Jézus csodái 41. - A lepra szentté tette

A lepra szentté tette

 

Jézus a Genezáreti-tó keleti partján Hippo elővárosánál köt ki az apostolokkal. Amint a nép észreveszi megérkezését, eléje sietnek betegeikkel:

– Asszony, vedd azonnal a gyermeket, és jöjj utánam! Talán Ő az. Ő meg fogja gyógyítani. Isten angyala vezeti Őt hozzánk – mondja egy kertész a feleségének, akinek arca vörös a sok sírástól.

– Én, a magam részéről hiszek! Emlékezem arra a csodára. Mindazok a disznók! (A közelben űzte ki az ördögök légióit Jézus, s azok megszállva egy disznócsordát, a tóba kergették az állatokat.) A disznók a vízzel ki akarták oltani a hőséget, amit a beléjük szállt ördögök okoztak... Nagy kínt okozhattak nekik, hiszen a disznók mindig annyira megvetik a tisztaságot, s akkor mégis a vízbe vetették magukat... – mondja egy férfi.

– Ki vezet el engem a Rabbihoz? Legyetek irgalmasok egy vak iránt! Hol van? Mondjátok meg nekem! Kerestem Őt Jeruzsálemben, Názáretben, Kafarnaumban. Mindig eltávozott, mielőtt még megérkeztem volna... Hol van? Ó, legyetek könyörületesek hozzám! – mondja egy negyven év körüli férfi, botjával tapogatva maga körül.

Azonban csak szitkozódásokat kap azoktól, akiket megütött botjával, de senki se könyörül rajta, és nem nyújtja feléje kezét, hogy irányítsa. A szegény vak, megfélemlítve és elcsüggedve megáll...

– A Rabbi! A Rabbi! – sikoltoznak örömükben az asszonyok.

– Meg fogja áldani gyermekeinket!

– Szavai átjárják majd méhemben hordott magzatomat. Örvendj, gyermekem! Az Üdvözítő beszél hozzád! – mondja egy virágzó jegyes, megsimogatva a magzattól dagadó testét.

– Ó, talán termékennyé fog tenni engem! Örömet és békét hozna ez közém és Elizeusom közé. Elmentem minden helyre, amelyről azt mondják, hogy termékennyé tette az asszonyokat. Ittam a Ráchael forrásának vizéből, a patakból, ahol Anyja megszülte Őt... Elmentem Hebronba, hogy három napot töltsek azon a földön, ahol megszületett a Keresztelő... Ettem Ábrahám tölgyének makkjából, sírtam, segítségül híva Ábelt azon a helyen, ahol megszületett, és ahol megölték... Megpróbálkoztam minden szent dologgal, minden csodálatos hellyel a földön és az égen, az orvosokkal, orvosságokkal, fogadalmakkal, imákkal és áldozatokkal... de nem nyílt meg méhem a mag számára, és Elizeusom alig tud elviselni engem, és erőlködésébe kerül, hogy ne gyűlöljön!!! Jaj nekem! – nyög egy már élemedett korú asszony.

– Már öreg vagy, Szella! Törődj bele! – mondják neki részvéttel vegyes kis lesajnálással és nyilvánvaló diadallal azok, akiknek méhe duzzad az anyaságtól, vagy akik éppen csecsemőiket szoptatják.

– Ne! Ne mondjátok ezt! Ő halottakat támasztott fel! Ne tudna életet adni bensőmnek?

– Helyet! Helyet! Nyissatok utat beteg anyámnak – kiáltja egy fiatalember, aki egy hevenyészett hordágyon, amelynek másik végét egy leány fogja, csontvázzá soványodott, s megsárgult fiatal anyját viszi.

– Szólni kell neki a szerencsétlen Jánosról! Meg kell mutatni neki a helyet, ahol van! Ő mindenkinél szerencsétlenebb, mert leprás, és nem mehet megkeresni a Mestert... – mondja egy tekintélyes öreg.

– Először mi! Először mi! Ha tovább megy Hippó felé, mindennek vége. A városbeliek lefoglalják Őt maguknak, és mint mindig, mi lemaradunk.

– De mi történik ott? Miért kiáltoznak úgy azok az asszonyok, a parton?

– Mert ostobák!

– Nem. Ünnepelve kiáltoznak! Fussunk!...

A nép folyóként hömpölyög a part felé, ahol Jézus és övéi megrekedtek.

– Csoda! Csoda! Eliza fia, akiről az orvosok már lemondtak, íme, meggyógyult! A Rabbi meggyógyította őt, nyálával a torkában.

Az asszonyok még örvendetesebben sikoltoznak, a férfiak pedig hozsannáznak.

Jézust szó szerint elnyomja a tömeg. Az apostolok mindent megtesznek, hogy utat nyissanak neki. Mária és a nőtanítványok elszakadtak az apostolok csoportjától. A kisfiút Mária, Alfeus felesége tartja karjában. A fiú sírni kezd, s az emberek találgatják, kinek a gyermeke lehet. (Lásd: Gy 4,146-154.)

Jézus nagy nehezen eléri a hordágyon hozott beteg anyát, és meggyógyítja. A terméketlen asszony pedig leborul Mária elé, és esdekel:

– Anyaságodra kérlek, légy irgalmas irántam!

Mária lehajol föléje, és megkérdi:

– Mit akarsz, nővérem?

– Hogy anyává legyek... Egy gyermeket... Csak egyet! Gyűlölnek magtalanságom miatt. Hiszem, hogy Fiad mindent meg tud tenni, de oly nagy a beléje vetett hitem, hogy azt gondolom, mivel tőled született, téged oly szentté és hatalmassá tett, amint amilyen Ő. Most kérlek téged... anyai örömödre kérlek: tégy engem termékennyé! Érints meg kezeddel, és boldog leszek...

– Nagy a te hited, asszony! De abban kell hinni, akinek joga van erre, Istenben. Jöjj azért Jézusomhoz... – Megfogja kezét, és kéri kedvesen a tömeget, hogy engedjék őt Fiához menni.

A többi nőtanítvány követi őt. Amikor megérkeznek Jézushoz, Mária kéri:

– Jézus, hallgass meg! Itt van egy asszony, aki kegyelmet kér. Terméketlen...

– Ne zavard a Mestert őérette, asszony. Méhe elhalt – mondja valaki, aki nem fogja fel, hogy Isten Anyjához beszél. Mikor figyelmeztetik erre, megzavarodik, és igyekszik eltűnni, miközben Jézus egyszerre válaszol neki és a könyörgőnek:

– Én vagyok az Élet. Asszony, legyen hited szerint! – És kezét egy pillanatra annak fejére teszi.

– Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! – kiáltja az előbbi vak, aki lassan eljutott a tömeg széléhez, és a földre borulva könyörög.

Jézus, aki lehajolt a terméketlen asszonyhoz, felemeli tekintetét, és a vak felé néz, aki úgy könyörög hozzá, mint egy hajótörött.

– Mit akarsz, hogy veled tegyek?

– Azt, hogy lássak! Sötétben vagyok.

– Én vagyok a Világosság. Akarom!

– Ah, látok! Látok! Újra látok! Engedjetek engem, hogy oda menjek! Hogy megcsókoljam Uram lábát!

– Mester, itt mindenkit meggyógyítottál. De van egy leprás, egy erdei kunyhóban. Mindig kér minket, hogy vigyünk el téged hozzá...

– Menjünk! Föl! Engedjetek engem menni! Ne legyetek rosszak! Én mindenkiért vagyok itt... Rajta! Adjatok helyet! Ártotok az asszonyoknak és a gyermekeknek! Nem megyek még el. Itt maradok holnap, és utána öt napig a környéken leszek. Követhettek engem, ha akartok...

Az emberek oly szorosan veszik körül Jézust, hogy az apostolok sem igen tudnak utat törni számára, pedig ugyancsak igénybe veszik könyöküket, sőt még sípcsonton is rúgnak egyeseket... Hasztalan minden erőlködés. Negyedórába telik, míg tíz méterrel előbbre jutnak.

Végre mégis elérkeznek az erdőhöz, amelyben a leprás kunyhója van.

– Íme itt vagyunk! Álljunk meg, hogy ne fertőzzük meg magunkat! Közel vagyunk ahhoz a sziklához, amelyre rá szoktuk tenni a neki szánt adományokat. Gazdag volt, tudod? Emlékszünk rá. Jó ember is volt. De most egy szent. Minél inkább növekszenek fájdalmai, annál szentebbé válik. Nem tudjuk, hogyan betegedett meg. Azt mondják, zarándokokat fogadott be házába, akik Jeruzsálembe tartottak. Egészségeseknek látszottak, de biztosan leprások voltak. Csak miután elmentek, betegedett meg először a felesége és a szolgái, utána a gyermekei, és végül ő maga is. Először azoknak a kezén mutatkozott a betegség, akik a zarándokok lábát és ruháit mosták. Azért mondjuk, hogy ők okozhatták a bajt. A három gyermek hamar meghalt. Utána a feleség, inkább a fájdalomtól, mint a betegségtől... Ő... amikor a pap mindnyájukat leprásoknak nyilvánította, megvette a hegynek ezt a részét, immár hasztalanná vált vagyonából, oda vitt ételt, a maga és övéi számára... beleértve a szolgákat is, és ásót és csákányokat... és elkezdte megásni a sírokat... egymás után elhelyezte bennük mindnyájukat: gyermekeit, feleségét, szolgáit.:. Ő egyedül maradt, elszegényedve, mert idővel minden elfogy... és már tizenöt éve van ott... Mégis..: sose panaszkodott. Művelt ember volt: emlékezetből ismétli az írásokat. Azokról beszél a csillagoknak, a fűnek, fáknak, madaraknak, és nekünk is, akik oly sokat tanultunk tőle, és megvigasztal minket fájdalmainkban... érted? Ő vigasztal minket, szenvedéseinkben. Eljönnek hozzá Hippóból, Gamalából, Gergezából és Afekából is, hogy meghallgassák. Amikor hallott a két megszállottal művelt csodádról... ó, elkezdett beszélni a beléd vetett hitről. Uram, ha az emberek Messiásként üdvözöltek téged, és az asszonyok győztes királyként fogadtak, és a gyermekek ismerik nevedet és azt, hogy te vagy Izrael Szentje, azt a szegény leprásnak köszönheted – mondja mindnyájuk nevében az öreg, aki először beszélt Jánosról.

– Meg fogod gyógyítani? – kérdezik többen.

– És még kérdezitek? Ha irgalmas vagyok a bűnösök iránt, mit fogok tenni egy igazzal? De talán ő jön ott? Ott, azok között a bokrok között...

– Biztosan ő. De milyen jó szemed van, Uram! Mi halljuk a zajt, de semmit sem látunk...

A zaj is megszűnik. Mindenki csendben várakozik...

Jézus jól látható, egyedül, kissé a többiek előtt, mert előre ment a szikláig, ahová letették az ételeket. A többiek a fák árnyékában állnak. A gyermekek is elhallgatnak, mert elaludtak anyjuk karjában, vagy, mert megijedtek a csendtől és a síroktól és a holdvilág által vetett furcsa árnyékoktól.

De a leprásnak jól kell látnia Jézust, rejtekhelyéről, mert Jézus fehérbe van öltözve, és a hold jól megvilágítja alakját. A leprás felkiált:

– Íme, az Isten Báránya! Íme az, aki eljött, hogy meggyógyítsa a világ minden baját! Jézus, áldott Messiás, Királyunk és Üdvözítőnk, légy hozzám irgalmas!

– Mit kívánsz? Hogyan hihetsz az Ismeretlenben, és láthatod benne azt, akire vártak? Ki vagyok én számodra? Az Ismeretlen...

– Nem. Te az élő Isten Fia vagy. Hogyan tudom, és honnan látom? Nem tudom. Itt, bennem, egy hang azt kiáltotta: „Íme, a Várvavárt! Eljött, hogy megjutalmazza hitedet.” Ismeretlen? Igen. Senki sem ismeri Isten arcát. Azért az „Ismeretlen” vagy, megjelenésedben. De az Ismert vagy, természeted szerint, valóságod szerint. Jézus, az Atya Fia, a megtestesült Ige, és Isten, mint az Atya. Íme, ki vagy, és én üdvözöllek téged, és kérlek, hiszek benned.

– És ha én nem tudnék semmit sem tenni, megszűnne hited a kiábrándulás miatt?

– Azt mondanám, hogy ez a Magasságbeli akarata, és továbbra is hinnék és szeretnélek, mindig remélve az Úrban.

Jézus a tömeg felé fordul, amely hallotta a párbeszédet, feszült figyelemmel várva, és azt mondja:

– Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ennek az embernek hegyeket mozgató hite van. Bizony, bizony, mondom nektek, hogy az igazi szeretet, hit és remény jobban megnyilvánul a szenvedésben, mint az öröm idején, mert a túlságos öröm néha kárt tesz a még ki nem alakult lélekben. Könnyű hinni, és jónak lenni akkor, amikor nyugodt valakinek az élete, mégha nem örvendetes is, és egyformán telnek napjai. De aki akkor is ki tud tartani a hitben, reményben és szeretetben, amikor betegségek, nyomorúságok, halálesetek, szerencsétlenségek miatt magára marad, elhagyják, mindenki elmenekül tőle, és nem mond mást, csak azt: „Legyen meg az, amit a Magasságbeli hasznosnak tart számomra”, igazán, az ilyen nemcsak megérdemli Isten segítségét, hanem, mondom nektek, a mennyországban készen áll számára a hely, és nem ismeri meg a tisztulás helyét, mert életszentsége megsemmisítette elmúlt életének minden tartozását. Ember, mondom neked: „Menj békében, mert veled van az Isten!” – Amikor ezt mondja, megfordul, és kitárja karjait a leprás felé, mintegy magához vonzva őt, és amikor már jó közel van, és jól látható, megparancsolja: – „Akarom! Tisztulj meg!...” – és úgy tűnik, hogy a hold megtisztítja, és ezüstös sugarával eltávolítja a gennyező sebeket, a csomókat és bőrkeményedéseket, amelyet ez a rettenetes betegség okozott.

A test újjá alakul, és egészségessé válik. Egy méltóságteljes öreg, aszketikus kinézetű, soványságában, aki a tömeg hozsannázása közben leborul, és megcsókolja a földet, mert nem érintheti meg Jézust, se senki mást, amíg el nem telt a Törvény által előírt idő.

– Kelj fel! Hozni fognak számodra tiszta ruhákat, hogy elmehess a paphoz. De érts hozzá, hogy mindig tiszta lélekkel járj Istened előtt! Isten veled, ember! Béke veled!

És Jézus visszamegy a néphez, és lassan visszatér a faluba, hogy lepihenjen.

(6-1062)