2014. április 1., kedd

2014.04.01. kedd



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.04.01. kedd

Az északi zsidó királyságot 722-ben érte el Istenbüntető keze

Királyai Jerobeámtól kezdve a bálványimádást tették országuk hivatalos vallásává. Ozeás próféta küldetésének befejezése után Asszíria 722-ben feldúlta és a lakosság maradékát fogságba vetette a birodalom távoli részeibe. Júda ekkor még egy ideig szabad maradt. Közben egy újabb birodalom, Babilon erősödött. Egy ideig csak adófizetést követelt Júdától, 587-ben azonban megkezdte Jeruzsálem ostromát, bár már korábban is hurcoltak el előkelőbb és gazdagabb zsidókat Babilonba a Kebár folyó mellé. Ezek között volt egy fiatal pap, Ezekiel. Ismerte népe történetét, mert az Ószövetség addig megjelent könyvei másolatban közkézen forogtak. Tudta, hogy nemzetsége őse, Ábrahám ezernégyszáz évvel azelőtt irgalmat és áldást kapott Istentől. Azt is tudta, hogy az Úr népét Mózes vezetésével Egyiptomból csodálatosan kiszabadította. Megkapták azt a gyönyörű földet örökös hazának, amit Isten Ábrahámnak megígért. Mózes leírta, hogy utolsó beszéde után meg kell halnia, ám az Úr tenyerén hordja népét, ha kitartanak Ábrahám hitében és nem imádják kezük műveit, a tehetetlen anyagdarabokat, a bálványokat. Azonban, ha letérnek Ábrahám és Mózes útjáról, Isten kemény kézzel bünteti népét, de majd ismét könyörül rajtuk. Ezt Ezekiel remélte a jó sorsból, amelyben az Úr a fogságban részesítette népét súlyos bűnei ellenére is. Bízott Urukban. Íme, látomása:„Ott fölöttem volt az Úr keze. Ezt láttam: észak felől forgószél támadt és nagy felhő. Fényesség vette körül, tűz, amelyből villámok törtek elő. A belsejében, a tűz közepében valami fénylett, mint az érc. Középütt kivettem valamit, amely négy élőlényhez hasonlított. Emberi formájuk volt. Mindegyiknek négy arca és mindegyiknek négy szárnya volt. A lábuk egyenes volt, a talpuk meg olyan, mint a borjú talpa, és úgy szikráztak, akár a fényes érc. Az egyiknek a szárnya összeért a másikéval. Amikor mentek, nem fordultak meg, hanem mindegyik egyenesen haladt. Arcuk emberi archoz hasonlított, és jobb felől mind a négynek oroszlánarca volt, bal felől meg mind a négynek bikaarca volt, s mind a négynek sas arca volt. Szárnyaik felül ki voltak terjesztve. Két szárnya mindegyiknek összeért, kettő meg a testüket fedte. Mindegyik egyenesen ment maga előtt, oda mentek, ahova a lélek irányította őket, nem fordultak meg, amikor mentek. Az élőlények között olyasmit láttam, mint az égő szénfáklya, amely imbolygott az élőlények között. A tűz lobogott, és villámok törtek elő a tűzből. Az élőlények meg jöttek-mentek, akár a villámok. Figyeltem az élőlényeket, s lám, egy-egy kerék volt a földön az élőlények mellett. Mind a négy mellett. Ezek a kerekek úgy ragyogtak, mint a krizolit, s mind a négynek ugyanolyan volt az alakja. Úgy látszott, mintha az egyik a másikban lett volna. Négy irányban haladtak, s nem kellett megfordulniuk, amikor mentek. Vizsgálgattam őket, igen nagy volt a kerületük, s mind a négynek a kerülete tele volt szemekkel. Amikor az élőlények mentek, a kerekek forogtak mellettük, és amikor az élőlények fölemelkedtek a földről, a kerekek is fölemelkedtek. Ahová a lélek irányította őket, oda mentek a kerekek s egyszersmind fölemelkedtek, mert az élőlények lelke volt a kerekekben. Amikor mentek, hallottam szárnyuk suhogását. Olyan volt, mint a nagy vizek zúgása, mint a Mindenható hangja, a vihar moraja, mint egy tábornak a zaja. Amikor megálltak, leeresztették szárnyukat, és ezzel zajt csaptak. Az égboltozat fölött pedig, amely a fejük fölött volt, mintha zafírkő lett volna, olyan, mint egy trón, ezen a trónfélén meg fenn, a magasban egy emberhez hasonló lény. Láttam: fénylett, mint az érc, s mintha tűz vette volna körül. Attól fölfelé, ami a derekának látszott, s attól lefelé, ami a derekának látszott, olyasmit láttam, mint a tűz, és körülötte fényességet. Olyan volt, mint a szivárvány, amely esős napokon feltűnik a felhőben volt a ragyogás körülötte. Ilyennek látszott az Úr dicsőségének jelenése. Láttam, s arccal a földre borultam. és valakinek a hangját is hallottam, aki beszélt” (Ez 1,4-28) Fél évezredes balsorsunk ellenére bízunk a Magyarok Nagyasszonyában, akinek Szent István végrendeletileg odaajándékozta hazánkat, nemzetünket. Ő ragyog fölöttünk, ne féljünk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése