Az Eucharisztia ünneplése 17.
Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
„Amit a
vacsorán cselekedett, tennünk nyilvánvalóan elrendelte, az ő emlékére.” Az
Angyali Doktor tovább fejtegeti a megemlékezés témáját, mégpedig elsősorban
Lukács evangéliumának soraira hivatkozva: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!”
(Lk 22,19c) Jézus cselekedete, miszerint kezébe vette a kenyeret, hálát
adott, megtörte és továbbadta a pászkavacsora résztvevőinek, egészen
természetes volt. Az újdonság abban rejlett, hogy főpapként cselekedett, és a
kísérőszavak hamarosan bekövetkező életáldozatára (sacrificium) vonatkoztak,
hiszen a kenyeret saját testével, pontosabban személyével azonosította.
Az
utasítás is újszerű: a régi húsvéti vacsorát (Kiv 12,14; MTörv 16,3), ahogyan
azt az előző versszak esetében már említettük, új megemlékezésre változtatta.
Szent Tamás erre a Szent Lukács evangéliumához írt előadásaiban is utal,
főleg Tiszteletreméltó Bédára hivatkozva (Cat. in Luc. cap. 22. lect. 5). Jézus
arra utasítja tanítványait, hogy a jövőben húsvétjára, átvonulására emlékezzenek,
hogy így közösségben maradjanak vele.
A ST
IIIq73a5 végén Aquinói Szent Tamás Szent Pálra és egyben a szentmise szövegére
is utal: „Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én
emlékezetemre!” (1Kor 11,24.25). Noha Szent Lukács a megemlékezés parancsát
a kenyérrel összefüggésben őrizte meg, Szent Pál a kehelyhez kapcsolja
buzdítását, amely összeköti Jézus keresztáldozatának áldozati
jellegét (Róm 8,32; Gal 2,20) a húsvéti lakomával mint
megemlékezéssel. Ennyiben minden eucharisztikus pászkalakoma, amelyre Jézusra
emlékezve gyűlnek össze a tanítványok, jelenvalóvá teszi Jézus egykoron
végbevitt üdvtörténeti cselekedetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése