, sőt még Jézus Krisztus sem szab semmiféle feltételt annak útjába, hogy a beteg elnyerhesse a gyógyulását. Néhány nappal ezelőtt emlékezzünk vissza arra, hogy a vak férfinek sárral kente meg a szemét, majd azt is fürdeni küldte ezzel próbára téve annak hitét. Azért itt is találunk utalást arra, hogy a zsidó embere hite próbára van téve, hiszen szombat van és Jézus Krisztus arra biztatja ezt az embert, hogy keljen fel járjon, sőt munkát is végezzen, vigye az ágyát magával onnan, hiszen arra ott már nem lesz többé szüksége. Jézus Krisztus látja, hogy a beteg zsidók sokasága egy hiedelembe kapaszkodik miszerint: aki a víz mozgása után először lép a tóba, az meggyógyul. Első hallásra ez kicsit érthetetlennek tűnik, hiszen a geodéziát ismerve ez nyakatekert dolognak látszódik, csakhogy ezt a tavat, amely fölé ez a fürdő épült nem egy állandó forrás táplálta, hanem egy olyan, amely időszakonként jutatott vizet a mélyből a felszínre, ebből kifolyólag az egész úgy működött, mint a mai modern fürdők, ahol szintén alkalmanként engednek hozzá vizet a medencékhez, így tartva meg bennük a szintet. Jézus Krisztus ezúttal nincs tekintettel a körülményekre sem a fürdő működésére, sem pedig arra, hogy milyen nap van éppen. Egyetlen dolog lebeg a szeme előtt és ez a jótétemény, egy beteg ember haladéktalan meggyógyítása. Csak az motiválja, hogy ez az ember egészen elhagyatott, és éppen rajta nincsen senki, egyetlen embertársa sem, aki ennyi év alatt egyszer is segített volna neki lejutni a medencéhez elsőnek. Kérdezhetnénk magunktól, hogy vajon mi ennek a csodának a lényege? Az, Testvéreim, a csoda mondani valója, hogy Isten szeme mindent meglát, mindenen megakad, még azokon is, és főleg azokon, akikre az emberek nem gondolnak, akikre az emberek ügyet sem vetnek, elmennek mellette érzéketlenül, szívtelenül. És mindaz, hogy ezt éppen szombati napon teszi meg, azt jelenti be a zsidóknak, főleg a farizeusoknak és írástudóknak, hogy a szeretet követelménye sokkal fontosabb, mint a törvény betűje, mint a törvény magyarázata. Vajon eltudjuk-e azt képzelni, hogy mit érezhetett ez a béna ember, amikor annyi év után először valaki hozzálép és megszólítja őt, aki már nem is várta a segítségnyújtást, hiszen ennyi év alatt hány ember mulasztotta el vele szemben ezt megtenni. Vajon hány embernek lett volna lehetősége ezen évek alatt, hogy segítsen neki? Hányan ismerhették nyomorát? Hányan láthatták a földön csúszva közlekedni a medence irányába? Hányan találkozhattak vele naponta, s haladtak el mellette tétlenül? Mindezek után mire számíthatott még ebben az életben, főleg olyankor nem, amikor szombat lévén, még ő maga sem próbált meg a törvényt kijátszva lejutni a vízhez? Az emberek figyelmességére, jóindulatára aligha számíthatott. Csak a közömbösséget és az érdektelenséget tapasztalhatta, és várhatta minden újabb nappal. De amikor már végképpen lemondott mindenről, nem számított többé semmi jóra, beletörődött sorsába, akkor belép életébe Jézus Krisztus, aki nyilvánítja, hogy az irgalmas Isten minden bajt, minden szükséget észrevesz, képes és akar is segíteni azon, hogy azok elmúljanak, hogy azok megszűnjenek a hívő ember életéből. Az isteni irgalom Krisztusban szeretett Testvéreim szinte mindig nem várt módon érint meg bennünket, és adja vissza egészségünket, erőnket, kitartásunkat. Nyilván voltak bűnei ennek az embernek is még abból az időből, amikor még nem volt nyomorék, és nyilván ezt tudták mások is és éppen ezért nem segítettek rajta, hiszen úgy vélték, hogy ezt a sorsot azért kapta, mert Isten ezt a büntetést eszelte ki vétkeinek ellensúlyozására. Csakhogy Isten nem így gondolkodik, nem így büntet és nem így emeli fel az embert. A nagyböjti idő végéhez közeledve a liturgikus olvasmányok a keresztségre irányítják majd a figyelmünket, amelyben húsvét éjszakáján részesültek a katekumenek, és mi is ezen az éjszakán újítjuk meg keresztségi ígéreteinket. Az egyházatyák az özönvíz jelenetéhez hasonlítják a keresztséget, amikor negyven napig ömlött a víz, elmosva a minden bűnt. Noé bárkájában ugyanakkor megmenekült az élet. Az emberiség most is igen nagy bajban van. Mindnyájan érezzük erőnk fogyatkozását, lelki nyomorékságunkat, mint azaz ember, akit Jézus Krisztus megszólított a Bethesda fürdőnél. Akarsz-e meggyógyulni, akarsz-e bűneidből, emberi megkötözöttségeidből kiemelkedni? Adjunk hálát Jézusnak, aki megmentett bennünket, és lépjünk oda mi magunk is azokhoz, akiknek nincs emberük, és használjuk fel a hátralévő nagyböjti időt arra, hogy segítsünk azokon, akiken senki sem akar segíteni! Váljunk Jézus Krisztus teljes munkatársaivá ne csak szóban, hanem tettekben is bizonyítsuk, hogy mi nem embertársaink előéletét nézzük, hanem azt, amit Jézus Krisztus is nézett, hogy, aki segítségre szorul annak kell a segítség és nem annak, akinek kutyabaja sincsen. De azért abban is kövessük a názáreti Mester példáját, hogy figyelmeztessük minden embertársunkat lelki fogyatékosságaikra és mondjuk nekik az ő szavaival: „Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!”


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, tisztítsd és újítsd meg jóságosan lelkünket üdvösségszerző szentségeddel, hogy így segítséget nyerjünk mind a földi, mind az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. április 3., vasárnap

Nagyböjt negyedik vasárnapja


Nagyböjt negyedik vasárnapja


Chichesteri Szent Richárd püspök emléknapja


Nagyböjt huszonötödik napja


Örvendezz, Isten népe!

Gyűljetek össze mind, akiknek kedves az Úr ügye.

Szívből örüljetek, akik azelőtt szomorkodtatok.

Vigasztalódjatok meg, mint a gyermek

Megnyugszik anyja kebelén.


Könyörögjünk!

Istenünk, te Szent Fiad által csodálatos módon magadhoz békítetted az emberiséget. Engedd, kérünk, hogy keresztény néped készséges önátadással és élő hittel készüljön a közelgő ünnepekre. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quamdiu sum in mundo, lux sum mundi.”

(János 9, 5.)

„Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” Mondja tanítványainak a mi Urunk, Jézus Krisztus, amikor azok arról faggatják, hogy vajon a nyomorékon, betegen született ember esetében kivétkezett, hogy ilyen állapotban kell élnie a világban ő maga, vagy pedig a szüleinek a bűnét, vétkét kell magán hordania egész életében. Mit is akar ezzel nekünk a názáreti Mester apostolain keresztül mondani? Az élet maga a világosság! Az egyházi év liturgiájában mind össze két alkalommal emlékezünk meg erről az örömről, advent harmadik vasárnapján, amikor a rózsaszínű gyertyát gyújtjuk meg az adventi koszorún, és ma, amikor rózsaszínbe öltözve öröm tölti be a szívünket. Huszonöt napja Testvéreim, hogy a nagyböjti idő megkezdődött és viharosan közeledik a húsvétot megelőző sötétség ideje, hogy aztán a feltámadásban ismét felragyogjon az emberiség napja. Ez a fény maga Isten, és azért van mindig köztünk a nappalainkban, hogy nekünk ragyogjon, hogy gyógyítsa a lelkünket, hogy életet adjon mindennek, ami a földön él, lélegzik és mozog. A vakon született emberek, így a példabeszédben szereplő is, örök sötétségben kell, hogy éljen, de ha eljön az ő lelkébe Isten világossága, akkor olykor egy vakon született is képes látni a világból, mint egy olyan látó ember, aki mindig lát, de valójában vakon él, mert nem képes meglátni Isten csodáit körülöttünk. Ezeknél a gondolatoknál Ady Endre nagy költőnk verse jut az eszembe , amelyet a Napsugarak zúgása, amit hallok, című versében írt le:

Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott;
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S, éles, szomorú nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy Te voltál ott,
Hol éreztem az életemet,
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sírást,
Köszönöm tört szívű édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot; s a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm
.

Az ehhez hasonló vallomásoknak talán az a magyarázata, hogy az igazi öröm a bűnbánatból és a megtérésből fakad. Akkor valósul meg, amikor a szeretet Istenével, a megbocsátás Istenével találkozunk. Ezért ezen a napon tekintsünk magunkba és valljuk meg, hogy bűnösök vagyunk, akik Isten irgalmára szorulunk. Egyúttal kérjük az Úr irgalmát, hogy tiszta és nyitott szívvel várjuk Krisztus feltámadását.

Vajon van-e olyan ember a világon, aki nem akar örömben élni? Kicsinyek, nagyok, fiatalok és öregek, állandóan vágyakozunk az örömre és keressük azt. Sajnos azonban gyakran el is tévedünk ebben az útkeresésben. Törekszünk ugyan szenvedélyeinket kielégíteni, de az igazi öröm, amely nem múlik el soha, gyakran nagyon messze van tőlünk, pontosabban mi kerülünk távolra tőle. Hol kell tehát keresnünk az igazi öröm forrását, és egyáltalán mi az igazi öröm?

Ebben a kutatásban maga Isten segít bennünket, Igéje és kinyilatkoztatása által. Az Ő kinyilatkoztatása tudósít minket és egyben meg is erősít: az örömnek bennünk kell kiteljesednie, "...mert maga Isten örül nekem, nekünk ujjongó örömmel..." (Szof.3,17). Szent Pál arra biztatja a híveket, hogy legyenek mindig derűsek (1 Tessz.5,16), máskor úgy fogalmaz, ahogy föntebb már olvastuk: "Örüljetek az Úrban szüntelenül..." Az öröm tehát nem valami mellékes dolog, valami ráadás az életre, ahogy divatos szóval mondanák: "hab a tortán". Az öröm a célunk és egyben a feladatunk. Földi életünk hétköznapjaiban és az örökkévalóságban egyaránt. Az igazi öröm azonban nem a többi embertől származik, még csak nem is magunk vagyunk a forrásai, az igazi öröm Isten ajándéka, az Ő kegyelmének kiáradása a Szentlélek által. De egyben feladat is, többek között rám is rótt feladat, felszólítás, hogy örüljek az én Uramban és Üdvözítőmben, Jézus Krisztusban. Ő akar jönni hozzám, és Ő maga akar lenni az én örömöm. Emlékezzünk Izajás próféta szavaira is, aki így ír: "Örvendezve örvendezek az Úrban, ujjong lelkem az én Istenemben, mert az üdvösség ruháiba öltöztetett engem, az igazság palástját terítette rám, mint a vőlegényre, aki fölteszi fejdíszét és mint a menyasszonyra, aki ékszereivel díszíti magát..." (Iz. 61,10). Krisztusban szeretett Testvéreim! Az ismert költőről, Rainer Maria Rilkéről olvastam egy kis történetet, amely szerint párizsi tartózkodása idején naponta elhaladt az utcán egy koldusasszony mellett, aki mindig ugyanazon a helyen várta az emberek adományát. Ha a járókelők közül valaki pénzt dobott kis dobozába, ő mozdulatlanul ült tovább, nem látszott rajt nagy öröm, csupán egy alig észrevehető fejbiccentéssel fejezte ki köszönetét. De azt is teljes közömbösséggel szemlélte, hogy az emberek többsége adakozás nélkül ment tovább és sokan észre sem vették. Mosolyt soha senki nem látott az arcán, de hát milyen érzelmeket is várhatunk egy sanyarú helyzetben élő koldustól? A költő egy reggelen egy szál virágot adott a koldusasszonynak, akinek ebben a pillanatban felragyogott az arca, talpra ugrott és lelkesen megszorította az adakozó kezét. A váratlan adomány váratlan cselekedetre indította őt. A költő mosolyogva ment tovább, s hátrapillantva még látta, hogy az asszony összepakolja holmiját és elindul haza, pedig még csak reggel volt. A koldus aztán néhány napra eltűnt, csak egy hét múlva tűnt fel újra megszokott helyén. Úgy tűnik napokig tartott öröme és boldogsága, mert olyan dolgot kapott, ami többet ér a pénznél.

Ez a kis történet jutott eszembe a vak koldus csodás meggyógyítását olvasva. Jézus sarat tesz a vak szemére. Egészen furcsa cselekedet ez a mi Urunk részéről. Más gyógyításoknál egyszerűen csak az Atyához fohászkodik, ismét máskor elegendő kezének érintése, s máris meggyógyul a beteg. Még az is előfordul, hogy nincs is a beteg közelében, s mégis megtörténik a gyógyulás, gondoljunk csak például a Kafarnaum városában élő pogány százados szolgájának esetére (vö.: Mt 8,5-13). De most furcsa, legalábbis nekünk egészen furcsának tűnő dolgot tesz. Sárral keni meg a vak szemét. Ezt, illetve a vízzel való megmosdást követően történik meg a gyógyulás. Nem mondhatnánk, hogy a sárral való érintésnek köszönhetően, vagy annak eredményeként, hiszen mindez bizonyára nem elengedhetetlen feltétele a csodának, ha más esetekben nem volt szükség hasonlóra. Jézus cselekedete furcsa és meghökkentő jel. Váratlan jel, amelyre talán azért volt szükség, hogy a vak lemossa magáról a sarat, s ez a mosakodás jelzi számára a test és a lélek megtisztulását. A beteg testrésznek, a szemnek szüksége van a tisztulásra, de a beteg léleknek ugyanúgy szüksége van a tisztulásra, a bűntől való megtisztulásra. A farizeusokkal való beszélgetés és vita témája e kettős tisztulás.

A nagyböjti időszak a tisztulás ideje számunkra. A bűntől való megtisztulás ideje, hogy tiszta lélekkel várhassuk a feltámadás húsvéti ünnepét. Bűneikkel saját magunkat sározzuk be, elfedvén ezzel az istengyermekség tiszta arcát önmagunkon. A szentgyónásban Isten megtisztítja arcunkat, szívüket és lelkünket, hogy újra tiszták legyünk. És itt is váratlan dolog történik. Isten ugyanis nem megbüntet minket, mikor beismerjük előtte vétkeinket, hanem megbocsát. Szeretetét és irgalmát mutatja felénk, amely örömöt ébreszt bennünk. A megtisztult ember igazi öröme ez. Az isteni szeretet által megérintett ember öröme. A szabad ember öröme, aki megérezte, hogy minden pénznél és emberi adománynál többet ér Isten megbocsátó és megtisztító kegyelme. Ahogyan az is, ahogy János evangélista a mai evangéliumban leírta: „Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.”


Imádkozzunk:

Istenünk, te megvilágosítasz minden embert, aki a világra születik. Kérünk ragyogja be szívünket kegyelmed fénye, hogy mindig úgy gondolkodjunk, ahogy hozzád méltó, felségednek kedves, és őszintén szeressünk téged. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!