Szent Anna 23.

Szent Anna, Isten rendeléséből magtalan anya

Mintha az Ószövetségi idézet ma hangozna el! Itt, Európa szívében támad a szó! De ha támad, ugyan kire talál? Van egy igaz is, kit megtalál, mint a villám, mely éjjel csapkodott?

Mert bizony úgy érzem, hogy a mai kereszténység hamvában, melyben a parázs oly ritkán pislákol, és nincs, aki őrködne a tűz felett. A pelyva sok, elnyomja azt a kevéske parazsat is, mely még pislákol. De, mert mindegyik őrzője - a tűznek szétszéledt, a maga dolgával törődik, ahogy olvasom: „Jaj Izrael pásztorainak, akik önmagukat legeltették!” Minden szava, e mai beszédnek ül, elmondhatom még saját papunkról is, aki bár jó szándékú, jóra való volna, de, mert nincs neki sem pásztora, ki eligazítaná: mi az, amit meg kell tennie, és mi az, amit nem szabadna elhagynia; nem érti hol a helye, mire kellene figyelnie, koncentrálnia. Idegesen kapkod, lót-fut, széthajtja magát, és csak a kudarcokat habzsolja, amitől frusztrált, és haszontalannak érzi magát. A fontoskodás, még nem az, ami a fontos!

Sír a lelkem, szenvedem, és magam sem találom a helyem, hogy ebben a picinyke világomban ugyan hol volna az, amit én magam megtehetnék. Hiszen, amit teszek, megtehetek, annak lángját, a pap zavarodottsága kioltja. Nem lobbanhat lángra az, ami lobogna, mert lefolytja a pokróc, mit rá vetnek észrevétlen, vétlen, értetlen és szórakozott kezek. A baj onnan támad, ahol észre sem vesszük, mert valláskárosult, már hivatalból is az egyházunk! Vallásunkat misztifikáljuk, ami gyerekes dolog, de éppen nem gyermekségévé tesz bennünket, kik Krisztusinak valljuk magunkat! Hová lett a misztérium, az Isten titokzatos teste, melyet Jézus hirdetett nekünk?!

Egyre több vallási szabály születik, ahogy bonyolódik a világ értelmi képessége, és bűnbe süppedése. Lassan ott fogunk tartani, vagy talán már tartunk is, ahol a zsidó nép tartott akkor, mikor eljött ideje annak, hogy Jézus a világra szülessen.

Igaz, Krisztus hite mára már világvallássá lett, és a baj még csak a fejlett civilizációkban baj. Ami azonban nem zárja ki azt, hogy a személyre vonatkoztatott baj ne lenne baj a személy számára, ami személyes megváltottságának beteljesülésétől fossza meg őt! Itt, és most, papokat - hivatásos keresztényeket és laikusokat egyaránt! Mert, ha a pásztor bűne az, amiről beszél a mai Ószövetségi írás, az bizony a nyájat rontja meg, ereszti szélnek. Ennél nem hiszem, hogy lehet megosztottabb a kereszténység, mint ma. Vajon, mi a fontosabb, Krisztusban az egység, vagy az Egyház igazsága? Jézus azt mondja: „Így lesznek az utolsókból elsők és az elsőkből utolsók.” Nézzük csak meg, a tékozló fiú esetét, aki mikor vissza megy az atyai házhoz, és azt mondja magáról, hogy nem vagyok méltó, hogy többé fiadnak mondjál engem, akkor az apa azt mondja: ünnepeljük, mert a fiam, aki elveszett, megkerült! Nem utasítja el az apa, az Atya a megtérő bűnöst! Egyet sem! Ahogy azt a példabeszédben sem tette! De ehhez az kell, hogy belássam a magam tévedését, és ne ideologizáljam meg, ne alkossak rá törvényt, hogy igazam legyen!

Vannak, akik úgy gondolják, hogy csak imádkozni kell, hogy minden jobb legyen. Szerintem Jézus nem így gondolja. Ahogy a tékozló fiú esetében is érzékelnünk kell, hogy az Ő cselekedete nem csupán a szó volt, hanem az cselekvés, mely kiüresedettségében, elesettségében lett szóvá! Képtelen vagyok a jóra, bocsáss meg nekem! Ha életet, életteret adsz nekem, akkor talán képes lehetek még a jóra!

Imádkozunk feszt. Mondjuk. Például így: „Uram, Jézus, taníts engem, hogy megértsem a nagy szeretettel végzett kis dolgoknak értékét! Mutasd nekem, hogy milyen a hatalmas szeretet! Tégy engem békéd eszközévé és az irgalmasság apostolává! Segíts, hogy életemet a hit és ne csak a látható dolgok vezessék! Add, hogy a dolgokat a Te mércéddel és ne a világéval ítéljem meg!”

A kérdésem ezzel kapcsolatosan az, hogy gondolok e arra – ima közben -, hogy ez az imádságom, ne valamilyen vallásos kényszer szülte, nálam nélkül megvalósuló csodáért való rimánkodás legyen, hanem, ebben benne kell legyen az is, hogy megtegyem azt, ami az én dolgom - felismerve, mi az én dolgom -, hogy azt, majd Isten kegyelme, szeretetének életet adó ereje kiteljesíthesse? Valláskárosultságunknak része az is, hogy kényszert érzek rá, hogy valami jót tegyek, de arra már nem fordítok időt, energiát, hogy Istennel kibeszéljem, mi lehet az én dolgom, az Ő tervében? Korunk betegsége a cselekvési kényszer, a nyüzsgés, a rengeteg energia feleslegünk kényszeredett ledolgozása, de ebből is kihagyjuk, kizárjuk Istent, Aki valójában a cselekvő rész a világban, de aki általunk akar cselekvővé lenni! Ezzel szemben mi, én magam is, cselekszünk, és azt várjuk, hogy az legyen Isten tetszésére.

Ki kell üresíteni magunkat, el kell szegényíteni magunkat, be kell látnunk végre, hogy képtelenek vagyunk a jót tenni, át sem látjuk, mi a jó és mi nem az, el kell engednünk minden akaratunkat, mely kényszerünk, vallásunk ránk kényszerített törvénykezése, és agymosott, sziszegő dogmánk! Hogy végre Istennek válhassunk cselekvő részévé! Nem baj, ha nem minden pillanatban teszek jót, mert nem a jót kell tennem akkor, amikor azt sem tudom, mi jó. Egyszerűen rendelkezésére kell állnom Istennek. Hagynom magam, hogy semmit se tegyek. Türelmesen, szelíden, alázattal várni, hogy Isten indíthasson utamra. Arra, oda, ahova Ő akar menni. Általam. Nem méltatlankodva, nem akarva mást, csak hallani, érteni, Őt, aki az Élet! Segíts Istenem, Atyám, engedelmességedre eljutnom! Ámen