Szomorúságod által Könyörgéseddel ments meg minket!

Szomorúságod által 

Könyörgéseddel ments meg minket!

A Teremtő Isten és én – áll egy elmélkedés címszavaként előttem. Én rólam van szó, aki Krisztusban, és Krisztus által léphetek kapcsolatba és közösségre a Teremtő Istennel. Akiről tudhatom, „hogy az Úr, a te Istened erős és hűséges Isten, aki ezerízig megtartja (azaz: mindörökre!) a szövetséget, s az irgalmasságot azokkal szemben, akik szeretik őt, s megtartják parancsait”. [MTörv 7,9]

Az Írás kijelentő módban közöl valamit. Én vagyok az, aki e közlést visszaigazolni képes lehetek. De úgy, hogy megélem a közösséget Istennel, hogy megtapasztaljam az Írás kijelentését, és azt mondhassam, már a magam hitével, és nem egyszerűen demagógiaként, hogy az Írás igazat mond! (Mi is a demagógia jelentése? = hazug ígérgetés, népámítás, lázítás!) Isten Igéje nem lázít, hanem nevel, és egyúttal növel! Igen, Jézussal kapcsolatomban is arra ismertem rá, hogy arra próbál rávezetni, azt próbálja megértetni velem Jézus, hogy Isten engem értelemmel azért ruházott fel, hogy szabad akaratommal képessé tegyen rá, hogy az Ige Igazságát bizonyítsam. Vagyis Istent én, a magam igenlésével, azaz: nem vakbuzgóságommal, hanem értelmem és hitem párosításával megdicsőítsem, megigazulttá tegyem! (Az értelem és hit kapcsolatát - szükséges kapcsolatát! - a Szentségimádás iskolájában említette Fábry Kornél atya.) Ez lehet a felnőtt kereszténység útja, hogy az Ember dicsőséget szerez Istennek a világ előtt!

Loyolai Szent Ignác fogalmazza meg alapigazságként, fundamentumként (azaz: az Ember alapállásaként, és életfelfogásának origójaként): „ Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ez által lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt a cél elérésében, amire teremtve van. Ebből következik, hogy az embernek ezeket annyira kell felhasználnia, amennyire céljai elérésében segítik, és annyira kell megválnia tőlük, amennyire akadályozzák abban.”

Nem tudom, hogy Ignác minek alapján teszi ezt a kijelentést, de gyanítom, illetve, a magam részéről úgy tartom, hogy megállapítása szorosan összefügg János szeretetről szóló tanításával, kifejezetten azzal a kijelentésével, hogy „Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk.” Megint vissza kell utalnom a tegnapi elmélkedésemre, ahol azt voltam képes lejegyezni, hogy a köznapi beszéd és annak értelmezése, valamint Isten Igéjének értelmezése között különbséget kell tennünk!

Ahogy Isten figyelmezteti már az ószövetségi embert is, hogy az én gondolataim nem a ti gondolatotok (Iz 55,9). Térjetek meg, és keressétek velem a kapcsolatot, aki megszólítani akarlak téged, Aki benned vagyok, és belülről akarlak életre kelteni.

Mert az Élet, bizony nem az, amit élek, hanem az, amire az Isten akar elvezetni – Krisztus által! Így kell értenem Lyoni Szent Iréneusz szavait is, aki azt mondja, hogy „Isten dicsősége az élő ember, …” (Az eretnekek ellen, 4. könyv, 20:7) Aki életre kell, már lélekből, nem a férfi akaratából, hanem Istentől születik újjá! [Jn 1,13]. Az újjászületésem csak a kezdet, az elindulás az Életre. Az igen Isten Igéjére és Krisztussal való közösségre. Tanítvánnyá kell lenni, hogy Éltre jutni képessé lehessek. Tudva, hogy utamat azért járom, mert az Életre akarok eljutni. És, hogy ne tévedhessek, hogy tévedéseimből mindig vissza találni képessé legyek az Útra, az Egyház szolgálata az, hogy a Szentségekre, és legfőképpen az Eucharisztiára bízza a hívek földi útját. (a Missziós menet, jelképesen úton levésünk, melyen el szeretnénk jutni az Istennel való Életre, mert az Élet maga az Isten, az Istenben való létünk, üdvösségünk.) Ámen