Szabó Ferenc SJ: Ferenc pápa teológiája és lelkisége – 4. rész
Szabó Ferenc sorozatában a pápa teológiájáról és Szent Ignác-i lelkiségéről ír. Megnyilatkozásaiban Ferenc pápa kiemeli: Jézus Krisztus Istenének lényege, neve: Irgalmasság. A helyes értelemben vett együttérzés (compassio) szolidaritás és küzdelem az igazságosságért.
Narratív
teológia
Ferenc
pápa tanítását/teológiáját vizsgálva néhány szakember megállapítja:
Lelkipásztori szemléletű, gyakorlatias, ellentétben az elvont „spekulációval” [1],
Isten újszövetségi népéhez alkalmazza üzenetét. Leegyszerűsítve: a
Latin-Amerikából jött, lelkipásztorkodásban tapasztalt pápa összekapcsolja a
keresztény tanítás két alapját, a bűnt és az irgalmasságot, és ezt hirdeti
evangéliumi üzenetként. E tanítása lelkipásztori tapasztalatokban erős, de
teológiában sokszor pontatlan, szétfolyó, rögtönzött nyilatkozataiban nem
egyszer kétértelmű kijelentéseket tesz. Hozzáfűzhetjük: e leegyszerűsítő
jellemzésben van némi igazság, de meglehetősen felületes.
Pozitív
megítélések szerint Ferenc pápa „narratív teológiája” nagyon vonzó, mert új
módon szól mindenkihez, hívőkhöz és nem hívőkhöz egyaránt. Népszerűsége egyre
nő a haladó keresztények szemében, akik úgy látják, hogy az Egyházban
„megmozdultak az állóvizek”; de sokan rokonszenveznek vele szociális
(balliberális?) szellemű nem hívő körökben is, minthogy – az igazságosság
és a béke mellett küzdve – előszeretettel a szegényekhez, gyengékhez,
kisemmizettekhez, üldözöttekhez, menekültekhez fordul. Jézust követve
elsősorban nekik hirdeti az evangéliumi örömet, a szeretetet, az irgalmasságot.
Közben pedig ostorozza a szegényeket kizsákmányoló, pénzimádó, nyereség- és az
uralomvágyból gyilkoló hatalmasokat. Ezért a „marxista pápa” kemény kritikákat
kapott (főleg USA-beli konzervatív, kapitalistapárti körökből). Valójában
Ferenc pápa azt hirdeti, amit pápa elődei: XIII. Leó Rerum
novarumától (Szent) II. János Pál Centesimus annusáig – vagyis
az Egyház szociális tanítását [2].
Walter
Kasper teológus bíboros és Ferenc pápa egyháztana
Walter
Kasper közismerten Ferenc pápa barátja, teológiai/egyháztani nézeteik hasonlók,
amint ezt megmutattam A katolikus Egyház című új műve
elemzésével [3]. Kasper bíboros egyháztanának
megfogalmazásában egyik döntő fordulat volt az 1985-ös rendkívüli szinódus
(Kasper 45kk), amelyet húsz évvel a II. vatikáni zsinat befejezése után hívott
össze II. János Pál pápa, aki őt kérte fel a szinódus teológiai titkárának. A
pápa szándéka az volt, hogy felmérjék a zsinati recepciót, az Egyház
helyzetének alakulását az elmúlt két évtized során. Kasper a zsinati
dokumentumokat újratanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy a zsinati
atyák alapvető szándéka a kommúnió-egyháztan (ecclesiologie de communion)
megfogalmazása volt, és ő ezt ki is fejtette a szinódus bevezető előadásában.
Kommúnió
és kommunikáció
Walter
Kasper könyve megvilágítja a kommúnió-egyháztan filozófiai gyökereit. A
romantikus és idealista filozófusokon kívül, Kierkegaard és Nietzsche
filozófiáján és az egzisztencialistákon át főleg a perszonalista filozófusoknak
köszönhető a kommunikáción alapuló dialogikus gondolkodás kibontakozása és
annak alkalmazása a teológiában.
A II.
vatikáni zsinat dokumentumai a legkülönfélébb összefüggésekben, valamint a
katolikus teológusok jelentős része, továbbá VI. Pál (Ecclesiam
suam körlevél) és II. János Pál (Ut unum sint) a perszonalisták
által kidolgozott kommunikációt és párbeszédet hangoztatták: párbeszéd az
Egyházon belül, a keresztény egyházakkal, a nagy vallásokkal és a nem hívőkkel,
az egész modern világgal.
Kasper
bíboros megmutatja (K 46–48), hogy a kommúnió-fogalom/eszme ma már új egyetemes
kulturális paradigma lett. Túl az egyháztanon a teológusok – a
kultúrtörténészekkel és szociológusokkal – kiterjesztik általában az emberi
kapcsolatokra. Hála a perszonalista filozófia hatásának és a technika
fejlődésével létrejövő internetes világhálónak. A személyi kibontakozásban a
kommunikáció, a megnyílás a másik, mások felé, a párbeszéd, a kölcsönös
ajándékozás és végül a szeretetközösség valósága jelzi, hogy az emberi világban
a jó vagy rossz kapcsolat/viszony határozza meg a közösségeket, alakíthatja
vagy fékezi, rombolja a humanista társadalmat és a „szeretet civilizációját”.
Kasper
bíboros itt fontos megfigyelést tesz, hiszen Krisztus testének, az egyházi
szeretetközösségnek építése nem szociológiai, hanem kegyelmi síkon valósul meg.
Itt van döntő szerepe a Krisztus Testét alkotó/építő megkeresztelteknek, vagyis
az Egyház minden tagjának, tehát a világi híveknek is, akik az új
evangelizálásnak és a világ megújulásának kovászai lesznek.
A
teológus bíboros hangsúlyozza a relácionális (viszony-szerkezetű) szemlélet mai
szerepét általában a gondolkodásban, de főleg az egyházi életben (például a
liturgiában, a szentségtanban). Nem relativizmusról van szó, amely mindent
relatívnak, viszonylagosnak tekint, mert meg kell különböztetni a relatívtól, a
viszonylagostól a relácionálist, a viszonyítottat. Tehát az Egyháznak is mint
kommúniónak ki kell lépnie zárt világából: befelé is (ad intra) és kifelé is
(ad extra) kommunikációra, kapcsolatra, párbeszédre, megértésre, végső soron az
irgalmas szeretet gyakorlására van szüksége. E szemléletben világosan
felismerjük Ferenc pápa lényeges programját a „kilépő Egyházról” (vö. Evangelii
gaudium, 20k).
Ignáci
lelkiség – megkülönböztetés
Végül
szeretném röviden megvilágítani a jezsuita pápa alapvetően ignáci lelkiségét.
Ferenc pápa Örüljetek és ujjongjatok (Gaudete
et exsultate) kezdetű új buzdításában előbb megmutatja az
életszentségre szóló egyetemes meghívást (I. fej.), majd ráirányítja a
figyelmet két mai elhajlásra: új gnoszticizmus és új pelagianizmus, amelyek az
első századokban elterjedt eretnekségek új változatai. Az öntelt, tudására
büszke, modern ember kizárja a természetfelettit, és ezzel kapcsolatos a
kizárólag saját erejére támaszkodó, gőgös ember önmegváltás keresése (II. fej.
35–62). A buzdítás törzsrészében (III. fej. 63–109) a pápa részletesen
értelmezi – a lelkiség szempontjából – az evangéliumi nyolc
boldogságot. Túlhaladva a mai eretnek elhajlásokon megmutatja az életszentség
egyszerű evangéliumi útját. Máté 25. fejezete alapján felidézi az utolsó
ítéletet (nn. 96–103). Így vezet rá a minden kereszténynek ajánlott
„mindennapok misztikájára”. Az igazságos és irgalmas Bíró, a dicsőséges
Krisztus aszerint állít bennünket jobbjára vagy baljára, hogy földi életünk
során felismertük-e Őt legkisebb testvéreiben: „Amit egynek a legkisebbek közül
tettetek, nekem tettétek.” Az utolsó ítélet jelenetét (Mt 25) Ferenc pápa
gyakran felidézte az elmúlt öt év során, amikor az isteni irgalmasságot és a
mindennapok életszentségét hirdette különböző megnyilatkozásaiban.
Az új
buzdítás IV. fejezetben (10–157) vázolja az életszentség néhány
jellegzetességét a mai világban, kiemelve azt, hogy „kereszténynek lenni: öröm
a Szentlélekben”, (Róm 14,17). Az utolsó, V. fejezet (158–177) címe: Küzdelem,
éberség és megkülönböztetés. E zárófejezetben mintegy összefoglalja
előző fejtegetéseit, és a 169. pontban a megkülönböztetéssel ismét kulcsot ad a
bizakodó küzdelemhez: megmutatja az életszentség „mindennapi” útját, a
kötelességteljesítést és a kis dolgokban való hűséget, és közben hangsúlyozza a
nagylelkűséget, a növekedés dinamizmusát.
Az
apostoli buzdítás 169. pontjában így összegez [4]: „A megkülönböztetés nem csak a
rendkívüli pillanatokban szükséges, vagy amikor súlyos problémákat kell
megoldani, vagy alapvető döntéseket kell hozni. A küzdelem eszköze, hogy jobban
kövessük az Urat, mindig hasznos arra, hogy fel tudjuk ismerni Isten időit és
az ő kegyelmét, hogy ne tékozoljuk el az Úr indításait, ne vesztegessük el a
növekedésre szólító indításait. Ez gyakran az apró, jelentéktelennek tűnő
dolgokban mutatkozik meg, mert a nagylelkűség az egyszerű és mindennapos
dolgokban nyilvánul meg. (Itt a 124. jegyzet, utalás Szent Ignác sírfeliratára:
„Isteninek jele, hogy a legnagyobb sem korlátoz, de a legkisebb is magában
foglal.” Majd következik sajátos magyarázata.) Ez azt jelenti, hogy nem szabunk
határt a növekedésnek, a jobbnak és a szebbnek, ugyanakkor a kicsiségekre, a
napi kötelességekre koncentrálunk.”
Ferenc
pápa ebben az utolsó fejezetben hangsúlyozza, hogy a megkülönböztetés
természetfeletti ajándék, amelyet a Szentlélektől kell kiesdenünk.
Összefoglalás
Négy
adásban és írásban vázlatosan bemutattuk Ferenc pápa sajátos teológiáját és
ebből eredő lelkiségét. Első alkalommal már idéztük a Vatikáni Kiadónál
megjelent, Roberto Repole által szerkesztett füzetsorozat, Ferenc
pápa teológiája teológus szerzőit [5],
akik különböző szempontokból közelítik meg Bergoglio/Ferenc pápa „népies
nyelvre fordított [6] narratív teológiáját”:
krisztológiáját, egyháztanát és erkölcstanát, amely lényegében a II. vatikáni
zsinat tanításának (Lumen gentium, Gaudium et spes)
latin-amerikai értelmezése, éspedig az ott született és kibontakozott
felszabadítás teológiája rácsán keresztül történt olvasata. Kiindulópontul ezt
magyarázza Jürgen Werbick müncheni teológus is, akinek füzetéből átveszünk
néhány összegező megállapítást [7]. A zsinat Gaudium
et spes kezdetű konstitúciója, tehát az Egyház és a modern világ
viszonyával foglakozó dokumentum elemzi a modern ateizmust, annak válfajait, és
rávilágít arra, hogy az Isten nélküli vagy Istent tagadó „humanizmus” végül
embertelen lesz. A Megtestesülés dogmája tanítja, hogy Isten Fia, a Logos
emberré lett, vállalta az emberi sorsot, szegénnyé lett a szegényekkel, meghalt
értünk, a mi üdvösségünkért, kinyilatkoztatta, hogy „Isten Szeretet” (1Jn 4,8),
és hogy az emberi tökéletesedés és a világ átalakításának alaptörvénye a
testvéri szeretet (vö. Gaudium et spes, 38). Ferenc pápa
számtalan megnyilatkozásában hangoztatja: Jézus Krisztus Istenének lényege,
neve: Irgalmasság. Az irgalmasság nem kizárja, hanem megköveteli az
igazságosságért való küzdelmet. A helyes értelemben vett „együttérzés”
(compassio) nem érzelgősség, hanem szolidaritásvállalás és küzdelem az
igazságosságért.
A
keresztény humanizmus, a Krisztusba vetett hit nem Isten vetélytársának tartja
az embert, hanem Isten képmásának, és éppen annak méltóságát akarja
kibontakoztatni: felszabadítani, az isteni életben való részesedését segíteni.
Werbick szerint a II. századi egyházatya, Szent Iréneusz híres mondása: „Isten
dicsősége az élő ember”, kifejezi Ferenc pápa teológiai víziójának lényegét.
Aki Istent kizárja világnézetéből, meghamisítja az emberi valóságot,
„dehumanizál”, ahogy az Aparecidai dokumentum hangsúlyozta. Ismeretes, hogy a
CELAM V. közgyűlésének főszereplője és a dokumentum megszerkesztője Bergoglio
bíboros volt. Pápaként maga is többször hivatkozik e dokumentumra Az Evangélium
öröme kezdetű programírásában. „Az evangéliumhoz való hűség, hogy
ne fussunk hiába.” (EG 193) „A parancs, hogy halljuk
meg a szegények kiáltását, akkor ölt bennünk testet, amikor mások fájdalma
láttán megindulunk bensőnkben.” Az együttérzésre=együttszenvedésre, szeretetből
fakadó szolidaritásra következnek bibliai idézetek, majd hivatkozás a
egyházatyákra. A bibliai buzdítások határozottan serkentenek a szegények iránti
testvéri szeretetre, ami megköveteli az igazságosságért folytatott küzdelmet. A
felszabadítás teológiája helyes értelmezése szerint nem lehetünk „engedékenyek,
vétkesen cinkosak az elviselhetetlen igazságtalanság élethelyzeteivel szemben”
(vö. EG 194).
Ferenc
pápa teológiai vízióját, derűs világszemléletét összefoglalja Laudato
si’ kezdetű enciklikája, amely Assisi Szentje szellemében a
teremtés dicsérete, a földi valóságok teológiája a Gaudium et spes alapján, amelyet a
jezsuita tudós gondolkodó, Teilhard de Chardin is inspirált. Emberi feladatunk
az, hogy humanizáljuk az Isten által alkotott természetet, a szeretet és az
igazságosság megvalósításával előkészítsük az átszellemiesített mindenséget,
ezt a nagy ostyát az átváltoztatásra, amelyet a feltámadott Krisztus visz
véghez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése