2017. február 9., csütörtök

Hogy a szenteknek magok viseléseket látván, mi is hiteket és békességes tűréseket kövessük



Hogy a szenteknek magok viseléseket látván, mi is hiteket és békességes tűréseket kövessük (Zsid. 13).

Ments meg, Uram minket!


A tisztátalan lélek egyedül a hit által távozik az emberből!
Mi a példabeszéd tanulsága? Tisztában kell lennem azzal, hogy a tisztátalan lélek birtokában vagyok. Fel kell kelteni magamban a szabadulás vágyát, a szabadság igényére kell eljutnom! Majd tudnom kell kérnem Istent, hogy szabadítson meg tőle! Mert én magam képtelen vagyok tőle szabadulni. De mindehhez kell, legyen olyan hitem, mely a szabadság vágyát kelti fel bennem! És ezt kell növelnem, ebben kell megerősödnöm, mindaddig, míg lelkemből fel nem fakad a kérés, az elszánt kérés, mely bizonyossággal képes kérni a szabadító Istentől azt a szabadságot, melyre igényem, szükségem van!
Ki meri azt állítani, hogy nem él bűnben? Akkor, amikor a világban elhatalmasodott a bűn annyira, hogy egymástól félnünk kell, mert a szeretet értelmetlenné lett a világban, mely bizalmat, biztonságot, és megszentelődést nyújtani kar, embertől embernek. Persze, akkor, ha az ember az Istennel közösséget él meg, mely engedelmes a kegyelem kiáradásának! Valljuk meg, inkább élünk félelemben, mint a szeretet szabadságában. Ebből látható az, hogy bűnben élünk, még akkor is, ha képtelenek vagyunk a magunk, a személyes bűnünket definiálni! Ami még inkább elmélyíti a kérdéssel való foglalkozás fontosságát.
A példabeszédben szereplő asszony, bár nem volt zsidó, mégis, eljutott arra a hitre, de mert szeretet élt benne lánya iránt, hogy megalázza önmagát, eltöltse a hit általi meggyőződés, hogy kérje Istentől azt, amire a lányának szüksége volt: a szabadítás kegyelmét! Lám, a szükség felismerése, a tisztán látás is a szeretet bölcsességéből fakad!
Jézus nem azt mondja, hogy én megszabadítom lányodat a tisztátalan lélektől, hanem azt mondja: „Mivel ezt mondtad, menj, kiment az ördög lányodból.” Van olyan hit, mely csodára képes! Talán azt is kimondhatjuk, hogy ami nem vezet el bennünket a várva várt csodára, az nem hit, hanem tévedés, valamilyen ismeret hiánya, vagy, nem bírjuk azt a szeretetet, mely hitre vezet?
Érdekes, hogy ma e két ige kerül egymás mellé. Az asszony teremtésének a története, és az asszony hitben való újjászületésének a története. A magam számára is meglepő, hogy így fogalmazom meg, így összegzem a két történetet.
Az első esetben az asszonyt a férfi nevesíti, jelenti ki feleségnek. A férfi kijelentése által lesz feleséggé az asszony. A második esetben az asszony, már a maga legnagyobb méltóságában, anyaként válik megszentelővé gyermeke számára! A teremtés hierarchiájáról tanúskodik ma, számomra e két jelenet: az első esetben, a férfi, akit Isten a maga képére teremtett, megszenteli, néven nevezi, társaként az asszonyt, akit Isten szintén a maga képére és hasonlatosságára teremtett. Majd e két ember közösségéből született gyermek megszentelődését már ők teljesítik ki, mely Isten akarata szerinti. Ebben a feladatban az asszony, az anya, a maga harcos hitével is megküzdeni képes, és hajlandó, mely az isteni szeretetből forrásozik – ez az anya, isteni hasonlatosságának, tulajdonságának a része. És ez a hit, kedves Istennek. Tetszik Neki. Kedvére való.
Összefoglalón azt mondanám, hogy az ember Istenbe vetett hite lehet az a szilárd alap, melyre épülhet az emberiség története, úgy, hogy az, bábeli toronyként soha ne omolhasson össze. Ha az Istenhit szilárd egy társadalomban, talán akkor a társadalom, mint kulturális képződmény sem tűnhetne el!
Rád bízni magamat, és nemzetségemet, családomat, és népemet, a szeretteimet és véremet megengedőn, és alázattal próbálom Istenem! Add meg, hogy e megengedőképességem megszentelővé lehessen, áldássá válhasson Általad, ki mindenben a minden vagy, azaz, az Élet, mely örökkévaló, és boldogító akar lenni mindenek javára! Ámen


  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése