Az Eucharisztia
ünneplése 18.
Sztankó Attila liturgikus jegyzetét
olvashatják.
A szent rendelésekből oktatva, kenyeret-bort
szentelünk az üdvösség áldozatává. A magasztalást és megemlékezést lezáró rész
az új, dogmatikai jellegű szakasz bevezetője is egyben, amely tíz versen
keresztül bontja ki az Egyház hitét és tételeit az Eucharisztiáról.
A Szentírásra alapozott oktatásban részesülve
már értjük a megemlékezés és az ünneplés okát és értelmét, ezért a jelen
versszakban Szent Tamás az Egyház kezdettől tartó gyakorlatára (ApCsel 2,42.46;
20,7) fordítja a figyelmünket: az Egyház Jézus tanításának és rendelkezésének
megfelelően megszenteli a kenyeret és a bort, hogy ezek üdvösségünk áldozati
eledelévé váljanak: Jézus Krisztus igaz testévé és vérévé. Az Angyali
Doktor tisztázza: Krisztus testének egyszeri feláldozása szentelt meg minket
(vö. Zsid 10,10), a megszentelésünk a keresztáldozatban ment végbe, amelyben
Krisztus mint pap „jó illatú áldozatul Istennek” (Ef 5,2) adta önmagát.
A szentmisében megjelenítve
Krisztus valóban feláldoztatik a Szent Eucharisztiában, de nem véres formában,
vagyis a vérének ontásával, ami halálát eredményezné. Szent Tamás Ágostonra
hivatkozik: Krisztus önmaga egyszer lett feláldozva, és mindazonáltal most
naponta feláldoztatik a Szentségben. Az oltár ezért Jézus keresztjének
megjelenítője (representativum), a pap pedig Krisztus, az áldozat és a pap
képének hordozója, akinek személyében kimondja a megszentelés szavait, vagyis a
hatékonyság és a kegyelem Istentől ered. A trienti zsinat ezért fogalmazza meg
az Egyház hitét: szeretett jegyesére látható áldozatot akart hagyni,
amelyben jelenvalóvá lesz a véres áldozat, hiszen annak a kereszten egyszer s
mindenkorra történő betöltése előtt állt és annak emlékezete meghosszabbodik az
idők végezetéig, üdvözítő ereje pedig a bűnök megváltását szolgálja (DS
1740).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése