2010. november 1. hétfő

Mindenszentek ünnepe

Örvendezzünk mindnyájan az Úrban
mindenszenteket ünnepelve,
akiknek ünnepén ujjonganak az angyalok,
és magasztalják Isten Fiát.


Mindenszentek és a Halottak napja az ember életének egyik legfontosabb eseményére, az egészen soha el nem feledhető valóságára világít rá. Pilinszky János félelmetes látomása a Harbach 1944 című versében a halál felé vánszorgó foglyok végeláthatatlan menetét idézi fel:

"...fogadásukra már készen,
akár egy megnyíló karám,
kaput vadul széttaszítva,
sarkig kitárult a halál."

Pilinszky a háború és a lágerek borzalmát idézi fel. A halálmenet azonban végeláthatatlanul tart a történelem folyamán, azóta, hogy az első ember pár elvesztette a halhatatlanság jutalmát. A halálmenethez mindig újabbak és újabbak csatlakoznak, mindig mások pedig eltűnnek a sorból. Azonban mi, akik megszületünk, egyikünk sem maradhat ki ebből a sorból, egyikünk sem szökhet meg a sorból, nem térhet más útra, akár legyen kisgyermek, ereje teljében lévő férfi, törékeny nő, vagy botladozó aggastyán. A különbség legföljebb annyi, hogy minél fiatalabb valaki, annál kevésbé érzékeli, hogy hová vezet ez az út, milyen fájdalmakkal, nehézségekkel jár a terhe. Előbb vagy utóbb azonban mindenki rádöbben, hogy az útja véget ér. Ahogy az előtte járok mind kihulltak a sorból, úgy fog eltűnni egyszer ő is.
Előre haladva életünk zarándok útján egyre több emberrel találkozunk, ismerkedünk meg, egyre több szállal kapcsolódunk ehhez a földi világhoz. Az útitársak különböző, időnként változó összetételű csoportokban haladnak előre. Egyszerre csak eltűnik mellőlünk valaki, aki hosszú ideje, talán születésünk óta életem része volt mély szeretetben. A világunk ilyenkor szinte darabjaira hullik, értelmét veszíti nélküle, egész bensőnk feljajdul a veszteség, a hiány fájdalmában. Ha nincs többé az, akit szeretek, akkor annak hiánya pótolhatatlan. Az igazi szeretet a személynek abban a mélységében gyökerezik, amelyben mindenki csak ő maga, egyetlen és pótolhatatlan. Szeretteink halálával szívünknek egy-egy darabja, vagy akár egésze is elhal, vagy inkább átkerül halottunkkal a halottak birodalmába.

Életünk során egyre inkább együtt élünk a halottainkkal. A Halottak napja ennek a halálon átívelő szeretetnek az ünnepe. A mai ünnep a Mindenszentek ünnepe pedig ezt alapozza meg a feltámadásba vetett hitünkben. Hisszük, hogy a megholtak is élnek, csupán másként, tökéletesebben, istenibben, és teljesebben, mint mi magunk, halandók. A történelem nagy halálmenete nem a pusztulás, hanem éppen ellenkezőleg a tökéletes beteljesülés felé tart. Erre példák a ma és az egész évben megünnepelt szentek és a remény arra, hogy a mi meghalt hozzátartózóink is ezeknek a szenteknek a társaságába kerültek, és hogy közösségben lehetünk velük már most is, halandó életünk folyamán is.

A mai evangélium hallatán joggal tehetjük fel a kérdést: tulajdonképpen mi is a boldogság? Általában akkor használjuk a nyelvünkben, amikor egy határtalanul boldog állapotot szeretnénk leírni. Vajon lehetünk e a mai napon ilyen határtalanul boldogok, amikor elhunyt szeretteink sírjainál a megemlékezés mécseseit meggyújtjuk? Azt hiszen, és vallom, hogy bátran mondhatjuk, hogy igen! Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a földi létünk nem a vég, akkor biztosak lehetünk abban, hogy szeretteink már biztosan a boldogok közé tartoznak a mennyei világban. Olyan boldogok, mint a gyermek, aki éppen bontogatja az ajándékokat a karácsonyfa alatt, vagy a szerelmes fiatal, aki szerelmével kézen fogva sétál a réten, vagy éppen a diák, aki egy sikeres feleletet, vagy vizsgát tudhat maga mögött. Azonban ezek a boldogságok lehet, hogy csak néhány másodpercig, vagy óráig tartanak, de mindenképpen a világon felül állnak. Elfelejtik a jelen világot és annak nehézségeit maguk körül és végtelenül boldogok, akár azok a szeretteink, vagy szentjeink, akik már az örök boldogságban élnek.

Igaz, hogy ez a boldogság állapot nem volt idegen és ismeretlen egyetlen nép történelmében sem, így leginkább a görögök istenvilágára emlékeztethet bennünket. Az Olümposz isteni boldogok voltak, mert az emberekkel ellentétben halhatatlansággal bírtak. Az embereknek fájdalmakat, szenvedéseket és nehézségeket kellett elviselniük, ám az istenek megmenekültek ettől. Ugyan halandó embereket is neveztek boldognak, azokat, akik hatalmasok, szépek, vagy jómódúak voltak. A hatalmuk, a szépségük, vagy a gazdagságuk emelte őket az isteneik szintjére.

De ez micsoda különbség ahhoz képest, akiket Jézus Krisztus boldognak nevez!

A boldogság fogalmait leginkább Jézus Krisztus hegyi beszédének bevezetőjében figyelhetjük meg. A beszédben sokszor ismételt "boldog" szó olyan, mint egy nyitány, amellyel az egész szöveget harangozza be: mit ajándékoz az embernek a boldogság?

Jézus Krisztus nem azokat az embereket mondja boldognak, akik a szerencsés, jómódú, sikeres, úgymond a felső tízezerhez tartoznak, akik azon fáradoznak, hogy hallhatatlan istenek legyenek már földi életükben, hanem éppen ellenkezőleg. Boldognak a szegényeket, éhezőket, szomorkodókat, és azokat az embereket nevezi, akik a szegénység és szükség állapotában élnek.

A boldogság kérdésére kerestem választ - mi az, ami az embert boldoggá teszi - és az Ószövetségben leltem a megfelelő magyarázatra. "Boldog, akinek a bűne megbocsátva, akinek e van födve gonoszsága" (32. zsoltár, 1.). "Boldogok, akik házadban laknak, téged örökké magasztalnak. Boldog az ember, akinek ereje benned gyökeredzik, s akinek szíve zarándokútra készül" (84. zsoltár, 5.). Akik bíznak Istenben: "Boldog akinek Jákob Istene a gyámola, aki az Úrba, Istenébe veti reményét" (146. zsoltár, 5.) Aki Isten törvényeit megtartja: "Boldogok, kik szem előtt tartják parancsait, és az igazsághoz szabják tetteiket minden időben" (106. zsoltár, 3. és 119. zsoltár, 1.). "Boldog, akinek útja szeplőtelen, aki az Úr törvénye szerint él." Ezek az emberek már boldogok és nemcsak a jövőben lesznek boldogok. A boldogság tehát a jelenlegi, Istenhez fűződő kapcsolatunkban áll.

Az Ószövetségi hívőnek tehát mindenképpen rá kellett jönnie arra, hogy az a boldogság, ha jó kapcsolata van Istennel, nem pedig az, ha mindig gazdagságban él.

Ma, mindenszentek ünnepén arra a számtalan emberre emlékezünk, akik Jézus Krisztus boldogság-meghívását követték, azokra a szentekre, akiket az oltárra emeltünk, de a névtelen egyházszolgálókra is. Hozzájuk tartoznak minden idők emberei, minden színből és minden nemzetségből, férfiak és nők, fiatalok és idősek, házasok és egyedülállók, szegények és jómódúak, az egyszerű és tanult emberek is. A látszólagos különbség ellenére ők egyek: jó kapcsolatuk volt Istennel. Ő tette az életüket boldoggá és áldássá, még akkor is, ha a földi életünkben sokszor szerencsétlenek voltak.

A szentek megmutatják számunkra életünk minden egyes pillanatában, amikor úgy érezzük, hogy oly kevés boldog pillanatot tartogat számunkra az élet, mi is az igaz boldogság és ki a boldog ember. Boldog azaz ember, aki békés a békétlen életében. Boldog azaz ember, aki nem adja fel még akkor sem, ha az élet nehéz pillanat elé állítja. Boldog azaz ember, aki a csalódások ellenére belső békét képes teremteni magának. Boldog azaz ember, aki a szentek életeinek emlékeiből képes jövőt építeni, aki elhunyt hozzátartózóik emlékét halálon túl is, úgy képes életben tartani, hogy az által nekik és nekünk is elnyerje az örök élet reménységét.

Mindenható Istenünk, a te végtelen szenvedésedet csodáljuk és tiszteljük minden szentedben. Add kegyelmedet, hogy szentté legyünk szereteted teljességében, és innét, a földi zarándokok asztalától eljussunk a mennyei haza lakomájára. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!