Imádkozzunk az elhunytakért Szent Ágostont követve!
Csigi Péter a Pécsi Egyházmegye honlapján a szeretteinkért elmondott ima fontosságáról, a benne rejlő gyógyulás lehetőségeiről ír, utalva Szent Ágoston saját édesanyja elvesztése miatti fájdalmára, amelyet önéletírásában idézett fel.
Ágoston püspök vallomásainak könyvében számol be édesanyja, Mónika haláláról és arról a lelki folyamatról, amely személyes gyászát kísérte. A szeretett személy elvesztése először néma döbbenetet váltott ki benne, később ennek helyét a fájdalom könnyei vették át, majd ahogy enyhült Ágoston bánata, lassanként visszaidézte Mónika életének emlékét, hogy milyen jámborul szolgálta Istent, és hogy mennyi gyöngédséggel és milyen engedékenyen bánt családjával.
Később
újabb, másfajta szomorúság vesz erőt Ágostonon, amely, ahogy írja: „akkor szakad
ki lelkemből, amikor rettegve fontolgatom az Ádámban elköltözött lelkek
sorsát”. Örömmel ad hálát azokért a jó cselekedetekért, amelyeket Mónika Isten
kegyelme folytán élete során végbevitt, de egyúttal imádkozik is Istenhez anyja
bűnei miatt: „Tudom, hogy anyám könyörületes volt cselekedeteiben, tudom, hogy
igaz szívből megbocsátott minden ellene vétkezőnek; bocsásd meg te is vétkeit,
amit elkövetett annyi éven keresztül az üdvösség vize [tudniillik a
keresztsége] után.”
Vajon
miért beszél így Ágoston? Van-e értelme imádkozni az elhunytakért? Keresztény
hitünk válasza egyértelmű igen, akár egyénileg, akár a közös istentisztelet
során tesszük. Nyilván nem azért, mintha Istennek emlékeztetőre volna szüksége,
hogy ne felejtsen el irgalmas lenni, mint ahogy egyéb imádságok esetében sem ez
a helyzet. Hiszen Isten, amint tudásában, úgy szeretetében és irgalmában is
tökéletes.
Azért
imádkozik az elhunytakért az ember, amiért bármi másért is teszi. Az Istennek
elmondott kérések nem Istennek, hanem az embernek válnak a javára. A
halottakért végzett ima nagyban elősegíti, hogy gyógyuljon az a sérülés, amely
az eltávozottak és az itt maradottak közötti kapcsolatban keletkezett.
Valakinek az elvesztését igen gyakran kíséri természetes módon a
félbeszakítottság érzése és ezzel együtt bizonyos fokú lelkiismeret-furdalás.
A
keresztény azért imádkozik az elhunytjaiért, mert hisz a szentek közösségében,
vagyis abban, hogy az e világból elköltözöttekkel is összekapcsolja a hit
közössége. Ez a fajta kommunikáció azt jelenti, a halál nem akadályozza meg,
hogy egymás felé kinyújtsuk a kezünket. Sokszor ilyenkor, a halál után „tisztul
ki” a kép, lesz a nézőpont tágasabbá, következésképpen a kapcsolat
egyértelműbbé, a bocsánatkérés valóságosabbá, a kiengesztelődés vigasztalóvá
válik.
A
halottakért mondott ima ugyanakkor nem csupán vigaszt nyújt a gyászolónak,
hanem az elköltözött számára is erőt és bátorítást jelent. A földi világban is
sokat jelent, ha valaki ott van mellettünk, jelen van számunkra, kísér
bennünket. Vegyük például, ha egy gyerek úszni tanul. A szülei nyilván nem
tanulhatják meg helyette, de a medence széléről a jelenlétük bátorítást és
biztatást adhat neki, és ezzel könnyebbé teheti a tanulással járó nehézséget.
Ugyanez működhet akkor is, ha valaki a mennyországbeli életet kell hogy
elsajátítsa.
A
halottakért felajánlott imádságokkal a megholtakat biztosítjuk szeretetünk felől
akkor, amikor kénytelenek elhagyni azt a világot, amelyet ismernek, és meg kell
tisztulniuk azért, hogy megszülethessenek valami újra. A tisztulás voltaképpen
az az állapot, amikor valaki Isten színe előtt fájdalmasan ráeszmél arra, hogy
véglegesen el kell szakadnia a földi élettől.
Szent
Ágoston egyik temetési beszédében így beszél erről: „Hogy is tudnál nem
szomorkodni, amikor a lélekből élő test meghal, mert elhagyja a lélek? Aki
járt-kelt, most fekszik, aki beszélt, most néma. Lezárt szemei nem kapnak
fényt, fülei nem nyílnak meg semmiféle hangnak. A tagok abbahagyták hivataluk
teljesítését: nincs, ki mozgassa járásra a lépést, munkára a kezet, felfogásra
az érzéket. Ugye ez az a ház, amelyet az a nem tudom, melyik lakó feldíszített?
Eltávozott az, ami láthatatlan volt, visszamarad az, amit most fájdalommal
szemlélünk. Ez a szomorúság oka.” (173. beszéd)
Mégis
a szomorúság és a gyász közepette erőt adhat a keresztény hit tanítása, hogy a
halál nem szakít el végérvényesen egymástól. Így a fájó, metsző hiány az
imádság által Istenben megnyugtató jelenlétté változhat.
Elizabeth Johnson amerikai teológus ezt írja erről: „Amikor
szembesülünk szeretteink halálának némaságával, oly keveset tudunk, azt az
egyet kivéve: engedni kell őket elmenni. Amikor elrepültek, volt, aki kitárt
karral elkapja őket. A reménység ellenére is reménykedve (vö. Róm 4,18) azt állítjuk,
hogy a szeretteink, akik meghaltak, nem a semmibe hullottak, hanem az élő Isten
ölelésébe. És ez az, ahol megtalálhatjuk őket újra: ha megnyitjuk a szívünket
Isten életének csendes nyugalma előtt, amelyben ők már laknak, nem pedig önző
módon hívogatjuk őket vissza ide, ahol mi vagyunk, hanem leszállunk a saját
szívünk mélységébe, ahol Isten szintén lakozik.” (Abounding in Kindness,
’Jósággal gazdagon’)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése