Jézus csodái 42. - A lepra szentté tette 2.

Másnap, kora reggel gyülekezik már a nép a ház körül, ahol Jézus aludt, attól félve, hogy talán titokban elhagyja őket. Jézus megjelenik a ház küszöbén, mosolyogva kitárja feléjük karját, megáldva a türelmesen várakozó falubelieket.

– Béke mindnyájatokkal!

– Vártatok engem? Attól féltetek, hogy elmenekülök anélkül, hogy üdvözölnélek titeket?... – És hosszasan beszél hozzájuk a családi kötelezettségekről. (Lásd: Gy 4,155-160.)

Beszédje végén Jézus megáldja a falu házait, a bárkákat, kerteket és a munkások szerszámait, és utána azt mondja:

– Most menjünk oda, ahol János tartózkodik, mielőtt elmegy a paphoz. Beszélni fogok ott, mert többé nem térek vissza ide, és igazságos, hogy legalább egyszer ő is halljon engem. Vigyetek magatokkal kenyeret, halat és gyümölcsöt! Ott fogjuk megenni, az erdőben, a meggyógyult leprás előtt, és neki is adunk a jobb falatokból, hogy teste is ünnepeljen, és testvérnek érezze magát az Úrban hívők között.

És Jézus elindul, követve nemcsak a falu lakóitól, hanem a közben más vidékekről érkezettektől is, akikhez a falu lakosai éjjel elvitték a hírt, hogy a Messiás náluk tartózkodik.

(6-1070)

– Az én Uram! – kiált fel a volt leprás, amint meglátja Jézust, és térdre veti magát. Utána, felállva, megkérdezi: – Hogyhogy visszatérsz hozzám?

– Azért, hogy miután meggyógyultál, útravalót adjak neked szavammal.

– Útravalót annak adnak, aki eltávozik, és én valóban el fogok távozni ma este, a tisztulási szertartások elvégzésére. De azért megyek el, hogy visszatérjek, és csatlakozzam a tanítványokhoz, ha el akarsz fogadni engem. Nincs többé otthonom, sem rokonságom, Uram. Öreg vagyok ahhoz, hogy ismét folytassam tevékenységemet az életben. Vissza fogják adni javaimat. De milyen lehet házam, miután tizenöt éven át senki sem lakott benne? Mit találok majd ott? Talán leomlottak már falai... Olyan vagyok, mint a fészek nélküli madár. Engedd, hogy csatlakozzam azok seregéhez, akik követnek téged! Ami a többit illeti... többé nem tartozom saját magamhoz, mert az által, amit nekem adtál, a tied vagyok. Nem tartozom többé a világhoz, amely kizárt engem magából, igazságosan, mert tisztátalan voltam, oly hosszú időn keresztül. Most én találom tisztátalannak a világot, miután megismertelek téged, és menekülök a világtól, hogy hozzád menjek.

– Én nem utasítalak vissza téged. De azt mondom neked, szeretném, ha te ezen a vidéken maradnál. Aerában és Arbelában van egy tanítvány, az ottaniak közül, aki hirdeti nekik a jó hírt. Te légy az Hippó, Gamala, Afeka és a szomszédos helyek számára! Én hamarosan lemegyek Júdeába, és nem térek vissza többé erre a vidékre. Azt akarom, hogy ezeken is hirdesse valaki a jó hírt.

– A te akaratod kedvessé tesz számomra minden lemondást. Úgy teszek, amint akarod. Elkezdem, amint befejeztem a tisztulási szertartást. Arra gondoltam, hogy nem törődöm többé házammal. De most azt mondom, hogy helyreállítom úgy, hogy lakhatóvá váljék, és télen befogadhassam abba a lelkeket, akik tudni akarnak rólad. És megkérem valamelyik tanítványt, aki téged követ már évek óta, hogy jöjjön velem, mert te azt akarod, hogy én kis mesterré váljak, és nekem szükségem van az oktatásra attól, aki nagyobb nálam. És tavasszal elmegyek, mint a többiek, és hirdetem nevedet.

– Helyesen gondolkodsz. Isten segíteni fog téged megvalósításában.

– Már elkezdtem megsemmisíteni a tűzzel mindazt, ami hozzám tartozott: azaz szegényes ágyamat és az általam használt bútorokat, régi ruháimat, amelyek beteg testemet érintették. A barlang, ahol éltem, fekete a benne gyújtott tűztől, hogy megsemmisítsek és megtisztítsak. Senkit sem fog megfertőzni, aki menedéket keres benne egy viharos éjjelen. És aztán... (a férfi hangja elhalkul) és aztán... volt egy régi ládám, amely már darabokra hullt... megszuvasodott... mintha az is leprássá vált volna... De számomra... értékesebb volt a világ minden kincsénél. Kedves dolgok voltak benne... emlékek anyámtól... Annám menyegzős fátyola... Ah! Amikor levettem róla, boldogan, a lakodalom estéjén, és szemléltem azt a liliomszép és tiszta arcot, amelyet csak néhány évig láthattam, és utána egy sebbé vált! És... gyermekeim ruhái... játékai... amelyeket kis kezükben tartottak, amíg fogni tudták azokat... néhány... és... ó, mennyi fájdalom... bocsásd meg könnyeimet! A seb most jobban fáj, miután elégettem azokat... anélkül, hogy megcsókolhattam volna... mert leprásoké voltak... Igazságtalan vagyok, Uram... Könnyezem előtted... De légy irántam részvéttel... Megsemmisítettem utolsó emléküket... és most olyan vagyok, mint aki elveszett egy pusztában... – A férfi összeroskadva sír, múlt emlékeinek hamuja fölött.

