Járjunk együtt az úton!
– Török Csaba írása a csíksomlyói pápalátogatásra
Ferenc pápa június 1-jén szentmisét ünnepel a csíksomlyói
nyeregben, a Hármashalom-oltárnál. Török Csaba teológusnak az erdélyi
pápalátogatás kapcsán írt vezércikkét olvashatják az alábbiakban.
Engedjék meg a kedves Olvasók, hogy egy
személyes vallomással kezdjem írásomat. Másodéves papnövendékként tudtam meg,
hogy tanulmányaimat Rómában folytathatom majd. Ahogy közeledett az indulás
időpontja, egyre több félelem és aggódás tört fel bennem. Életem legnehezebb
útja volt ez: elhagyni a hazát, az otthont, megindulni az ismeretlen felé… Az
Örök Városban töltött évek során kedves helyemmé vált nemzeti templomunk, a
Santo Stefano Rotondo. Istennek ebben a csodálatos ókeresztény házában temették
el 1523-ban Lászai János erdélyi főesperest, a Szent Péter-bazilika magyar
nyelvű pápai gyóntatóját. A művelt és tehetséges humanista költői adottságait
is megcsillogtatta, amikor elkészítette sírversét. A latin szöveg szabad
fordításban így hangzik: „Vándor, ha látod, hogy római föld fedi azt, akit a
hűs Duna nevelt, nem fogsz csodálkozni, ha meggondolod: Róma volt és marad
mindannyiunk közös hazája.”
Az Erdélyországból Rómába költözött lelki atya
ötszáz évvel ezelőtt szavakba öntött egy fontos érzést és az öntudatot, ami
katolikus önazonosságunk elidegeníthetetlen része. A legnagyobb viharokban, a
legzaklatottabb korokban is tudtuk: fennáll egy kötelék, amely megtart
bennünket. Számos esetet ismerünk a történelemből, amikor Péter széke hazánk
leghűségesebb és legnagylelkűbb szövetségesének bizonyult: a török háborúktól
kezdve egészen az 1956-os forradalomig, majd a rendszerváltozás idejéig.
Papnöveldei rektorom, egy jó rheinlandi jezsuita szokta mondogatni földijeiről
szólva: „Mi nem római katolikusok, hanem genetikusan katolikusok vagyunk!”
Hasonló adottsággal találkozhatunk a saját lelkiségtörténetünkben is: a
„rómaiság” mindig olyan érték volt, amelyért a legnagyobb áldozatot is
felvállalták elődeink. Sajátos tükröződése ennek a nálunk csak pápai
himnuszként ismert népének, amelynek refrénje annyiszor zengett már a Szent
Péter téren: „Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!”.
Szeretet van ezekben a szavakban, törekvés arra, hogy a magunk nyelvén, a
magunk szavaival juttassuk kifejezésre: tudatában vagyunk ezer év történelmének
és hitének. Igen, tisztában vagyunk azzal, mit jelent számunkra a Péterhez, a
Rómához tartozás.
Szent Ambrus a 40. zsoltárt kommentálva írta:
„Ubi Petrus, ibi Ecclesia” („Ahol Péter, ott az Egyház”). Megannyi Rómába térő
zarándok után most Péter zarándokol: felkeresi Lászai földjét. Szent VI. Pál
óta a világ földrészeit behálózó pápai utak az egyetemes pásztori küldetés
megvalósításának kiemelt eszközévé váltak. Péter apostol első levele
vándoroknak, idegeneknek, hontalanoknak nevezi a keresztényeket (2,11). Pál
pedig sátorban élőkhöz hasonlít bennünket, akik nem feledhetik: örök, nem
emberi kéz építette otthonuk a mennyben van (Róm 5,1–4). Minden zarándoklat ezt
az őstapasztalatot éleszti fel a szívünkben. Amikor a pápa útra kel, azt is
megérezzük, hogy az erős falú Vatikán sem igazi lakás. A nyilvános működésének
esztendeit végigvándorló Krisztus követői vagyunk. Olyanok, akik hitben,
reményben és szeretetben akarnak együtt járni az úton. Az Egyház hatalmas
testében egy „vándorló szív” dobog, amely most Csíksomlyón lüktet. Hívő
lélekkel elmélkedve apránként megérthetjük, nem egyszerűen Jorge Mario
Bergoglio érkezik meg egy reprezentatív és vallási eseményekben gazdag
hivatalos látogatás keretében Erdély földjére. Péter jön el. Sőt: maga Krisztus
vándorol a világban!
Évekkel ezelőtt a Közel-Keleten utaztam egy
népesebb csoporttal. Egyik este egy család látott vendégül minket. Kiderült,
hogy a szomszédsággal együtt már napok óta a fogadásunkra készültek. Mennyi
munka, mennyi törődés, mennyi figyelmesség! A nyelvi gátak azonban nem tették
lehetővé, hogy igazán közvetlen beszélgetésbe kezdjünk. A vacsora végeztével,
tolmács segítségét kérve, megkérdeztük a családapát: Miért vállalta, hogy
megvendégel minket? Mi volt a jó ebben az estében neki és a családjának?
Rengeteget fáradtak, s mi nem igazán tudtuk viszonozni a jóságukat. A felelete
egyszerűen bölcs volt: Igen, a vendég kap, a vendég visz, fogyaszt, de ennél
sokkal több, amit magával hoz! Még ha egyetlen szót sem tudunk váltani, akkor
is elhozza magával az élettapasztalatát, a hitét, a gondolatait. Olyan dolgok
térnek be vele a család házába, amelyek nélküle soha nem jutnának el oda. És
elég, ha ezt csak Isten tudja, érti a maga teljességében. A Zsidóknak írt levél
figyelmeztet: „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, hisz ilyen módon
némelyek tudtuk nélkül angyalokat láttak vendégül” (13,2). Mikor lenne
aktuálisabb ez a bibliai intés, mint amikor olyasvalaki érkezik közénk, akinek
hivatása az „angyalság”, vagyis hogy Isten küldötte legyen közöttünk? Olyan
ember ő, aki a legkényelmetlenebb helyzetekben, akár még erős ellenszélben is
tartja magát a Szentírás buzdításához: „Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő,
akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és
hozzáértéssel” (2Tim 4,2).
Az első magyarországi pápalátogatásra háborús
körülmények között került sor. IX. Leó 1052-ben azért érkezett Pozsony alá,
hogy a béke követe, közvetítője legyen III. Henrik császár és I. András király
között. Sikerrel járt: elkerülték a további értelmetlen vérontást, a német
uralkodó visszavonult, s Magyarország megőrizte függetlenségét. „Boldogok a
békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9). Alig pár évvel
Szent István halála után újból megtapasztalhattuk, mit jelent számunkra Róma.
Mekkora áldás, ha fellépnek olyanok, akik a történelem konfliktusokkal és
harcokkal kirakott útján megtalálják a legkeskenyebb, legnehezebb ösvényt: a
békéét. Amely nem puszta fegyvernyugvás vagy az erősek által kikényszerített
nyugovás, hanem kiengesztelődés, tisztelet… s – Isten kegyelmével – szárba
szökkenő megértés és testvéri szeretet.
Amikor a Buenos Aires-i érsek megválasztása már
biztossá vált a konklávén, mert elérték a kellő szavazatszámot, régi barátja,
Cláudio Hummes bíboros ennyit súgott oda neki: „Ne feledkezz el a
szegényekről!” A pápa szavai szerint hirtelen egy gondolatlánc bontakozott ki a
lelkében, elméjében: A szegénység a forrása az erőszaknak, a háborúnak. Békére
van szükség! Assisi Szent Ferenc a béke embere… A névválasztás valódi program
lett a szívében. „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, ahol gyűlölet lakik,
oda szeretet vigyek, ahol sértés, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda
egyetértést…” Isten Szegénykéjének imája évszázadokon átível, s most a Kárpátok
hegyei között is visszhangzik. Péter eljön Ferenc fiai közé, hogy velük, velünk
együtt boruljon le Isten előtt, tiszteletet adjon a Boldogasszonynak. Vele
érkezik Róma, az Egyház eleven szíve. Népek, országok, hús-vér emberi
történetek fájdalmába, szenvedésébe lép be Krisztus, olyan metszés-, sőt
töréspontba, ahol annyira nagy szükségünk van a békességszerzés boldogságára, a
kiengesztelődés evangéliumára! A partiumi költő kiáltása most befogadásra,
elfogadásra talál: „Dunának, Oltnak egy a hangja… // Mikor fogunk már
összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, /
Magyarok és nem-magyarok?”. Diákkorunkban hányszor elolvastuk, talán meg is
tanultuk, el is szavaltuk ezeket a sorokat, és most itt a lehetőség, hogy
életté váljanak. Ferenc pápa eljött, hogy végre már „egy nagyot mondjon”, s
akár alkalmas, akár alkalmatlan, előálljon Jézus örömhírével. Annak a nagy
titoknak az üzenetével, amelyet Pál a gyökerénél ragadott meg: „Nincs többé
zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé
lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).
Furcsák vagyunk mi, emberek. Tudjuk, hogy rossz
a félelem, a harag, a görcsös rossz érzés. Mégis ragaszkodunk hozzá, és nem
eresztjük. Akár még az evangélium tanítását is besoroljuk a kedves, jámbor, ám
a való életben nem, vagy csupán részben alkalmazható lírai igazságok sorába.
Krisztust akarjuk megvallani, de a fejünkben az emberi logika fogaskerekei
kattognak. Jobban ragaszkodunk a magunk által fabrikált elgondolásokhoz és
fogalmakhoz, mintsem Isten felszabadító, megszabadító üzenetéhez. Ezáltal
önmagunkat zárjuk börtönbe. A legszebb pillanatokba is mérget csepegtetünk, a
legértékesebb találkozásokat is elgyengítjük és homályba borítjuk. Imádkozzuk,
hogy „jöjjön el a TE országod”, ám szívünk mélyén mégis azt
reméljük, hogy előbb majd a MI országunk fog beköszönteni. Még
az Istennek is kötelessége a mi igazságunkért harcba szállni,
a pápa sem tehet mást, mint hogy a mi elvárásaink szerint
beszél. Igazságot akarunk, de nem Istenét, amely a Szentlélek erejében
elválaszthatatlan a békétől és az örömtől (Róm 14,17). A magunk igazságát
akarjuk kierőszakolni mindentől és mindenkitől, még az Örökkévalótól is. Ezért
jussunk a békétlenség, sorsunk a megkeseredés.
„Róma volt és marad mindannyiunk közös hazája”
– magyaroké és románoké, mindenkié. Az Istennek, „aki azt akarja, hogy minden
ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4), nincsenek
kedvencei és kegyeltjei, legkevésbé pedig privilegizáltjai és patronáltjai. Neki
gyermekei vannak. Fiai és leányai, akikhez egyaránt szól a nagy péteri
küldetés: a testvérek megerősítésének szolgálata (Lk 22,32). Igen,
megerősítésre szorulunk. Megingathatatlanul hinnünk kell a jóban, a szeretet és
a gyöngeség erejében, a megbocsátás diadalában, a kiengesztelődés hatalmában.
Ha ezt nem tesszük, akkor nyakasok és keményszívűek, kicsinyhitűek leszünk. Nem
pisloghatunk örökké jámboran Krisztusra, miközben az életünket nem engedjük
megérinteni a kereszt balgasága és botránya által (1Kor 1,23). A Mester kemény
szóval tanít: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram,
Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). A pápai hivatal
megköveteli, hogy viselője folytonosan emlékeztessen bennünket erre. Zavaró?
Igen, az. Változtatnunk kell? Bizony, és nem csak felszínesen. „Újuljatok meg
gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten
szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény.
Hagyjátok el tehát a hazudozást, beszéljen mindenki őszintén embertársával,
hiszen tagjai vagyunk egymásnak. Ha elfog is benneteket az indulat, ne
vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret az
ördögnek” (Ef 4,23–28). Ez a „házszabály” van kiírva az Atya hajlékára. Ezt
üzeni Ferenc – az assisi és a római. Ezen a gyökeres megújuláson áll vagy
bukik, hogy rátalálunk-e az összeomló földi sátorból, honból az örök hazába
vezető ösvényre.
Róma, mindannyiunk közös hazája jel és
figyelmeztetés. A pápa a szűkös emberi kategóriákat meghaladó evangéliumi
igazság, az emberi méricskélést és önérdek-érvényesítést meghaladó irgalmas
isteni igazságosság szószólója. Amikor elérkezik közénk, mi másért
imádkozhatnánk, mint hogy nyugtalanítson, megállítson, megdöbbentsen, kilendítsen
minket? Nincs értelmük az olyan zarándoklatoknak, amelyekről a régi
lelkületünkben megerősödve térünk haza. Az útra kelés igazi célja a változás.
Péter utazik, hogy akár a legnehezebb, legsúlyosabb sziklákat is megmozdítsa.
Nekünk is vele kell járnunk ezt a nagy zarándoklatot, amelynek át kell
formálnia a föld színét. Nem mi számítunk, nem is a mi elvárásaink, hanem
csakis Isten. Az, aki egyedül nem változik. Az, aki egyedül elég – ahogyan
Szent Teréz tanítja.
Legyen Csíksomlyó a találkozások helye, igazi
„Róma”! Váljon a pápalátogatás a megtérés alkalmává! Ferenc figyelmeztessen
minket örökre: „Önmagunkat elfelejtve találjuk meg magunkat. / Ha megbocsátunk,
akkor nyerünk bocsánatot. / Ha meghalunk, akkor ébredünk az örök életre. Ámen.”
Igen, így van ez. Biztos vagyok benne – Ámen. „Törekedjetek rá, hogy
mindenkivel békességben éljetek, és a megszentelődésre eljussatok, mert enélkül
senki nem látja meg az Urat” (Zsid 12,14). „Legyetek egymás iránt jóindulatúak,
könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott
nektek Krisztusban” (Ef 4,32). Péter hív – járjuk hát vele együtt az utat,
amely maga Krisztus!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése