Gyógyulás...

Gyógyulás...

„Isten oly sok embert meg akar menteni! Igazi gyógyulást akar hozni az életükbe, de rajtunk keresztül akarja meggyógyítani őket. Jézus maga is megtalálhatta volna a béna embert. De Ő azt akarta, hogy mások hozzák őt oda hozzá. Jézus meg akarta gyógyítani őt, de a négy férfi felebaráti szeretete nélkül talán soha nem következett volna be a gyógyulása.” – olvasom egy mai elmélkedésben. Eltűnődöm ezen! Mit látok ezzel együtt én, körünkben, keresztény köreimben? Mintha ezt is félreértelmeznénk!

’Az én személyem a fontos, hogy Jézus véghezvihesse a rá bízott feladatot.’ – Tévedés!? Hogyan kell ezt értenem helyesen? Én azt mondom, hogy nem a személyem a fontos abban, hogy Jézus eleget tudjon tenni az Atya szándékának, hanem az én személyem azért fontos, hogy velem véghezvihesse az Atya azt a feladatot, amire engem akar igénybe venni.

E két dolog abban nem azonos, hogy a motivációk eltérők: míg az egyikben a kényszerűség, a megfelelési kényszer a hajtóerő, addig a másik esetben az a szeretet kapcsolat, mely engedelmességgel, szelídséggel, szíves készséggel párosultan keresi annak kedvét, akivel ez a szeretet közösség fenn áll.

Jézus, a mai példabeszédben arra lett figyelmes, hogy e négy ember, egyikük sem kényszerből tette a dolgát, hanem az ötödik ember iránti szándék, hogy az meggyógyuljon, és Jézus iránti bizalom, hogy Ő az, aki tehet érte!

Láttam már ilyent, ismerek ilyen esetet, amikor ez a közösségi hozzáállás ilyen tőről fakad, és ez váltja ki a cselekvést? Közösségi létünk, azt gondolom, hogy erősen felülvizsgálatra szorul, és sokkal tudatosabb vizsgálatra kényszerít bennünket. Beszélnünk kellene róla többet, hogy bennünket milyen motiváció az, ami cselekvésre bír, és mi a mi cselekvésünk iránya, irányultsága, … illetve, mi mennyire ismerjük azt, hogy bennünket Isten milyen feladatra választ ki, szán, és mit szeretne velünk megvalósítani?

Felszínesség, és elkötelezettség. E két dolog nem azonos, és nincs is e két dologban hasonlóság sem. Mégis, összetévesszük őket. Talán azért, mert, ha nem vagyok képes elköteleződni, akkor megelégszem azzal, hogy megfeleljek valamilyen elvárásnak, kényszernek, annak az elismerésnek, amit azért kapok, és attól kapok, akinek sikerült megfelelnem. De, el tudom fogadni, hogy ez nem több mint megfelelési kényszer a magam részéről? Bizony, ez is az a kör, ami nem hitre épülő, hitből fakadó cselekvés, hanem hiedelmeimnek megfeleltetésem. Láthatjuk, az Ószövetségi példából, hogy ezzel, egy egész nemzetség, egy egész társadalom is félrevezethető. Miért ne gondoljam azt, hogy egy egész kor kereszténysége félrevezethető azzal, hogy hite helyett hiedelmeit erősítjük, tápláljuk! Tévedéseimtől ments meg engem Istenem! Ámen