– Nem vagy elveszve, János, és nem vagy egyedül! Én veled vagyok. És tieid hamarosan velem lesznek az égben, hogy rád várjanak. Ezek a hátrahagyott dolgok emlékeztetnek téged azokra, akiket a betegség eltorzított, vagy akik szépek és egészségesek voltak, a szerencsétlenség előtt. Mindez fájdalmas emlék. Hagyd őket ott, a máglya hamujában! Semmisítsd meg azokat, biztosan abban, hogy én megadom neked, hogy boldogan megtalálod ismét őket a mennyei boldogságban. A múlt meghalt, János. Nem sírj többet miatta! A fény nem késlekedik, hogy az éjszaka sötétségét nézze, hanem örvendezve elválik attól, és ragyogva felszáll az égbe, követve a napot, minden reggel. És a nap nem késlekedik keleten, hanem felkel, felugrik, és fut egészen addig, míg az égbolt közepén nem ragyog. A te éjszakád befejeződött. Ne gondolj rá többet! Szállj fel lélekben oda, ahová a Világosság visz téged. Ott, a kedves remény és a szép hit által már megtalálod az örömöt, mert szereteted kiáramlik Istenre és a rád várakozó szeretteidre. Nem több mint egy gyors haladás felfelé... és hamarosan a magasságban leszel, velük. Az élet csak egy lehelet... az örökkévalóság pedig az örök jelen.

– Igazad van, Uram. Te megvigasztalsz engem, és megtanítasz arra, miként kell szentül túltennem magamat ezen az órán... De te a napon állsz, hogy közelebb állj hozzám, mint amennyi megengedett neked. Vonulj vissza, Mester! Eleget adtál nekem. Megárthat neked az erős napsütés.

– Azért jöttem, hogy veled legyek. Mindnyájan ezért jöttünk. De menj csak te is a fák felé, és közel leszünk egymáshoz anélkül, hogy veszélyes lenne.

A férfi engedelmeskedik, elhagyva a sziklát, amelynek lábánál van a hamurakás: a múlt, és arra a helyre megy, ahová Jézus irányítja, ahol ott állnak, megindulva, az apostolok és az asszonyok, a falu lakosaival és azokkal együtt, akik a városból jöttek, hogy meghallgassák a Mestert.

– Gyújtsatok tüzet, hogy megsüssétek a halat! Szeretetlakomát fogunk tartani – rendelkezik Jézus. És miközben az apostolok teljesítik kívánságát, Ő körülmegy az emberek között, akik a vadon nőtt fák alatt állnak. A szenvedők és lesújtottak elmondják Jézusnak bajaikat, és Ő meggyógyítja őket, tanácsot ad nekik, vagy megerősíti őket, türelmesen és hatalmát gyakorolva. A gyermekek egy réten játszanak a kafarnaumi fiúcskával, boldogan kiáltozva.

Az étel elkészült. Hívják Jézust. Ő elkéri egy falubelitől annak kosarát, amelyben az fügét és tojást hozott, és megtölti kenyérrel, a legszebb hallal, ízletes gyümölccsel, és beleteszi mézes vizet tartalmazó kulacsát, és a volt leprás felé indul.

– Kulacs nélkül maradsz, Mester – figyelmezteti Őt Bertalan. – Ő nem adhatja azt vissza neked.

Jézus mosolyogva válaszol:

– Még sok víz van az Emberfia szomjának oltására. Van víz az Atya által elhelyezve a mély kutakban. És az Emberfiának még szabad a keze, hogy összefogott markából igyon... Eljön majd az a nap, amikor nem rendelkezem majd sem ezzel, sem azzal. És nem rendelkezem még a szeretet vizével sem, hogy a Szomjazó szomját eloltsam... Most oly sok szeretet van számomra, körülöttem. – És folytatja útját, két kézzel fogva a nagy kosarat, amely kerek és alacsony, és leteszi a fűre, néhány méterre Jánostól, és azt mondja neki:

– Vedd, és egyél! Ez Isten lakomája. – Utána visszatér helyére. Felajánlja, és megáldja az ételt, és kiosztatja a jelenlevők között, akik hozzáteszik azt, amijük van.

Mindnyájan élvezettel és békés örömmel esznek. Mária a kis Alfeussal foglalkozik, anyai kedvességgel. Utána, amint befejezték az étkezést, Jézus a nép és a volt leprás között állva, elkezdi beszédét, miközben az anyák álomba ringatják jóllakott gyermekeiket, hogy azok ne okozzanak zavart.

Jézus a Tízparancsról beszél nekik, és egy példabeszéddel világítja meg annak fontosságát. (Lásd: P 8,311-317.)

Miután befejezte beszédét, azt mondja:

– Most pihenünk. Este én elmegyek Hippó felé, János a megtisztulásra, ti pedig házatokba. Az Úr békéje legyen veletek!

(6-1077)