Ferenc pápa: A mise a mindennapokban tanúsított krisztusi magatartásunkban éri el célját!
Április 4-én a délelőtti általános kihallgatás keretében a Szentatya a szentmiséről tartott katekéziseinek végéhez érkezett. Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.
Beszédében
Ferenc pápa arról elmélkedett, hogy a Jézussal való szentségi egyesülésnek
ahhoz kell minket hozzásegítenie, hogy szorosabb egységbe kerüljünk az
emberekkel is, és tanúságot tudjunk tenni Krisztushoz tartozásunkról a
mindennapi életben.
Kedves testvéreim,
jó napot és áldott húsvétot kívánok!
Láthatjátok,
hogy ma virágok borítják a teret: a virágok az örömről, az örvendezésről
szólnak. Egyes helyeken a húsvétot „virágzó húsvétnak” is hívják, mert
kivirágzik a feltámadt Krisztus: ő az új virág, kivirágzik megigazulásunk,
virágba borul az Egyház életszentsége. Ezért van itt ilyen sok virág: az
örömünket fejezi ki. Egész héten a húsvétot ünnepeljük, egész héten. Ezért
köszönjük egymást továbbra is az „áldott húsvétot” jókívánsággal. Mondjuk
közösen: „Áldott húsvétot!” Mindnyájan! [Együtt mondják: „Áldott húsvétot!”]
Szeretném, ha áldott húsvétot kívánnánk a szeretett Benedek pápának is – hiszen
Róma püspöke volt –, aki néz minket a tévében. Kívánjunk Benedek pápának,
együtt, áldott húsvétot! [Együtt mondják: „Áldott húsvétot!”] És egy nagy
tapsot; erőset!
A
mostani katekézissel befejezzük a misének szentelt katekézissorozatot. A mise
ugyanis nemcsak visszaemlékezés, hanem felidézése, újraélése Jézus
kínszenvedésének és feltámadásának. A legutóbbi alkalommal eljutottunk az
áldozásig és az áldozás utáni könyörgésig. E könyörgés után a mise a pap által
adott áldással
és a nép elbocsátásával
fejeződik be. [1] Ahogyan a kereszt jelével, vagyis az Atya, a Fiú és a
Szentlélek nevében kezdtük, úgy a végén a Szentháromság nevében megpecsételjük
a misét, vagyis a liturgikus cselekményt.
Ugyanakkor
tudjuk jól, hogy miközben a mise befejeződik, elkezdődik a keresztény
tanúságétel feladata. A keresztények nem azért mennek misére, hogy hetente
elvégezzék a házi feladatot, és aztán letudva megfeledkezzenek róla. A
keresztények azért mennek misére, hogy részesüljenek az Úr kínszenvedésében és
feltámadásában, utána pedig még inkább keresztényként éljenek: vár rájuk a
keresztény tanúságtétel kötelezettsége. Kimegyünk a templomból, hogy „békében
járjunk”, hogy elvigyük Isten áldását mindennapi tevékenységeinkbe,
otthonunkba, munkahelyünkre, a földi városhoz tartozó elfoglaltságok közé, hogy
„megdicsőítsük az Urat életünkkel”. Ha viszont pletykálva megyünk ki a
templomból, egymás közt összesúgva: „Nézd azt, nézd amazt…”, tehát ha
fecsegünk, akkor a mise nem hatolt el a szívünkig. Miért? Mert nem vagyok képes
megélni a keresztény tanúságtételt. Valahányszor kimegyek a miséről, úgy kell
kimennem, hogy jobb vagyok, mint amikor bementem: több élettel, több erővel,
több kedvvel a keresztény tanúságtételhez. Az Eucharisztián keresztül az Úr
Jézus belénk lép, a szívünkbe és a testünkbe, hogy „ki tudjuk fejezni
életünkkel a hitben magunkhoz vett szentséget”. [2]
A
szertartásból az életbe: tehát tudatában annak, hogy a mise a maga
teljességét annak az embernek a konkrét döntéseiben találja meg, aki engedi,
hogy személyesen bevonódjon Krisztus misztériumaiba. Ne felejtsük el: azért
ünnepeljük az eucharisztiát, hogy megtanuljunk eucharisztikus férfiakká és nőkké válni.
Mit jelent ez? Azt, hogy engedjük Krisztust cselekedni tetteinkben: hogy az ő
gondolatai legyenek a mi gondolataink, az ő érzelmei legyenek a mi érzelmeink,
az ő döntései legyenek a mi döntéseink. És ez az életszentség: úgy cselekedni,
ahogyan Krisztus cselekedett: ez a keresztény életszentség. Pontosan
megfogalmazza ezt Szent Pál, amikor saját Jézushoz hasonulásáról beszél:
„Krisztussal együtt megfeszíttettem, és már nem én élek, hanem Krisztus él
bennem. Ezt az életet pedig, amelyet most e testben élek, Isten Fiának hitében
élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,19–20). Ez a
keresztény tanúságtétel. Pál tapasztalata minket is megvilágosít: amilyen
mértékben meghalunk önzésünknek, vagyis halálra adjuk azt, ami szemben áll az
evangéliummal és Jézus szeretetével, olyan mértékben jön létre nagyobb tér az ő
Lelkének hatalma számára. A keresztények olyan férfiak és nők, akik engedik,
hogy a Szentlélek ereje kitágítsa lelküket, miután magukhoz vették Krisztus
testét és vérét. Engedjétek kitágítani lelketeket! Ne legyetek szűkkeblűek,
zártszívűek, kislelkűek, önzők, nem! Legyünk tágszívűek, nagylelkűek, széles
látókörűek! Engedjétek kitágítani lelketeket a Szentlélek erejével, miután
magatokhoz vettétek Krisztus testét és vérét!
Mivel
Krisztus valódi jelenléte az átváltoztatott kenyérben nem fejeződik be a
misével, [3] az Eucharisztiát meg kell őrizni a tabernákulumban a betegek
áldoztatásához és az Úr csendes imádásához az Oltáriszentségben; a
szentségimádás ugyanis, akár egyénileg, akár közösségileg, segít, hogy
Krisztusban maradjunk. [4]
A mise
gyümölcseinek tehát a hétköznapi életben kell megérlelődniük. Úgy is
megfogalmazhatjuk, kissé erőltetett képpel: a mise olyan, mint a mag, a
búzamag, amely aztán a mindennapi életben kikel, növekszik, és éretté válik a
jótettekben, a minket Jézushoz hasonlóvá tevő magatartásformákban. A mise
gyümölcseinek tehát a hétköznapi életben kell megérlelődniük. Azáltal, hogy az
Eucharisztia szorosabbá teszi Krisztussal való egységünket, voltaképpen
felfrissíti azt a kegyelmet, amelyet a Lélek a keresztségben és a bérmálásban
adott nekünk, hogy keresztény tanúságtételünk hiteles legyen. [5]
Azon
kívül, hogy az Eucharisztia felébreszti bennünk az isteni szeretetet, mit tesz
még? Elszakít
minket a bűntől: „Minél inkább részesedünk Krisztus életében és
minél szorosabbá válik a vele való barátságunk, annál nehezebb lesz halálos
bűnnel elszakadnunk tőle.” [6]
Az
eucharisztikus lakomában való rendszeres részesedés megújítja, megerősíti és
elmélyíti kapcsolatunkat a keresztény közösséggel, amelyhez tartozunk, azon
alapelv szerint, hogy az Eucharisztia hozza létre az
Egyházat[7],valamennyiünket egybekapcsol.
Az
Eucharisztiában való részesedés végül kötelességet ró ránk a többi emberrel,
különösen a szegényekkel szemben, ránevel minket, hogy Krisztus
testéről átlépjünk testvéreink testére, akikben arra vár, hogy felismerjük,
szolgáljuk, megbecsüljük és szeressük őt. [8]
Mivel a
Krisztussal való egység kincsét cserépedényben hordjuk (vö. 2Kor 4,7), folytonosan
rászorulunk arra, hogy visszatérjünk a szent oltárhoz mindaddig, amíg a
paradicsomban nem ízleljük teljesen a Bárány menyegzős lakomájának boldogságát
(vö. Jel 19,9).
Mondjunk
köszönetet az Úrnak, amiért megadta, hogy közösen újra felfedezhettük a
szentmisét, és megújult hittel engedjük magunkat ehhez a Krisztussal való
valóságos találkozáshoz vonzani, hiszen ő nemcsak meghalt és feltámadt értünk,
hanem kortársunk is! Életünk is legyen mindig „virágzó”, mint a húsvét,
nyíljanak benne a remény, a hit és a jótettek virágai! Találjunk mindig erőt
ehhez az Eucharisztiában, a Jézussal való egyesülésben! Áldott húsvétot
mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése