Jézus csodái 38. - Gyógyíts meg, hogy dolgozni tudjak!

Gyógyíts meg, hogy dolgozni tudjak!

 

Jézus egy poros, naptól égetett országúton halad. Egy kőtörmelék rakáson egy ember ül, vagy jobban mondva, félig fekszik. Szegény, biztosan koldus. Ruházata, ha annak lehet nevezni, egy piszkos, cafatokban lógó, rövid alsóing. Valamikor talán fehér volt, most sárszínű. Két nyomorúságos, elnyűtt saruja nem egyéb két, félig lyukas talpnál, amelyet madzagdarabok fognak a lábhoz. Két kezével faágból való botot fog. Homlokán piszkos kötés. Bal lábszárán, a térd és a csípő közt, egy másik piszkos, véres rongy. A szegény ember betegesen sovány, egy csonthalmaz, elhanyagolt, piszkos, bozontos, fésületlen.

Még mielőtt ő könyörögne Jézushoz, Jézus megy oda hozzá. Megkérdezi tőle:

– Ki vagy?

– Egy szegény, aki kenyeret kéreget.

– Ezen az úton?

– Jerikóba megyek.

– Az országút hosszú, a vidék pedig néptelen.

– Tudom, de az ezen az úton elhaladó emberektől, akik nem zsidók, könnyebben kapok kenyeret és pénzt, mint a júdeaiaktól, akiktől jövök.

– Júdeából jössz?

– Igen. Jeruzsálemből. De hosszú utat kellett megtennem, hogy felkeressem a környék néhány jó emberét, akik mindig segítenek rajtam. A városban nem. Ott nincs könyörület.

– Jól mondtad. Ott nincs könyörület.

– Benned van. Júdeai vagy?

– Nem. Názáreti.

– Valamikor rossz hírük volt a názáretieknek. De most, meg kell vallanom, jobbak, mint a júdeaiak. Jeruzsálemben is csak annak a názáretinek a követői jók, akit prófétának mondanak. Ismered őt?

– És te ismered?

– Nem. Elmentem oda, mert – nézd – lábam béna, és össze van zsugorodva, és alig bírom magamat vonszolni. Nem tudok dolgozni, és majd meghalok az éhségtől és az ütlegektől. Reméltem, hogy találkozom vele, mert azt mondják, akit megérint, az meggyógyul. Igaz, én nem tartozom a választott néphez... de Ő, mint mondják, mindenkihez jó. Nekem azt mondták, hogy pünkösd ünnepén Jeruzsálemben volt. Csakhogy én lassan járok... meg aztán megvertek, és ott maradtam betegen az úton. Mire Jeruzsálembe értem, Ő már elment, mert – így mondták nekem a júdeaiak – vele is rosszul bántak.

– És téged bántottak?

– Mindig. Nekem csak a római katonák adnak kenyeret.

– És mit beszélnek a nép körében erről a názáretiről?

– Hogy Isten Fia, nagy próféta, szent, igaz ember.

– Hát te mit gondolsz felőle?

– Én... én bálványimádó vagyok. De hiszem, hogy Ő Isten Fia.

– Hogyan hiheted, ha nem ismered?

– Ismerem műveit. Csak Isten lehet olyan jó, és beszélhet úgy, mint Ő.

– Ki mondta ezt neked?

– Más szegények, meggyógyult betegek, gyermekek, akik kenyeret hoznak nekem... A gyermekek jók, és nem törődnek azzal, hogy valaki hívő-e vagy bálványimádó.

– De hová való vagy?

– ...

– Mondd meg! Én olyan vagyok, mint a gyermekek. Ne félj! Csak légy őszinte!

– Szamaritánus vagyok. Ne üss meg!...

– Soha sem ütök meg senkit sem. Soha nem vetek meg senkit sem. Mindenkin könyörülök.

– Akkor... akkor te vagy a galileai Rabbi!

A koldus leborul, leesik a kőrakásról, mint egy élettelen test, arccal a porba, Jézus elé.

– Állj fel! Én vagyok. Ne félj! Állj fel, és nézz rám!

A koldus fölemeli arcát, de térdenállva marad, elferdülve, nyomoréksága miatt.

– Adjatok kenyeret és inni ennek az embernek – parancsolja Jézus a tanítványoknak, akik utolérték. János ad neki vizet és kenyeret.

– Helyezzétek ülő helyzetbe, hogy kényelmesen egyék. Egyél, testvérem!

A szegény ember sír. Nem eszik. Úgy néz Jézusra, mint egy szegény, kóbor kutya, amely először érzi, hogy egy könyörületes ember megsimogatja, és enni ad neki.

– Egyél! – parancsolja Jézus, mosolyogva.

A szegény ember, zokogás közben eszik, és könnyei megnedvesítik a kenyeret. De sírás közben mosolyog is. Lassan-lassan megnyugszik.

– Ki okozta neked ezt a sebet? – kérdi Jézus, ujjaival megérintve a homlokán lévő piszkos kötést.

– Szándékosan döntött fel kocsijával egy gazdag farizeus... Egy keresztútnál álltam, és kenyeret kéregettem. Nekem hajtott lovaival, olyan hirtelenül, hogy nem tudtam félreállni. Emiatt majdnem meghaltam. Még ott van a lyuk a fejemen, és gennyezik.

– És itt ki ütött meg?

– Odamentem egy szadduceus házához, ahol lakoma volt, hogy elkérjem az asztali hulladékot, miután a javát a kutyák már kiválogatták. Meglátott, és rám uszította a kutyákat. Az egyik összemarcangolta combomat.

– És ez a nagy sebhely, amelytől nyomorék a kezed?

– Egy botütés okozta. Ezt egy írástudó mérte rám, három éve. Felismert, hogy szamariai vagyok, és úgy rámhúzott, hogy eltörte ujjaimat. Ezért nem tudok dolgozni. Nyomorék a jobb kezem, béna a fél lábam, hogy tudnék pénzt keresni a megélhetéshez?

– De miért jössz el Szamariából?

– Csúnya dolog az ínség, Mester! Nagyon szerencsétlenek vagyunk, és nem jut kenyér mindenkinek. Ha te segítenél rajtam...

– Mit akarsz, hogy tegyek neked?

– Gyógyíts meg, hogy tudjak dolgozni!

– Hiszed, hogy megtehetem?

– Igen, hiszem, mert te Isten Fia vagy.

– Te hiszed ezt?

– Hiszem!

– Te, szamariai, hiszed ezt? Miért?

– Hogy miért, nem tudom. Azt tudom, hogy hiszek benned és abban, aki téged küldött. Most, hogy eljöttél, tovább nincs különbség az imádásban. Elég téged imádni, hogy imádjuk Atyádat, az örökkévaló Urat. Ahol te vagy, ott van az Atya.

– Halljátok, barátaim? – Jézus a tanítványokhoz fordul. – Ez az ember a Lélek által szól, aki megvilágosítja neki az igazságot. És ez az ember, igazán mondom nektek, felülmúlja az írástudókat, a farizeusokat és a kegyetlen szadduceusokat, mindezeket a bálványimádókat, akik hazugul nevezik magukat a Törvény fiainak. A Törvény azt mondja, hogy – Isten után – szeressük a felebarátot. Ők pedig a szenvedő és kenyeret kérő felebarátot ütlegelik, az esedező felebarátnak nekihajtják a lovakat, és ráuszítják a kutyákat. Arra a felebarátra, aki megalázza magát, mélyebbre, mint a gazdag ember kutyái, ráuszítják ezeket a kutyákat, hogy még szerencsétlenebbé tegyék, mint amilyenné tette már a betegség. Lenézők, kegyetlenek, képmutatók, akik nem akarják, hogy az emberek megismerjék és szeressék az Istent. Ha akarnák ezt, saját műveiken keresztül ismertetnék meg Őt, ahogy ez az ember mondta. A művek mutatják meg, és nem a vallásgyakorlatok, az emberek szívében élő Istent, és vezetik el az embereket Istenhez.

És én, Júdás, aki dorgálsz engem, hogy oktalan vagyok, ne sújtsak rájuk dorgálásommal? Hallgatni, helyeslést színlelni, annyit jelentene, mint helyeselni viselkedésüket. Nem. Isten dicsőségéért én, a Fia, nem engedhetem meg, hogy az egyszerű, szerencsétlen, jó emberek azt higgyék, hogy én helyeslem bűneiket. Azért jöttem, hogy azokat, akik nem zsidók, Isten gyermekeivé tegyem. De ezt nem tehetem meg, ha azt látják, hogy, a Törvény fiai – ennek mondják magukat, holott fattyak – az ő pogány vallásuknál bűnösebb pogány vallást gyakorolnak, mert ezek a héberek ismerik Isten Törvényét, most mégis ráköpdösik tisztátalan állatok módjára kielégített szenvedélyeik ocsmányságát. Azt higgyem-e, Júdás, hogy te olyan vagy, mint ők? Te, aki megdorgálsz engem az általam kimondott igazságok miatt? Vagy azt gondoljam, hogy aggódsz életedért? Aki engem követ, az ne aggódjék emberek módjára. Már megmondtam. Még nem késő, Júdás, hogy válassz az én utam és a júdeaiak, általad helyeselt útja között. Azonban gondold meg: az enyém Istenhez vezet, a másik pedig Isten Ellenségéhez. Gondolkozz ezen, és dönts! De légy őszinte!

Te pedig, barátom, kelj föl és járj! Vedd le a kötéseket! Menj vissza otthonodba! Meggyógyultál, hited miatt.

A koldus ámulva néz rá. Nem meri megkísérelni ujjai szétnyitását... majd megpróbálja. Ugyanolyan ép, mint balkeze. Elengedi a botot, két kezével a kőrakásra támaszkodik, és erőlködik. Feláll. Meg tud állni lábán. A fél lábát összezsugorító bénaság megszűnt. Megmozdítja lábát, behajlítja... tesz egy lépést, kettőt, hármat. Jár... Felkiált, és az örömtől sírva néz Jézusra. Letépi fejéről a kötést. Megérinti a nyakszirt felé, ahol a gennyező lyuk volt. Semmi. Teljesen begyógyult. Letépi csípőjéről a véres rongyot: a bőr ép.

– Mester, Mesterem és Istenem! – kiáltja, két karját fölfelé tartva, majd térdre veti magát, hogy megcsókolja Jézus lábait.

– Most menj haza, és mindig higgy az Úrban!

– De hová menjek, Mesterem és Istenem, ha nem utánad, aki szent és jó vagy? Ne utasíts el, Mester!

– Menj Szamariába! És beszélj a názáreti Jézusról! Közel van a megváltás órája. Légy tanítványom testvéreidnél! Menj békében!

Jézus megáldja, és utána elválnak. A meggyógyult ember sietve megy észak felé, de időnként visszafordul, hogy újra lássa Jézust.

(6-814)