Nagyböjt negyedik hetének csütörtökje

Nagyböjt negyedik hetének csütörtökje

De La Salle Szent János áldozópap emléknapja

Nagyböjt huszonkilencedik napja

Az Urat kereső szívek örvendezzenek!

Keressétek az Urat és hatalmas erejét,

Keressétek az ő arcát mindig!

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, hogy bűnbánattal megtisztítsuk lelkünket, és bővelkedjünk jó cselekedetekben. Engedd, hogy őszinte szívvel megtartsuk parancsaidat, és bűntelen lélekkel üljük meg húsvét szent ünnepét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ego autem non ab homine testimonium accipio.”

(János 5, 34a.)

„Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra.” Hallhatjuk, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak az intő szavait, amelyeket ezúttal nem a tanítványainak, nem is a népnek, hanem egyenesen a zsidó nép vezetőinek mond a Jeruzsálemi templomban. Az elmúlt két nap evangéliumi szakaszainak folytatását hallhattuk ma is Szent János apostol, evangélista tolmácsolásában. Miről is van itt tulajdonképpen szó, mert valljuk be őszintén, hogy így első hallásra ez a szöveg rész igen nehezen érthető és felfogható egyszerű emberi logikával. Pedig Szent János evangélista igyekszik a lehető legegyszerűbben leírni nekünk azt az eseményt, amit ma úgy is hívhatnánk, hogy casting, vagyis szereposztás, meghallgatás. Az eseményt a zsidók méltatlankodása előzte meg a szombati gyógyítás miatt, majd ez a méltatlankodás a tegnapi nap folyamán meghallgatott evangéliumi szakaszban már haraggá fejlődött, amikor a názáreti Mester, az Istent Mennyei Atyjának nevezte. Ennek következtében alakult ki ez a fajta casting, meghallgatás, amely során Jézus Krisztus elmondja a vele szemben állóknak, hogy ki is ő. És, hogy nem a levegőbe beszél, ezt három tanúságra hivatkozva teszi meg. Az első ilyen tanú Keresztelő Szent János, akihez hivatalosan küldtek megbízottakat, s aki nem egyszer világosan hitet is tett ő mellette. Jézus Krisztusnak tulajdonképpen nincs is szüksége ezekre az emberi tanúbizonyságokra, de azért hozza föl őket, hogy a zsidók által is prófétának tartott Keresztelő János szavára talán hajlani fognak arra, hogy higgyenek szavainak. Jézus Krisztus mellett tanúskodtak másodszor azok a tettek, csodák, gyógyítások, amelyeket végbevisz, mert a csodák bizonyítékai Jézus Krisztus igazságának, tanítása hitelességének. A harmadik igen fontos tanúságtevő Jézus Krisztus mellett az ószövetségi Szentírás. Ezek a szent iratok Jézus Krisztusért, az eljövendő Messiásért íródtak, csak éppen azok nem vették észre, akik ezeknek az írásoknak a kutatói, az írástudói voltak, mert vakok voltak és világtalanokat vezettek. Jézus Krisztus előzetesen úgy-e arról beszélt, hogy neki éppen emiatt, az okok miatt a szombatra vonatkozó törvényt értelmezni, mert isteni származása miatt felette áll a szombatnak. Hiába szól azonban népének vezetőihez, egyszerűen a nép nyelvén, hiába hozza fel bizonyításként igazára a három tanút, amelyet a zsidó szokások megköveteltek minden vitás ügyben. Hiába az egyik tanú a kivégzett, de prófétának tartott Keresztelő János, aki rámutatott, hogy ő az, akinek el kell jönnie. Hiába a másik tanú maga a Mennyei Atya, akinek erejében, és erejével csodákat képes tenni. Hiába a harmadik tanú a Mózes által közreadott Szentírás, amelyhez az utolsó í betűig éppen ők mereven ragaszkodtak, ezen esetben még ebben sem látták meg, az évezredekkel ezelőtt megjósolt Megváltót. Ha ezekből valaki sem akkor, sem ma nem képes őt felismerni és elfogadni, akkor azok számára teljesen mindegy, hogy ki mit mond, vagy tesz, azok az emberek sohasem fognak hinni sem ő benne, sem a Mennyei Atyában, akinek ő az Egyszülött Fia, aki emberi testet öltve közénk jött, hogy bűneinktől Megváltson bennünket. Ellenfelei azért nem akarják felismerni őt egyik tanúság alapján sem, mert ők egy olyan messiásra vártak, aki a maga nevében jön, és emberi terveket, a zsidó nép vezetőinek terveit akarja majd megvalósítani. Milyen egyszerű és nagyszerű gondolat az önző ember számára, ez a torztükör, amelyben a megérkező Messiást nem az irányítja, aki küldte, hanem azért jön, hogy a leendő megváltottak önző terveit megvalósítsa. Csakhogy ahány ember él a földön, annyiféle tervet kellett volna megvalósítania, amit azért be kell látnunk, hogy még Istennek sem lett volna egyszerű feladat, és a felcserélt szereposztásban a farizeusok már-már istennek képzelték magukat, és úgy gondolták, hogy ők ember lévén, majd Istent, aki le jön közéjük szépen elvezetgetik, ügyesen megvezetgetik, hogy azt tegye, amit ők akarnak és nem azt, ami helyénvaló. Ebben a tévedésükben Mózes és próféták is elítélik őket majd az utolsó ítéletkor. A zsidók nem féltek sem akkor, sem most az Istentől, mert ha féltek volna, meghallották volna, meghallanák ma is a mi Urunk szavaiban a megbocsátást hirdető örömhírt. De akkor és ma is mereven kitartottak és kitartanak saját balgaságuk mellett, így képtelenek elfogadni, hogy Jézus Krisztus csak azt tanította, amit a mennyei Atya reá bízott. Az elutasításnak, a hitetlenségnek, Krisztusban szeretett Testvéreim, azonban nagy ára van, hiszen az ember kezdettől fogva saját üdvösségét, saját örök életét teszi kockára. Minden áron, Isten minden tanítása, csodája, és akarata ellenére itt a földön igyekeznek maguknak a boldogságot megszerezni, megélni, és ameddig csak tudják azt megőrizni. Mi ne ilyenek legyünk Testvéreim! Ez a nagyböjti idő tökéletesen alkalmas arra, hogy magunkba szálljunk, hogy átgondoljuk emberi értékeinket, emberi viszonyainkat embertársainkhoz, Istenhez, magához az egész teremtett világhoz. Ha ezeket elmulasztjuk és nem rakjuk helyére saját életünket, úgy fogjuk élni napjainkat, hogy nem találjuk a helyünket a világban, görcsösen ragaszkodni fogunk az anyagi javakhoz, de mind eközben érezzük, hogy azok még sem tesznek bennünket boldoggá, sőt boldogtalanságunk annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy csak az űrt, a végtelen semmit fogjuk érezni mellkasunkban, és érző szív helyett, csak egy kődarab nyomja bensőnket érzéketlenül. Jó volna, Testvéreim, végre megértenünk, hogy Jézus Krisztus szavában a mennyei Atya szólít meg minket és hív bennünket a bűnbánatra. Nagyon meg is örültem, amikor a múlt hét szerdán hat ministráns eljött, hogy elvégezze a húsvéti szentgyónását, és végre, úgy szolgáljunk az oltárnál, hogy mindannyian magunkhoz vehetjük az eucharisztiában, Jézus Krisztust. Rajtam kívül az apát is végtelenül boldog volt, ezért aztán a szép szentgyónások után ajándékkal lepte meg a megtisztult gyermekeket. Ezeknek a gyermekeknek, ahogy Jézus Krisztusnak, nekik sem volt szükségük a szentgyónás szükségességének felismeréséhez emberi tanúságtételre, mert szívükben ott volt az a fény, amelyet Istentől kaptak születésükkor. Megdöbbentően drámai ítéletet mondott ma Jézus Krisztus a hitetlen emberekről: „Nincs meg bennetek az Isten szeretete.” Jézus Krisztus jól ismerte az Atyát, a benne lévő határtalan szeretetet, melyet a keményszívű, hitetlen nemzedék képtelen befogadni. Ez korunk emberének tragédiája is: vágyik a szeretetre, hivatása az Isten, mégsem képes őt felismerni. Isten nélkül a halál kultúráját építik. A gyermekek még sokkal könnyebben felismerik, még sokkal fogékonyabbak a jó útra térésre, mint a felnőttek. Hiszen ha bele gondolok abba száraz ténybe, hogy tíz felnőtt gyónó mellett, tíz gyermek, gyónó vette igénybe eddig a bűnbocsánat lehetőségét. Velük együtt kérjük Jézus Krisztust, mutasd meg nekünk az Atya arcát, tárd fel szívünk mélyén az Atya üzenetét, mely nem más, mint a szeretet! Szítsd fel bennünk az Isten iránti szeretet, mert ez a tökéletes istenismeret! Tégy bennünket az isteni szeretet misszionáriusaivá azok előtt, akikből hiányzik az Isten szeretete.

Imádkozzunk:

Urunk, Jézus Krisztus, tisztítson meg minket szent tested és véred, amelyet magunkhoz vettünk. Kérünk, add meg híveidnek, hogy szabadok legyünk minden bűntől, és bár lelkiismeretünk nyomasztó vádját érezzük, mégis örömmel töltsön el üdvösségszerző szentséged áldása. Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké.

Ámen!