Évközi hatodik hét szombatja

Évközi hatodik hét szombatja

Piacenzai Szent Konrád remete emléknapja

A Szentlélek emlékezete

A nekünk ajándékozott Szentlélekkel

Kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.

Könyörögjünk!

Istenünk, te híveid szívét a Szentlélek megvilágosításával tanítod. Add, hogy ugyanazon Szentlélek segítségével megismerjük, ami helyes, és az ő vigasztalásának mindenkor örvendjünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Hic est Filius meus carissimus : audite illum.”

(Márk 9, 6c.)

„Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Hangzik fel a szózat a magasból, a felhők mögül. Nincsen test, nincsen látvány, csak hang van, olyan hang, amely beleivódik csontjainkba, sejtjeinkbe, olyan hang, amely egyszer s mindenkorra kitörölhetetlenné teszi azt tudatunkból. Ritka jelenség az, amikor maga Isten nyilatkozik ki az emberek számára, még pedig úgy, hogy az össze nem téveszthető semmivel sem. Ez az evangéliumi szakasz, amelyet ma olvashattunk a Színeváltozás evangéliuma, amely ebben az évközi időben már a húsvét közelségét jeleníti meg, sőt jelzi számunkra, hogy húsvét nem csak húsvétkor van, hanem minden nap ott van életünkben, mindennap emlékeztet bennünket arra, hogy a húsvét értünk történik. Az elmúlt napokban olvasott Márki evangélium folytatásában úgy értékelhetjük a mai szakaszt, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus elhatározza, hogy végső bizonyítékot nyújt át apostolainak, de mindegyiknek, nem mind a hetvenkettőnek, nem is a tizenkettőnek, hanem csupán három kiválasztott apostolnak: Péternek, Jakabnak és Jánosnak. Újfent egy magas hegyen találjuk magunkat, amely mindig közelebb visz bennünket a Mennyei Atyához. Színeváltozásával Jézus Krisztus azt szeretné elérni, hogy a kiválasztott három tanítvány lelke megerősödjön a hitben, hogy ne csak lelkükkel kelljen látniuk és hallaniuk, hanem fizikailag is kapcsolatba kerüljenek a másik dimenzió körülményeivel, hatásaival. A Mester tudja jól, hogy az emberek nagyon nehezen tudnak hinni olyan dolgokban, amelyet nem tudnak két kézzel megérinteni, amit nem tudnak megillatozni, amit nem tudnak saját fülükkel hallani. A hegyen egy olyan találkozó zajlik le, amely nem emberi természetű, amely egy másik világ, a Mennyei Jeruzsálem élményeit adják át az ott jelenlevő három tanítványnak. Jézus Krisztus csak így, csak ilyen módon tudja bebizonyítani nekik, hogy amiről beszél, amit hirdet az nem fantazmagória, az nem képzelődés, nem hallucináció és nem becsapása az emberi világnak. A tanítás az élet, a hit, és az igazság. Nem is csoda, hogy a három tanítvány olyan elragadtatásban, olyan fönséges élményben részesül, amelyben sem előtte, sem utána nem volt részük. A megjelenő két mennyei alak, jól felismerhető, és az akkori zsidó nép számára rendkívül fontos. Mózes és Illés a két mennyei alak, akik úgy kommunikálnak, úgy társalognak Mesterükkel, Jézus Krisztussal, mint egyenrangú felek. Egyáltalán a felbukkanásuk alapvető és visszavonhatatlan bizonyítéka annak, hogy van élet a halál után, hogy aki Isten tanítása és parancsai szerint él, annak van lehetősége arra, hogy a halál után tovább éljen, és nem akár hogyan Testvéreim! Nem ám! Ha valaki egyszer elnyeri a belépőt a Mennyek Országába az egy lesz ezekkel a nem közönséges emberekkel. Találkozhat velük, eljuthat a Mennyei Atya színe látására, és maguk is a színeváltozás csodáján mennek keresztül. Jézus Krisztus a dicsőség hegyén azonban megmutatja nekik, hogy a szenvedés hegye után milyen megdicsőülés vár rá. De nemcsak Mesterünkre várt ez a megdicsőülés, hanem minden olyan emberre is, aki felveszi a názáreti Jézus keresztjét, vállára teszi azt és végig megy a szenvedés útján, hogy hasonlóvá váljon azzal életében, halálában és feltámadásában is. A ragyogó fény, valamint Mózes és Illés megjelenése is, továbbá a felhő és a Mennyei Atya hangja, mind azt jelzik, hogy Jézus Krisztus, akiről meg van írva, hogy sokat kell szenvednie, Isten dicsőséges Fiának bizonyul, és fel fog támadni a halálból. A háromnak azonban a lelkére köti, azaz megparancsolja nekik, hogy az átélt élményről, a megszerzett tudásról, bizonyságról, egyenlőre nem beszélhetnek senkinek, majd csak akkor hirdethetik, amikor már Megváltotta halálával az emberek bűneit, feltámadt az írások szerint, akkor kell, majd határozott tanúságot tenniük erről, mert bizony sokan lesznek majd akkor, akik ezt kétségbe vonják, megmásítják, letagadják. Jézus Krisztusnak e tette, e szavai a 2000 év alatt mindig aktuálisak voltak, azt hiszem a mai válságos és átmeneti korban még aktuálisabbak, mint valaha. Hiszen csak gondoljunk bele, hogy ma hány ember nem hisz a feltámadásban, nem hisz a Mennyországban, nem hisz Istenben, nem hisz az égadta világon semmiben, csak önmagában! Hányan vagyunk, Testvéreim, akik azt valljuk, hogy segíts magadon, akkor Isten is megsegít? Bizony sokan, mert ezzel szeretnénk tetteinket, és önmagunkat isteni magaslatra emelni, így szeretnék önmagunkat felvinni a hegyre a három apostolhoz, hogy bizonyítsuk odaillőségünket! Pedig ettől nem leszünk odavalók, ettől nem fogunk átjutni a szűk kapun, mert nekünk nem önigazolást kell keresnünk, hanem a teljes önátadást! Isten ugyanis mindig megsegít, akár tesznek valamit, itt a földön, akár nem. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárát vallja? A mai társadalomban az érvényesülést tekintve nagy lehetőségek vannak, de csak keveseknek adatik meg. Sokan hajtanak ezért, a mai korszellem és a reklámok csak az anyagi javak megszerzését szuggerálják az emberbe.

A mindennapos megélhetésért, vagy épp az érvényesülésért gyakran hátra szorulnak az egyéb értékek: a természetfölötti, de a humán értékek is. Sok ember Isten- és egyházkapcsolatát, de még a családi életét is megrontja, sőt, tönkre teszi a világ megnyerése". Felül kellene vizsgálni értékrendünket, értékítéletet: kit, mit tartunk a legfontosabbnak az életben. Legalább magunknak válaszoljunk erre őszintén. Ha elég alázatot és hitet tudunk magunkba préselni, akkor talán esélyünk lehet arra, hogy elindulhassunk a hegy felé, de az mindig elsőként a szenvedés hegye, a Golgota, és nem a színeváltozás hegye, oda csak a kereszt által juthatunk el. Akkor majd mi is elmondhatjuk Péter apostol szavait: „Mester! Jó nekünk itt lennünk!” Menjünk fel hát Testvéreim a mi hegyünkre, a Klastrom hegyre minden adandó alkalommal, mert ott minden szentmisében megtörténik a színeváltozás, szem és fültanúi lehetünk Jézus Krisztus megjelenésének, igaz nem fényes ruhában, de szent ostyában valóban magunkhoz vehetjük. És amikor az áldozás után hálát adunk az Úrnak, hogy méltatlan hajlékunkba jött, akkor ha elég csendben vagyunk, ha elég alázatosak vagyunk, hallani fogjuk a Mindenható Atya hangját: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, tisztítsa meg lelkünket a belénk áradó Szentlélek, és kegyelmének harmata tegye termékennyé életünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!