Angyalok kilenc karai Könyörögjetek érettünk!

Angyalok kilenc karai

Könyörögjetek érettünk!

Amit meglátott Jézus, az az, hogy ez az özvegyasszony az életét adta oda. Egészen rá merte(?), tudta(?), vagy kénytelen volt, rá bízni az életét Istenre. Mert már semmi sem maradt a számára, amiből reményt meríthetett, egyedül a kegyelem, Isten gondviselő kegyelme!

„Uram, semmim sincs, csak Te vagy nekem!” Voltam már ilyen helyzetben? Talán a hívő ember akkor válik hívővé – úgy igazán, és egészen – amikor a halálos ágyán rádöbben arra, hogy már az élete sincs. Már ahhoz sem ragaszkodhat többé, hiszen képtelen bármit is tenni azért, hogy megmaradhasson ebben a világban, még megtenni képes lehessen azt, amiről álmodozott, amit szeretett volna, amire úgy gondol, hogy még meg kellett volna tennem.

A mai példabeszédben bemutatott özvegyasszony, még él, még van, de rádöbbent arra, hogy amije maradt – az élete -, azért semmit sem tehet, hogy megőrizhesse. Egyetlen méltósága az a bizalom, melyet Istenbe helyez!

Nem hogy nincs; nem lehet másba kapaszkodnia, egyedül abba, Aki a Van, Aki a Létezés maga, és Aki a létezés élményével, tudatával megengedi az Ember számára, hogy legyen!

Amikor el kell viselnem azt, hogy teljesen kiszolgáltatott vagyok Isten megajándékozó szeretetének! Megélni, megtapasztalni azt, hogy „tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek” [Mt 6,8]! Amit már nem elviselek, hanem elfogadom, és békesség tölt el, nyugalom, és öröm: nincs gondom semmi másra, csak arra, hogy hálát mondjak Istennek mindenért, ami, és aki vagyok. Mert már érzem, és élem, hogy ami vagyok, Általa vagyok, Benne vagyok, Neki vagyok!

Köszönöm Istenem, hogy ezzel a tapasztalattal már megleptél engem. Hogy erre a Veled való közösségre emlékezhetek, és ezt az élményt már szüntelen felidézhetem! Olyan jó ebből az élményből táplálkoznom, és hitemet szüntelenül újra táplálni. Hiszem, hogy Te táplálsz engem, és Te vágyad az, hogy teljességemre eljussak! Ámen