A párbeszéd pápája –
Szent VI. Pál pápa
Szent VI. Pál pápára emlékezünk liturgikus
emléknapján, május 29-én.
Szent VI. Pál pápa liturgikus emléknapja
alkalmából az alábbiakban újra közöljük Török Csaba teológus A párbeszéd pápája – Boldog VI. Pál című
írását.
A II. vatikáni zsinat első ülésszaka sok nem
várt fordulattal szolgált 1962 őszén. A hivatalos szövegtervezetekkel szembeni
kritikák, a megindulások és megtorpanások élesen vetették fel a zsinat
jövőjének a kérdését. Szent XXIII. János pápa szeretetteljes, közvetlen, mégis
határozott vezetése nem egyszer segített elkerülni a hajótörést, közvetlen
beavatkozásai többször közelítették egymáshoz az olykor összebékíthetetlennek
tűnő nézeteket. Amikor tehát 1963. június 3-án hazatért a Teremtőhöz, nemcsak
az volt kérdés, ki lesz az új pápa – hanem az is, hogy mi lesz a zsinat sorsa?
A konklávé június 21-én választotta meg VI. Pált.
Ki is volt Giovanni Battista Montini, aki 1897.
szeptember 26-án látta meg a napvilágot, polgári-értelmiségi családjának
concesiói vidéki házában? A bresciai gyermekévek, a mozgalmas diákidő, majd a
szeminárium elvégzése után 1920. május 29-én szentelték pappá. Első éveit a
tudományoknak szentelte, majd 1925-től az Olasz Katolikus Egyetemista Föderáció
asszisztense lett, innen lépett 1937-ben államtitkársági szolgálatra. Életének
ezt a korszakát az intellektuális pezsgés, a közéletben való jelenlét, sok-sok
párbeszéd, vita, eszmecsere jellemezte. Kiterjedt, a vatikáni szolgálata alatt
is ápolt és bővülő baráti körébe nemcsak közvetlen környezete tartozott bele,
hanem a kor Európájának számos kiemelkedő értelmiségije, gondolkodója,
politikusa, közöttük Jean Guitton francia filozófus is, akihez valódi
intellektuális, tiszteleten és kölcsönös inspiráción alapuló barátság fűzte.
Már gimnazista kora óta írt cikkeket, hosszabb-rövidebb publikációkat, s
stílusa nemcsak értelmi gazdagságról, de meggyőző erőről, mélységről,
intenzitásról is tanúskodott. Amikor 1954-ben elfoglalta Milánó érseki székét,
akkor – bár egyesek a Vatikánból való száműzésnek vélték ezt a pápai döntést –
Guitton szerint olyan időszak kezdődött életében, amelynek során próbákon
átmenve kellett bizonyítania erejét és lelkipásztori mivoltát.
Mit várt ez a Montini bíboros a zsinattól,
hogyan látta az Egyház megújulásának útját? Ez kiderül 1960. május 8-án
keletkezett votumából, véleményéből, amellyel hozzájárult a nagy munka római
előkészítéséhez. Szerinte fontos, hogy az előkészület, de a tanácskozások sora
is a világ minden tájáról meghívott szakértők támogatásával haladjon előre.
Kiemeli az ökumenikus nyitottság igényét, olyan szintig, hogy előzetes
egyeztetést javasol a testvéregyházak képviselőivel, még a zsinat előtt, a
felmerülő témákról. A liturgia terén támogatja az adaptációt, ami lehetővé
tenné, hogy a világiak bekapcsolódjanak a szent cselekménybe. Ezen felül
ajánlja a részleges zsinatok, a „szinódusok” bevezetését, hogy így az egyház
reformja hatékonyabban haladjon előre a helyi Egyház szintjein.
Amikor tehát 1963-ban VI. Pál néven elfoglalja
Péter székét, már kiforrott képpel rendelkezik arról, hogyan is válhat
gyümölcsözővé a zsinat műve. Látásmódját, viszonyulását összegzi első
enciklikája, az Ecclesiam suam kezdetű, amelyet a második és a harmadik
ülésszak között, 1964. augusztus 6-án adott ki, s amelyet később a zsinat záró
dokumentuma, a Gaudium et spes is idézett, jelezve, hogy Montini pápa
szemlélete nagyban hatott a II. Vatikánum bontakozására. A dokumentum három fő
része (önismeret–megújulás–párbeszéd) az érzékeny lelkű, kifinomult
intellektusú teológus (és filozófus) szellemébe enged bepillantást. Az egyház
apostoli útját a harmadik rész, a párbeszéd jelöli ki. A 67. pont csodálatos
tömörséggel így fogalmaz: „Az Egyháznak párbeszédbe kell kezdenie a világgal,
amelyben él. Az Egyház szóvá teszi önmagát, az Egyház üzenetté teszi önmagát;
az Egyház beszélgetéssé teszi önmagát”. Miért is? Alapvetően azért, mert a hit,
a vallás nem más, mint párbeszéd Isten és az ember között, olyan dialógus,
amely üdvöt hoz. Ha tehát az Egyház hű akar lenni Istenhez és a hitéhez,
ugyanilyen dialogikus módon kell viszonyulnia a világhoz. Csak ha beszélget, ha
párbeszédet folytat, akkor lesz hiteles meghirdetője Jézus Krisztus
evangéliumának. És kivel folytasson párbeszédet az Egyház? A pápa „koncentrikus
körökben” írja le: először a teljes emberiséggel (beleértve még az ateistákat
is, jól tudva, hogy a velük való dialógus igen nehéz a hit dolgaiban), azután
az istenhívőkkel, végezetül pedig a kereszténységgel, a nem katolikus
testvéreinkkel. Csak az ilyen párbeszéd segít el a békéhez, ahhoz, hogy az
emberiség előre tudjon haladni.
VI. Pál pápaságát ezért úgy is értelmezhetjük,
mint a dialogikus Egyház világra segítésének az idejét. A párbeszéd mindhárom
körében csodákat hozott ez a tizenöt év. A teljes emberiséggel folytatott
párbeszédben nem feledhetjük, hogy ő volt az első pápa, aki felszólalt az
ENSZ-ben és az UNESCO-ban, aki rendszeressé tette a művészekkel való
találkozásokat (ennek gyümölcse a Vatikáni Múzeumok kortárs művészeti
gyűjteménye), bevezette január 1-jén a békéért ajánlott világ-imanapokat, aki
fáradozott a filozófia és a tudományok, valamint az egyház közötti rendszeres
eszmecserék, akár viták elősegítésén. A vallásközi párbeszéd kapcsán ki kell
emelnünk, hogy ő volt az első, aki nem keresztény megfigyelőket is meghívott
egy egyetemes zsinat üléseire, aki hatalmas lelkipásztori utakba kezdett, hogy
Amerikában, Afrikában és Ázsiában találkozzon a helyi, a többségi vallások
képviselőivel, illetve hogy az ő idejében vált rendszeressé más vallások
vezetőinek a látogatása a Vatikánban. Niwano Nikkyo japán buddhista tanítóként
akkora ösztönzést nyert VI. Páltól, hogy közössége mind a mai napig a katolikus-buddhista
párbeszéd egyik élharcosa. Az ökumenikus párbeszéd történetébe hasonlóképpen
beírta a nevét a pápa: túl azon, hogy számos keresztény vezető közössége
képviseletében elsőként járt a Vatikánban, ő volt az, aki 1964 januárjában
elzarándokolt a Szentföldre, s ott békecsókot váltott I. Athenagorasz
konstantinápolyi pátriárkával (ennek emlékére, az esemény 50. évfordulója
kapcsán zarándokolt idén Ferenc pápa is a Szentföldre), majd egy évvel később
megszületett a katolikus-ortodox közös nyilatkozat az 1054-es kiközösítés
visszavonásáról.
A párbeszéd természetesen fájdalmas és olykor
szenvedést okozó folyamat is, olyan, amely kérdéseket vet fel, olykor
hiábavalónak vagy veszélyesnek tűnik. Így tekintünk sokszor az Ostpolitikra, a
Vatikán keleti politikájára, ahol mintha kudarcot vallott volna a pápa
közeledési szándéka. Mindszenty bíboros személye kapcsán ez eleven élmény
számunkra. Egyesek ugyan a pápa és a bíboros közötti konfliktusokról, a prímás
„engedetlenségéről”, illetve a pápa „tévedéséről” szólnak, ám ha akár VI. Pál,
akár Mindszenty feljegyzéseit megnézzük, megértjük a dialógus rejtett erejét:
az egyet nem értés a dologban nem jelenti a személy iránti szeretet
elvesztését, sőt! Az ügy egyik „főszereplője”, Casaroli bíboros időkori
emlékezésében úgy fogalmazott, ez a döntés volt VI. Pál számára pápasága
legfájdalmasabb elhatározása. De ugyanilyen fájdalmas volt az idős Montini pápa
számára az is, amikor halála előtt nem sokkal, 1978. április 21-én saját remegő
kezével egy éjjelen át írta a levelet, amelyben azt kérte a kommunista
terroristáktól, engedjék szabadon kedves barátját, Aldo Morót. Mint közismert,
a kérését nem hallgatták meg.
VI. Pál a párbeszéd pápája. Csodálatos
örökséget hagyott hátra, amelyet utódai – olykor a forrást, az elsőt, Montini
pápát talán árnyékba borítva – tovább vittek. De ő itt él egyházunkban, a
párbeszédeinkben, a szinódusunkban (amely intézményt neki köszönhetünk), de még
olyan emlékezetünkbe vésődött képekben is, mint a meggörbült, modern pápai
ferula, kereszt, Lello Scorzelli alkotása, amely később Szent II. János Pál
kezében vált világhírűvé. Ő valószínűleg örül, hogy utódaiban az általa
megkezdett beszélgetés folytatódik, s a nagy szellemek, az igazi, mély lelkű
entellektüelek és az alázatos szentek szerénységével hátrébb lép. Hisz nem ő
számít, hanem Krisztus evangéliuma, amely maga is Szó, mely beleszövi magát az
emberi párbeszédek végtelen hálójába.
*
Ferenc pápa 2014-ben boldoggá, majd 2018.
október 14-én szentté avatta VI. Pál pápát. A szenttéavatási szertartáson kiemelte:
VI. Pál az apostolhoz hasonlóan, akinek felvette a nevét, „feláldozta az életét
Krisztus evangéliumáért, újabb és újabb határokat lépve át, tanúságot téve róla
az igehirdetésben és a párbeszédben. Egy kifelé forduló Egyház prófétája lett,
amely a messzibe tekint, és gondot visel a szegényekre. VI. Pál a fáradságok és
meg nem értések közepette is szenvedélyes tanúságot tette a beteljesült
Jézus-követés szépségéről és öröméről.”
Ferenc pápának a VI. Pál és Óscar Romero
szentté avatásán elhangzott szentbeszédét ITT olvashatják.
Mindenható, örök Isten, te
úgy rendelted, hogy Szent VI. Pál pápa mint legfőbb pásztor vezesse híveidet,
és mindnyájunk lelki javát szolgálja szavával és példájával.
Közbenjárására oltalmazd Egyházadban a lelkipásztorokat és a gondjukra
bízott nyájat, s vezesd őket az örök üdvösség útjára. A mi Urunk, Jézus
Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön örökké. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése