Jézus Szíve, vétkeinkért engesztelő áldozat, Irgalmazz nekünk!

Jézus Szíve, vétkeinkért engesztelő áldozat,

Irgalmazz nekünk!

Egy egyszerű évközi vasárnap, de megállni kényszerít. Talán Elizeus valamilyen különös kegyelemben részesült Istentől? Ha Pál szavait olvasom, akkor azt kell gondolnom, hogy nem. De azt is gondolom, hogy ha nem, akkor bennünk van a hiba, akiknek életük van Krisztus Jézusban Istennek! Vajon éljük ezt az életet, és hisszük-e, hogy valami másra vagyunk rendelve, mint amit élünk, és amilyen életet engedünk élni egymásnak?

E gondolatok és kérdések válaszát keressük Jézus mai szavaiban. Vajon Isten segít megtalálni a kérdéseinkre a választ?

Jézus először megszólít engem, a magam személyében: van bárki is az emberek között, akinek véleménye, elvárása velem szemben, vagy szava fontosabb számomra, mint Krisztusé, az Isten Fiáé?

Amikor arra figyelmeztet, hogy fel kell vennem a magam keresztjét, viselnem, hordoznom kell, ha Krisztussal akarok inkább közösségben lenni, mint bárki mással, akkor arról is szól, hogy a Vele való közösség lemondással, áldozattal, vagyis: olyan dolgokkal is jár, ami nincs kedvemre. Ezt úgy is fogalmazhatnám, hogy, ha mindig azt teszem, ami számomra kedves, kellemes, élvezetes, kívánatos, akkor nem biztos, hogy Krisztussal közösségben járok. A maga útját járom így, mert az tetszik nekem. De, miért várom el azt, hogy Istennek mindig az tetsszen, ami nekem? Voltaképpen, be kell látnom, hogy ha valaki kedves a számomra, és kedvét keresem – ebben az életben – akkor az is lemondásokról szól. Annak kedvét keresem, és nem a magamét. Mert aki kedves nekem, úgy az válik számomra is kedvessé, ami kedves a számára. Ha ez a kapcsolat nem függőségből, kényszerből fakad, akkor bizony számomra, önző magamról, lemondással fog járni. Mennyivel inkább van ez így, kell legyen így, ha Isten kedvét keresem, aki rejtve van szemem elől mindaddig, míg Vele szemben alázatra nem bírom magam.

Majd Jézus folytatja: méghozzá olyan dolgokkal, olyan kapcsolatokra mutat rá, ami a Vele való közösségben létet képes megerősíteni. Azt a kérdést tettem fel elmélkedésem elején, hogy ’vajon, éljük az életünket Krisztusban, és hisszük-e, hogy valami másra vagyunk rendelve, mint amit élünk, és amilyen életet engedünk élni egymásnak?’ Jézus arra mutat rá, amire érzékeny volt az a Sunámi nő: felismerte Elizeusban, hogy ő Istennek szent embere. Képesek vagyunk erre, vagy mások mondják meg számunkra azt, hogy ki Isten embere? Mert se magunkba nem bízunk, se hitünk nincs rá, hogy lelkünk felismerhesse? Esetleg annyira eltorzult Isten kapcsolatunk, vagy ki sem fejlődött, hogy önismeretünk betegségében vergődünk? Félrevezetjük magunkat, és így egymást is! Nincs valós személyiségünk, és éppen ezért személyiségzavart keltünk.

Nekem magamnak van szükségem a személyes Istenkapcsolatra. Kell legyen, különben a szentségi élet, a szentségekben részesedés sem válhat személyes megerősítő kegyelemmé számomra! Én vagyok az, akit Isten a maga szentségi létében akar részesíteni a szentségek által! Ezzel a szentségi állapotunkkal kellene egymást megajándékoznunk. Egymásban táplálni, erősíteni azt a tényt, hogy ahogy én, úgy Te is a személyes Istentapasztalásokon keresztül válhatunk Krisztusban közösségivé!

Miket mond Jézus ezekben a szavakban? Nézzük meg sorjában:

- „Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.” Jézus a tanítványaihoz beszél, azokhoz, akik Vele közösséget vállalnak. Akiket így szólít meg beszéde elején: „úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől!” [Mt 10,16-17] Tehát, akikhez szól, azok Krisztus nevében, Isten embereként kapják a küldetésüket! Akit nekem magamnak kell képesnek lennem felismernem, ha hozzám kapott küldetést Istentől. Vagy, én magamnak kell ebben a szolgálatban lennem, alázattal, szelídséggel; vagyis megengedőn, hogy Isten eszközévé válni képessé tegyem magam. Nem nekem kell felismernem azt, hogy én Isten embere vagyok. Hanem annak, akihez küld, elvezetni akar Isten. Igen, meg kell aláznom magam, meg kell alázkodnom, hogy ne én legyek a magam számára a fontos, ne a másik ember legyen számomra a fontos, hanem egyedül Isten!

- „Aki befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja.” Ha felismerem, mert én közösségben vagyok Istennel, akkor a prófétát, a papot, az igazat, azért fogadom be, mert benne Isten prófétáló erejét, Isten papját, Isten igazságát tisztelem. Másrészről, ha én kiválasztott vagyok Isten szolgálatára, de e szolgálatra emberi méltósággal nem nőttem még föl, akkor bizony kiválasztottságomat kitakarhatom emberi gyengeségeimmel. Mert az egómat nem bírtam még Isten alázatára.

- „aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.” Itt Jézus arra mutat rá, hogy a legkisebbet, akit mindenki lenéz, mindenki elmegy mellette, de, ha én észreveszem benne, hogy ő Isten embere, és azért könyörülök meg rajta, azért Isten fog megjutalmazni. De, talán nem azért, mert vele tettem jót, hanem azért is, mert mások figyelmébe ajánlottam az Isten emberét.

Jézusom, Te, Aki Krisztus vagy, Istenfiú, Belőled akarok építkezni, hogy Veled közösségre juthassak az Atyánál. Szentlelkeddel táplálj engem, hogy képessé legyek napról napra növekedni Benned, az Igében, Aki Te vagy! Ámen