Ferenc pápa húsvét éjjelén: Változtassuk meg Jézussal a megváltoztathatatlannak tűnőt!

Nagyszombat este a Szentatya által vezetett a húsvéti vigíliaszertartás a Szent Péter-bazilika előterében a tűzszenteléssel és a húsvéti gyertya előkészítésével kezdődött, majd a bevonulással, az Exsultet eléneklésével és az igeliturgiával folytatódott.

A mise felemelő különlegessége volt, hogy Ferenc pápa kiszolgáltatta a keresztény beavatás szentségét nyolc, különböző országokból származó felnőttnek.

Kívül kezdtük ezt a szertartást, az éjszaka sötétjébe és az azt kísérő hidegbe merülve. Érezzük a csend súlyát az Úr halálát látva. Olyan csend ez, amelyben mindnyájan magunkra ismerhetünk, és amely mélyre ereszkedik a tanítvány szívének nyílásaiba, akinek elfogynak szavai a kereszt színe előtt.

Ezek a Jézus halála által keltett fájdalom láttán elnémult tanítvány órái: mit mondhatna e valóság láttán? A tanítványé, akinek elfogynak szavai, mert tudatára ébred, hogyan reagált az Úr életének sorsdöntő óráiban: az igazságtalansággal szemben, mely elítélte a Mestert, a tanítványok csendben voltak; a rágalmakkal és a hamis tanúzásokkal szemben, melyeket elszenvedett a Mester, a tanítványok hallgattak.

Jézus kínszenvedésének nehéz és fájdalmas órái alatt a tanítványok drámai módon megtapasztalták, hogy képtelenek kockázatot vállalni és felemelni szavukat a Mester érdekében; mi több, megtagadták, elrejtőztek, megfutamodtak, némák maradtak (vö. Jn 18,25–27).

A ledermedt és megbénult tanítvány csendjének éje ez: nem tudja, hová menjen a sok fájdalmas helyzet láttán, melyek nyomasztják és körbe veszik. A mai kor tanítványáról van szó, aki megnémul a kényszerítő erővel fellépő valóssággal szemben, mely azt érezteti, s ami még rosszabb, azt hiteti el vele, hogy semmit sem lehet tenni a rengeteg igazságtalanság legyőzése érdekében, melyeket számtalan testvérünk saját bőrén tapasztal meg. Kimerült ez a tanítvány, mert olyan ellehetetlenítő rutinba merült, amely megfosztja emlékezetétől, elhallgattatja benne a reményt és hozzászoktatja a „mindig így csináltuk” gondolkodásmódhoz. Elnémult és sötétségbe borult ez a tanítvány, aki Kaifás kijelentéséhez is hozzászokik, és normálisnak tartja azt: „Nem fogjátok fel, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon” (Jn 11,50).

Csendjeink közepette, amikor ennyire magunkba zuhanva hallgatunk, a kövek kezdenek kiáltani (vö. Lk 19,40: „Mondom nektek, ha ők [a tanítványok] elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”), és teret engednek a legnagyobb hírnek, amelyet a történelem valaha is a magába fogadhatott: „Nincs itt. Feltámadt!” (Mt 28,6). A sírkő kiáltott, és kiáltásával mindenkinek új utat hirdetett. Elsőként a teremtett világ visszhangozta az Élet győzelmét minden valóság felett, melyek megpróbálták elhallgattatni és elnémítani az evangélium örömét. A sírkő ugrott fel elsőként, és kezdett bele – a maga módján – a dicséret, a lelkesedés, az öröm és a remény énekébe, amelybe mindannyiunknak be kell kapcsolódnunk.

Tegnap az asszonyokkal azt szemléltük, „akit keresztülszúrtak” (Jn 19,37; vö. Zak 12,10), ma pedig velük együtt az üres sírt kell szemlélnünk és az angyal szavait kell meghallanunk: „Ne féljetek, […] feltámadt!” (Mt 28,5–6). Olyan szavak ezek, amelyek legmélyebb meggyőződéseinket és bizonyosságainkat akarják elérni, annak módját, ahogyan a mindennapi eseményeket megítélni és kezelni szoktuk, különösen azt a módot, ahogyan másokkal érintkezünk. Az üres sír kihívást akar intézni hozzánk, ki akar mozdítani és kérdőre akar vonni minket, de mindenekelőtt bátorítani akar, hogy higgyünk és bízzunk abban, hogy Isten „beköszön” bármely helyzetben, bármely személyben, és hogy fénye a létezés legelképzelhetetlenebb és legelzártabb szegleteit is bevilágíthatja.

Feltámadt a halálból – olyan helyről támadt fel, ahonnét senki nem várt semmit –, és vár minket – ahogyan az asszonyokat várta –, hogy részesévé tegyen megváltó művének. Ez az alap és erő, amellyel mi, keresztények rendelkezünk ahhoz, hogy életünket, energiánkat, értelmünket, érzelmeinket és akaratunkat a méltóság útjainak keresésére és főként megteremtésére áldozzuk. Nincs itt… Feltámadt!

Ez az az üzenet, amely élteti reményünket és azt a szeretet konkrét tetteivé alakítja. Mennyire rászorulunk arra, hogy meg tudjuk engedni ennek a tapasztalatnak, hogy felkenje emberi törékenységünket! Mennyire rászorulunk arra, hogy ez a híradás megújítsa hitünket, megkérdőjelezze és megújítsa rövidlátó szemléletünket! Ő feltámadt, és vele együtt feltámad kreatív reményünk is, hogy megbirkózzunk a mostani nehézségekkel, mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.

A húsvét megünneplése azt jelenti, hogy újból elhisszük: Isten belép és nem szűnik meg belépni valamennyiünk élettörténetébe, és kihívást intéz hozzánk azokban a bénító helyzetekben, amelyekben azt hisszük, nincs szabad választásunk és kénytelenek vagyunk behódolni. A húsvét megünneplése azt jelenti, hogy megengedjük Jézusnak, hogy legyőzze azt a kishitű magatartásunkat, mely oly sokszor ránk tör és igyekszik eltemetni minden reményünket.

A sírkő megtette a maga dolgát, az asszonyok is megtették a maguk dolgát, a felhívás most újból hozzátok és hozzám szól: szakítsunk az ismétlés szokásával, újítsuk meg életünket, döntéseinket és létünket! Ez a felhívás ott hangzik el felénk, ahol éppen vagyunk, abban, amit csinálunk és amik vagyunk; azzal a hatalmi „részesedéssel”, amellyel rendelkezünk. Részt akarunk-e venni az élet eme hirdetésében, vagy némák maradunk az események láttán?

Fivéreim és nővéreim, nincs itt, feltámadt! És vár téged Galileában, arra hív, hogy térj vissza első szereteted idejéhez és helyéhez, hogy azt mondhassa neked: „Ne félj, kövess engem!”