Hívom a családokat 2014 februárjában

Hívom a családokat 2014 februárjában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Ha régi iskolatársak az utcán összetalálkoznak, szinte meg se várják „hogy vagy” kérdésükre a választ, rögtön panaszkodásba kezdenek: az újabb rendeletek nem kedveznek az üzleti vállalkozásnak. Két ismeretlen asszony a piacon nem győzi egymást túllicitálni az árukínálat és az árak, de legfőképpen az árusok szidásában. A szülők elégedetlenek gyerekeik iskolájával: nem azt tanítják és nem úgy, ami és ahogy az – szerintük – a gyerek mihamarabbi érvényesülését szolgálná. Az idős asszony felháborodottan meséli, hogy az orvosi rendelőben órákat kellett várnia, mire ahelyett, hogy gyógyítani kezdték volna, a szakrendelőbe küldték vizsgálatokra. Akárhova nézünk, úgy tűnik, semmi nem működik jól, minden lehetne jobb, igényeinknek, elvárásainknak megfelelőbb. Úgy érezzük, hogy a társadalom, amelyben élünk nem figyel ránk, nem törődik velünk. Ha gondjaink, nehézségeink vannak, nincs kihez fordulnunk, jó, ha egyáltalán valaki meghallgat. Vannak mindenféle hivatalos és magán intézmények, amelyek feladata a bajba jutottakon való segítés, ezekre azonban nehéz rátalálni, és nehéz bennük megbízni.

Mondjatok olyan területeket, ahol minden jól működik, ahol mindig jól érzitek magatokat! Mi lehet ezeknek a területeknek a titka?

Szerencsés ember, aki olyan családban élhet, ahol nyugalom és béke van, ahol a családtagok egymás javát akarják, tudva, hogy a család java a családtagok javának összességéből adódik. Az ilyen családban mindenkinek van kire támaszkodnia, ha tanácsra, segítségre van szüksége, mindenki figyel a másikra anélkül, hogy megfosztaná önállóságától. Itt mindenki fontosnak érzi a maga szolgálatát, és hálás a többiek szolgálatáért. A családi összetartozás önmagában biztonságérzetet ad, segíti a családtagok kiteljesedését. A családtagok nem azon versengenek, hogy kinek jut valamiből több, hanem azon, hogy ki tud többet adni magából, szolgálatkészségéből. Nem legyőzni akarják egymást, hanem közös erővel akarják a család előrehaladását szolgálni. Az ilyen családban élni jó és öröm, még akkor is, ha gondok, nehézségek szakadnak a családra, mert újra és újra megtapasztalják, hogy mindig számíthatnak egymásra, hogy egymáshoz fűződő kapcsolatuk nem attól függ, hogy az éppen most előnyös vagy hátrányos számukra.

Milyen összefüggés van a családon belüli kapcsolatok és a családtagok istenkapcsolata között? Hogyan tudsz segíteni a valamilyen okból kilátástalan helyzetbe került családnak, hogy túljusson a krízisen?

Még ha társadalmunkat sok jó család alkotja is, messze vagyunk attól, hogy a társadalomban béke és nyugalom uralkodjon. Mai posztmodern társadalmunkat egyre inkább a piaci érdekek vezérlik, az embert akkor tekintik értéknek, ha van piacképes tudása, munkaereje, befektetni való vagyona. Egyre nagyobb a szakadék a tehetősek és a szerény lehetőségekkel rendelkezők között, egyre nehezebben tud kitörni nehéz körülményei közül az, aki nem „piacképes”. Ez pedig a társadalom egészének fejlődését akadályozza, a társadalmi igazságtalanság növeli a társadalmi feszültséget. „Hamis az a társadalmi béke, amely csak arra szolgál, hogy igazoljon egy, a gyengéket hallgatásra kényszerítő társadalmi berendezkedést. … Az emberi méltóság és a közjó sokkal nagyobb érték, mint az előjogaikról lemondani nem tudó kevesek jóléte”. (Evangelii Gaudium 218).
A társadalom és a család kölcsönhatásban állnak egymással. Jó családok nélkül nem képzelhető el jó társadalom, ugyanakkor a társadalom is rányomja bélyegét az őt alkotó családokra. Békétlen, igazságtalan társadalomban nehéz a családoknak kiteljesedni. Az emberi történelem folyamán a társadalom sokat változott, és napjainkban is változik. Megváltozott a család helyzete a társadalomban és az egyén és a társadalom viszonya is. Másképp tekintenek a családra, mint a társadalom alapegységére a föld különböző részein, mások a családon belüli szerepek és hierarchikus kapcsolatok a posztmodern korban, mint a világháborúk előtti világban. Az ember azonban állandó, a változó felszín alatt a történelem során változatlanul keresi önmagát, élete értelmét és célját, boldogságát. Vágyik arra, hogy hódolattal boruljon le az előtt, aki belehelyezte ebbe a csodálatos világba, amelynek jobbítására meghívást kapott. „A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” (Szt. Ágoston: Vallomások I/1)
Az útját kereső és boldogulni akaró ember egyedül nem juthat célba, szüksége van kapcsolatokra. Amíg pedig a maga közvetlen környezetében igyekszik jobbítani a világot, tisztelnie kell mások érdekeit és törekvéseit is, még akkor is, ha ezekkel a másokkal nincs szoros és állandó kapcsolatban. Sőt, ahhoz hogy a kapcsolatok valóban az emberek kölcsönös boldogulását szolgálják, szükséges, hogy kölcsönösen tiszteljék egymás személyi méltóságát. Fontos ez a családban épp úgy, mint a táradalomban, a közéletben, a politikában, a gazdasági életben, a kultúrában, de még a népek és nemzetek közötti kapcsolatokban is. A világ jobbításán fáradozni is csak úgy érdemes, ha a szűkebb és tágabb közösség javát, a közjót tartjuk szem előtt. A családban sem vezet jóra, ha olyan megoldásokat alkalmazunk, amelyek egy-egy családtagnak kedveznek, az egész családnak pedig hátrányosak. Az sem vezet jóra, ha a családoknak, vagy a családok egy csoportjának az érdekeit az egész közösség, falu, vagy város érdeke fölé helyezik. Ilyenkor békétlenség keletkezik, a társadalom sodródik a szétesés felé. Fontos tehát, hogy mind a családok, mind pedig az egyes társadalmi csoportok figyelembe vegyék egymás érdekeit, intézkedéseikben legyenek egymással szolidárisak. A szolidaritáshoz hozzá tartozik a bármilyen okból bajba jutottak önzetlen megsegítése is, nem csupán anyagi téren, hanem minden vonatkozásban. Az idősebb testvér szolidáris a kisebbel, ha segít neki a nehéz matematika házi feladat megoldásában; az egészséges vizű kúttal rendelkező szomszéd szolidáris azzal a szomszédjával, akinek engedi, hogy az ő kútjából hordja a vizet; a népek közötti szolidaritás szép példáit látjuk akkor, amikor katasztrófák idején segélyekkel, mentőcsapatokkal sietnek a bajba jutottak segítségére. A másik személyi méltóságát sértjük azonban, ha segítség címén elvégezzük helyette a feladatot, vagy ráerőltetünk olyasmit, amit maga is meg tud szerezni, vagy oldani. Károkat okoz, rombolja a családi, társadalmi kohéziót, ha figyelmen kívül hagyják a szubszidiaritás elvét. Régi igazság, hogy az élelemmel rosszul ellátott közösségen nem az segít igazán, aki élelmiszercsomagokat küld, hanem az, aki megtanítja halászni, búzát termelni, vagy kecskéket tartani.
Az emberi személy méltóságának elve a közjó, a szolidaritás és a szubszidiaritás elve az emberről szóló, az értelem és a hit által megismert teljes igazság kifejeződései, amelyek az evangéliumi üzenetnek és a belőle eredő követelményeknek – melyeket a főparancs, az Isten és az embertárs iránti szeretet parancsa és az igazságosság foglal össze – felelnek meg. (vö. Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 160-161.)

Mondjatok példát családi, baráti, ismerősi körben megtörtént esetre, melyben nem az anyagi segítség, hanem a szolidaritás, a másik igaza melletti kiállás segített a békét helyreállítani! Hogyan érvényesíthető a személyi méltóság tisztelete a munkahelyen, pl. a főnök – beosztott viszonyban?

Ha a társadalomban érvényesülnének ezek az elvek, olyan rendeletek születhetnének, amelyek nem az egymást kiszorítani akaró konkurens vállalkozók korlátozására, hanem együttműködésük elősegítésére irányulnának. A piaci árusok azon mesterkednének, hogy a vevőknek kedvében járjanak, olcsó és jó árut kínálnának, a vevők pedig ezt hűségükkel hálálnák meg. A szülők és tanárok együtt működnének azon, hogy a gyerekek élete kiteljesedhessen. Az orvos úgy fogadná a hozzá fordulót, hogy az már a fogadtatás hatására is megkönnyebbülne. Mindennek következtében a családokban és a társadalomban béke és nyugalom lenne, mindenki megérezhetné, hogy „az Isten országa köztetek van.”(Lk 17, 21)

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke