„Boldogok, akik élik és hirdetik az irgalmasságot” – Verbum Dei Ifjúsági Találkozó Győrben
A krakkói Ifjúsági Világtalálkozót megelőzően a Verbum Dei Missziós Testvéri Közösség ráhangolódó előtalálkozót szervezett Győrben július 20. és 24. között. A találkozót a fenti mottóval szervezték meg, amelyen többek között Spanyolországból, Portugáliából, Mexikóból, Szingapúrból, Nagy-Britanniából, Tajvanról, Kamerunból, Oroszországból és Olaszországból vesznek részt fiatalok.
Mi a
boldogság? Mit jelent boldognak lenni? Sokszor tesszük fel hétköznapi
életünkben a kérdést, amely már-már banalitássá válik a rögtön várt válasz
elmaradásának csendjében. Mert a kérdésre adott felelet nem-elhangzása kétségbe
ejt, és valójában leleplezi azt a törekvésünket, hogy elsősorban tudásra
törekszünk, diszkurzív módon leírhatóvá akarjuk tenni, és így meg akarjuk
ragadni a boldogságot, mintha pillangót szegeznénk gombostűre. Így mintha
magának a kérdésnek a zárójelbe tételén fáradoznánk, nem engedve, hogy az
megszólítson bennünket, hogy utat találva hozzánk, szívünkben kezdjen el
dobogni. Hogy tehát valójában mi magunk váljunk kérdéssé, azaz: meg merjük
engedni, hogy önmagunkra mint titokra tekintsünk, e titok minden
gyönyörűségével és nehézségével, esetleg fájdalmával. Nem másról van szó tehát,
mint az ismeretlenbe való belefeledkezésről, és annak elfogadásáról, hogy
sokszor a kérdéseinkre adott válaszért meg kell küzdenünk, vagy engednünk kell,
hogy az megszülessen szívünk csendjében.
Így a
kérdésnek, mi a boldogság, szabadon hagyott „lüktetése” rávezethet bennünket
éppen arra, amelyet olyannyira szeretnénk megtalálni, amelyet erőlködéseinkkel
azonban elveszítünk szemünk elől. Talán szükséges valamilyenfajta eltávolodás
is, a boldogság nem-keresése, hogy a kérdéssel szemben tanúsított szabadság,
amely nem a megragadásra törekszik, végül megnyissa előttünk a horizontot.
Boldogok,
akik élik és hirdetik az irgalmat. El-elgondolkodom e mondat értelmén, amely
éppen titokzatossága miatt hív és vonz. Merek-e belefeledkezni, belemerülni
ebbe a titokba? Könnyedén elfelejteni egy kicsit önmagamat, eltávolodni
mindattól, ami voltam és ami vagyok, hogy helyet teremtsek az engem vonzó és
felém közeledő titoknak? Minden találkozás voltaképpen erről a másikba való
belefeledkezésről szól, a titoknak való odaadottságról, amelyre itt, Győrben is
meghívást kaptunk.
Várakozás.
Egy autóbusz-pályaudvar zajos lüktetése, hangok, színek és arcok sodrása.
Egyszer csak felém lép valaki, meglátom a tekintetét, engedem, hogy
megszólítottá váljak. A nyelvünk nem közös, mégis van mit megosztanunk
egymással. Osztozunk a találkozóra való eljutás izgalmában, a busz és többi
útitársunk megtalálásában, a készülődésben és várakozásban, és osztozunk a
titokban is, amely talán nem csak a találkozó idejére köt össze bennünket.
Talán éppen most jövünk rá, hogy mindig is kapcsolatban voltunk egymással,
annak a „nem tudjuk minek” a kutatása révén, amely tértől és időtől független.
Utazás.
Hullámzó napraforgómezők, szélmalmok – Szingapúrban nincsenek ilyenek. Izgalmas
figyelni az arcokat, ahogyan belemerülnek a hegyek és erdők szépségének
látványába, ahogyan a délutáni nap beragyogja a tájat, és egyfajta nyugalommal
árasztja el a busz utasainak tekintetét. Már nem tudni, honnan ered a
fényesség…
Érkezés.
Csodálkozás és öröm, várakozás ismét, szobák, csomagok, kiáltások, újabb és
újabb arcok, de mindezek mélyén otthonosság és nyugalom.
Elkezdődik
az első este programja, a népek bemutatkozása. Ragyogó arcok vesznek körül,
elszánt és vidám fiatalok, akik megosztják nemzeteik fájdalmát, mindazt, amiért
imádkozni szeretnének. A Verbum Dei sajátossága, hogy minden találkozónak egy
bizonyos szimbólumot választanak a szervezők, a mostani alkalommal egy még
üres, vászonból és papírból alkotott, nagyméretű szív várt bennünket az Apor
Vilmos Katolikus Iskolaközpont kápolnájában. Erre a szívre illesztették fel a
bemutatkozó nemzetek országaik szalagját, amelyen egy-egy szó szerepel,
kifejezve, hogy miért kérik Isten irgalmát. Magyarokként a vigasztalás
kegyelmét kértük mindazért a sok fájdalomért, amelyet történelmünk során
elszenvedtünk. A piros szalagok, amelyek az est végére teljesen körbevették a
szívet, hirdetik számunkra Isten életet, igazságot, vigasztalást, megbocsátást,
befogadást, reményt, együttérzést, önátadást, egységet és testvériséget
ajándékozó irgalmát.
Mindannyian
érezzük, hogy meghívást kaptunk arra, hogy jelek legyünk a világban, hogy
hirdessünk egy láthatatlan titkot, amely rajtunk keresztül tud megnyilvánulni.
Székely
János esztergom-budapesti segédpüspök a július 21-én, a győri székesegyházban a
Verbum Dei férfi szerzetes-papjaival bemutatott szentmisében is erre
bátorította és kérte az ünneplő fiatalokat: „Legyetek Isten szeretetének
jelei!” – mondta, miután tanúságot tett amellett, hogy a szeretet az egyetlen,
amit érdemes tenni az életben, amiért érdemes élni, és amit egy egész életen át
kell tanulnunk. Szentbeszédében saját életének meghatározó pillanatait
elevenítette fel, amelyek szorosan kapcsolódnak hivatásához. A hétéves fiú,
unokahúgával németül beszélgetve a kislány kérdésére, „feleségül veszel
engem?”, azt válaszolta, hogy nem, mivel pap leszek. A püspök elmondta, hogy
nagybátyja, aki a kommunista hatalom elől menekülve telepedett le
Németországban, nyelvet kellett hogy váltson, ami őt magát arra a gondolatra
vezette, hogy ő életét annak adja, akinek a Szava örök. Isten szavát semmi nem
homályosíthatja el – fogalmazott, majd életének egy újabb állomásaként
elevenítette fel a ferences atyák katekéziseit, amelyeken lenyűgözte őt mind a
szerzetesek bibliaismerete, mind magának a Szentírásnak a szépsége, Isten élő
szava.
Elmesélte,
hogy akkor, ennek a lenyűgözöttségnek a hatása alatt, 14 évesen három hét alatt
elolvasta az Ószövetséget, holott akkor még nem volt tisztában sem a történelmi
háttérrel, sem a leírtak jelentésével. Mégis, ahogyan fogalmazott, egy kertben,
a fa alatt, volt olyan, hogy napokig nem csinált semmi mást, csak olvasott.
Éjszaka pedig, feltekintve a csillagos égre, úgy érezte, hogy Isten Szava
felülről érkezik, a sötétségben és a legnagyobb megpróbáltatásban is jelen van.
Szavai
a délutáni program során tett múzeumlátogatással kerültek összhangba, amikor a
találkozó résztvevői a székesegyházat és Boldog Apor Vilmos püspök
vértanúságának helyszínét keresték fel. Székely János mondanivalója, saját
katonaságának idején szerzett tapasztalatai éppen arra világítottak rá, hogy a
szeretet az, amely egyedüli erőként képes megvilágítani a sötétséget, ahogy
történt ez az egyik karácsonyon. Katonatársát, aki intézetben felnőtt
gyerekként soha nem kapott ajándékot, soha nem tapasztalta meg Isten
személyesen felé irányuló szeretetét, a közös imádság alatt társaival együtt
ajánlották fel ajándékként Jézusnak. Ez a gesztus lágyította meg az addig
elzárkózó, másokat szidó ember szívét, aki az irgalmas Istennel találkozva
megtért.
A
püspök egy másik történetet is elmondott, amely a szavak nélküli, szolgáló
szeretet erejére irányította a hallgatóság figyelmét. Szentbeszédének végén úgy
fogalmazott: „Az irgalmasság az egyetlen, amely képes a gonosz útjába állni,
amely megkötözi a gonosz hatalmát.” Arra hívott mindenkit, hogy engedjük
megérinteni a szívünket az irgalom által, hagyjuk, hogy Isten rajtunk keresztül
csodálatos dolgokat vigyen végbe, hogy a világ ámuljon rajtunk.
A
szentmise felajánlása közben a találkozón részt vevő fiatalok országaik
zászlóját tartották, amelyet az oltár elé helyeztek, azokkal a korábban rájuk
írt szavakkal, amelyek kifejezik mindazt, amire az országoknak szüksége van. E
gesztussal Isten irgalmára bízták azokat a nehéz helyzeteket, amelyek gyengítik
a nemzeti és az országok közötti egységet is…
Belemerülni
a titokba – szavak nélkül, engedve egy tekintetnek, hogy átjárjon bennünket: a
nem-tudás boldogságában egyszerűen jelen lenni, együtt, egy családként,
testvérekként. Ez az, amire a Verbum Dei megtanít, ahogyan arról Atango, egy
Kamerunból származó misszionárius tett tanúságot: azért vagyunk itt, hogy
testvérekként megtapasztaljuk, milyen együtt lenni, megtapasztalni az irgalmat,
és élni az igazságot, a vigasztalást, a megbocsátást, a befogadást, a reményt,
az együttérzést, az önátadást, az egységet és testvériséget – mindazt, amit
első este a Jézus szívét szimbolizáló kartonra helyezett szalagokra írtunk.
Élni és hirdetni az irgalmasságot – boldogságra lelni ott, ahol vagyunk,
abban a jelen pillanatban, amely titokzatosan tárja fel előttünk önmagát, és
válik ajándékká, ha befogadjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése