Ferenc pápa: A liturgia
az imádság iskolája legyen mindenkinek!
Január 10-én délelőtt a Szentatya folytatta a
szentmiséről elkezdett katekéziseit. A dicsőségről, a mise eleji könyörgésről
és a csend fontosságáról elmélkedett. Ferenc pápa beszédét teljes terjedelmében
közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az eucharisztikus ünnepségről szóló megelőző
katekézisek során láthattuk, hogy a bűnbánati cselekmény segít levetni
önteltségünket, és úgy állni Isten elé, amilyenek valójában vagyunk: bűnös
voltunk tudatában és a bűnbocsánat reményében.
Épp az emberi nyomorúság és az isteni irgalom
találkozásából fakad fel a „Dicsőségben” kifejezett hála, ez egy „nagyon régi,
tiszteletre méltó himnusz, amellyel a Szentlélekben összegyűlt Egyház az
Atyaistent és a Bárányt dicsőíti, és hozzájuk könyörög” (A Római misekönyv
általános rendelkezései, 53). E himnusz kezdete – „Dicsőség a magasságban
Istennek” – az angyalok énekét veszi át, melyet Jézus születésekor énekeltek
Betlehemben: örvendező meghirdetése ez annak, hogy a föld és ég átölelik
egymást. Azután ez az ének minket, imádságban egybegyűlteket is bevon:
„Dicsőség a magasságban Istennek, a földön pedig békesség az embereknek,
akikben ő kedvét leli.” A „Dicsőség” után, vagy amikor ez nincs, rögtön a bűnbánati
cselekmény után az ima különleges formát kap a „collectá”-nak nevezett
imádságban, amelyen keresztül kifejeződik a szertartás saját jellege, mely a
napok és az év időszakai szerint változó lehet (vö. RMÁR, 54). Az „imádkozzunk”
[a magyar szertartásban: könyörögjünk] felszólítással a pap arra buzdítja a
népet, hogy vele együtt tartson rövid elmélyült csendet, hogy tudatosítsák:
Isten színe előtt állnak, és hogy mindenki megfogalmazza saját szívében
személyes szándékait, amelyekkel részt vesz a misén (vö. RMÁR, 54). A pap azt
mondja: „imádkozzunk” vagy „könyörögjünk”; azután egy rövid csend következik,
amikor mindenki arra gondol, amire szüksége van, arra, amit kérni akar az
imában.
A csend nem pusztán azt jelenheti, hogy nem
beszélünk, hanem azt, hogy készen állunk meghallgatni más hangokat: a
szívünkét, és főképpen a Szentlélek hangját. A liturgiában a szent csend
jellege attól függ, hogy hol van a helye: a csend „a bűnbánati cselekmény alatt
és az imádságra történő felhívás után segíti az elmélyedést; az olvasmányok
vagy a homília után ajánlott röviden elmélkedni az elhangzottakról; az áldozás
után pedig elősegíti a belső dicsérő és kérő imát” (RMÁR, 45). Tehát a
mise eleji imádság előtt a csend segít, hogy magunkba mélyedjünk, és
tudatosítsuk, miért vagyunk ott. Ezért fontos tehát belehallgatni a lelkünkbe,
hogy aztán megnyissuk az Úr előtt. Fáradságos, örömteli, netán fájdalmas napok
állhatnak mögöttünk, és ezt el akarjuk mondani az Úrnak, kérni akarjuk a
segítségét, kérni akarjuk, hogy álljon mellettünk; vannak beteg rokonaink vagy
barátaink, akik súlyos megpróbáltatásokon mennek keresztül; rá akarjuk bízni
Istenre az Egyház és a világ problémáit. Erre szolgál az a rövid csend, mielőtt
a pap – összegyűjtve mindenki kéréseit – fennhangon Istenhez intézi,
mindenki nevében, a közös imádságot, amely lezárja a mise bevezető
szertartásait, vagyis pontosan „gyűjteményt”, „collectát” hoz létre az egyes
szándékokból. Erősen kérem a papokat, hogy tartsák meg ezt a rövid csendet, és
ne siessenek: „imádkozzunk” (könyörögjünk), aztán tartsunk csendet. Kérem ezt a
papoktól. E csend nélkül félő, hogy elhanyagoljuk a lelki elmélyülést.
A pap elimádkozza (recitálja) ezt a könyörgést,
ezt a collecta-imádságot, mégpedig kitárt karral: ez az imádkozó (orante)
testtartás, amelyet a keresztények az első századoktól felvettek – amint azt a
római katakombák freskói tanúsítják –, hogy utánozzák a keresztfán kitárt
karral függő Krisztust. Ő ott van, Krisztus az Imádkozó (Orante), és egyben az
imádság! A megfeszített Jézusban azt a papot ismerjük fel, aki Istennek tetsző
istentiszteletet mutat be Istennek, vagyis a gyermeki engedelmességet.
A római rítusban az
imádságok (könyörgések) tömörek, de gazdag jelentésűek: nagyon sok szép
elmélkedést lehet végezni ezekről az imádságokról. Nagyon szépek! Ha később, a
misén kívül is elmélkedünk a szövegekről, az segíthet, hogy megtanuljuk, miként
forduljunk Istenhez, mit kérjünk, milyen szavakat használjunk. Kívánom, hogy a
liturgia mindnyájunk számára az imádság iskolájává váljon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése