Hogy mindenkor az Úrban örvendezzünk, azonban a szemérmetességről el ne feledkezzünk

Hogy mindenkor az Úrban örvendezzünk, azonban a szemérmetességről el ne feledkezzünk (Fil. 4).

Ments meg, Uram minket!

Amikor Jézus tanításával találkozunk, mindig megragadhat bennünket az a spontaneitás és elevenség, ahogyan a Mester nagyon egyszerű képekkel, lényegre törően tudja kifejezni magát, s főként az, hogy mennyire egyetemesek az üzenetei.

Gyakorló keresztényként, hittanárként, lelkipásztorként olykor elkeseredünk amiatt, hogy a számunkra életet adó üzenetet nem tudjuk megfelelően átadni, megosztani másokkal. Emögött nemegyszer az a tapasztalatunk áll, hogy vallási nyelvezetünk, szokásaink, hagyományaink valahogy nem hordozzák már Jézus tanításának ezt a frissességét, elevenségét és egyetemességét.

Éppen ezért érdemes mindig visszatérnünk a jézusi képekhez, hasonlatokhoz, hiszen erejük abban áll, hogy velük kapcsolatban nincs kívülálló, mindenkinek van tapasztalata, élménye ezekről.

Akár a sóról, a fényről vagy a János-evangélium nagy képeiről: a kapuról, a szőlőtőről, a kenyérről hallunk, nem mondhatjuk azt, hogy valami távoli, elvont fogalmak volnának.

De mégis: mi lehet az üzenete annak, hogy Jézus azt tanácsolja az őt követőknek, viselkedjenek úgy, mint a só, illetve a világító lámpa?

Mivel ember voltunkhoz a táplálkozás szükségessége a legszorosabban hozzátartozik, mindannyiunknak van tapasztalatunk arról, hogy mit tesz a só – vagy inkább a só hiánya…

Épp emiatt átvitt értelemben is használatos ugyanez a szó: egy sótlan társaságban nem szívesen időzünk, ugyanúgy, ahogyan a sótlan ételt is nehezen viseljük. Ha azonban jobban belegondolunk, a sózás – egy bizonyos mérték felett, illetve alatt – nem ízlés kérdése, hanem a szervezetünk alapvető működéséhez, a vízháztartásunk megfelelő fenntartásához szükséges, vagyis létfontosságú. Bármennyire is mesés forrás, ugyanezt az életfontosságú, nélkülözhetetlen szerepet emeli ki a gyermekkorunkban gyakran hallott népmese kulcsmondata: „Úgy szeretlek, édesapám, mint az emberek a sót!”

E kép egyértelműségét csak tovább fokozza, kiemeli a másik: a világító lámpa képe. Világosságot vinni, világosságot adni: ez a Krisztus-követő ember feladata. Hogyan is lehetne ugyanis huzamos ideig sötétben élni?! Épp ezt a magától értetődőséget fejezi ki a mécses képe a sóval szemben: a só nem hat, nem működik, ha nem keveredik el az étellel. A fény azonban nem tud hatástalan maradni: önkéntelenül, természetéből fakadóan világít.

Manapság sok vita zajlik azzal kapcsolatosan, hogy milyen jövője van a kereszténységnek – különösen Európában. Egyes kultúrtörténészek egyenesen azt állítják, hogy a kereszténység ideje végérvényesen lejárt, erejét veszítette, nem képes már a mai és a későbbi korok embereinek kérdéseire választ adni.

Az ilyen és ehhez hasonló jóslatokkal szemben egyrészt fontos, hogy mi, keresztények újra és újra megtaláljuk az origót Jézusban, aki ígérete szerint velünk van a világ végéig, és akinek példázatai, képei egyetemesek, mindenkit megszólítók, illetve azok lehetnek. Ám csak akkor, ha lesz, aki továbbadja ezeket az üzeneteket. Vagyis, ha a keresztények sóként és mécsesként tudják élni az életüket, ha jó ízt és világosságot visznek a környezetükbe. Akkor nem kérdés, hogy van-e még helye, tere a kereszténységnek a világban.