Évközi huszonkettedik hét vasárnapja

Évközi huszonkettedik hét vasárnapja

A kicsinyek Istene

Szent Máté evangéliumában három olyan jelenetet találunk, amikor Jézus a Jeruzsálemben rá váró szenvedésekről és halálról, illetve feltámadásáról beszél apostolainak. Az első ilyen jövendölést olvassuk a mai napon. Az Úr szavai Péter apostol tiltakozását váltják ki. A következő alkalom után már nincs hasonló ellenkezés sem Péter, sem mások részéről, csak annyit jegyez meg az evangélista, hogy az apostolok „nagyon elszomorodtak” a szenvedés hallatán. Harmadszor útközben Jeruzsálem felé beszél Jézus ismét a reá váró szenvedésekről és feltámadásáról (vö. Mt 20,17-19), amelyet időben már egészen közelinek érez, s amely hallatán versengés tör ki az apostolok között, hogy ki ülhessen majd a megdicsőült Krisztus trónja mellett. Az apostolok ekkor még kevésbé érzékenyek Jézus szenvedésére, nem értik szavait és nem foglalkoztatja őket a probléma. Az is meghúzódik a háttérben, hogy az apostolokra és a tanítványokra is erős hatást gyakorolt a korabeli elképzelés, miszerint az eljövendő Messiás egy király, egy uralkodó lesz. Mesterüktől, Jézustól azt várták, hogy uralkodóként majd megfelelő helyet biztosít nekik.
Jézus nem csak elméletben ismeri a szenvedést, hanem a gyakorlatban is találkozik vele. Egyrészt akkor, amikor vándorútjai során hozzá viszik a betegeket a gyógyulás reményében, másrészt a keresztúton, amikor maga is vállalja és végigjárja a szenvedés útját. A betegekkel való találkozásaiból láthatjuk, hogy Jézus nem szüntet meg minden emberi nyomorúságot, de próbál vigasztalást nyújtani, igyekszik letörölni a könnyeket, és többször megcáfolja azt az ószövetségi feltételezést, amely szerint a betegség minden esetben valamilyen bűn következménye és Isten büntetése volna. A szenvedés vállalásával és türelmes elviselésével pedig azt mutatja meg a mi Urunk, hogy a szenvedéseknek is van értelme, hiszen halála a megváltásunkat szolgálta.
Jézustól távol áll a nagyravágyás. Azt tanítja és arra ad példát saját életével, hogy legyünk alázatosak és törekedjünk mások szolgálatára. Ez a gondolkodásmód, ez a lelkület soha nem állt távol azoktól, akiket Isten kiválasztott valamilyen feladatra és ők igyekeztek e hivatáshoz hűek maradni.
Érdemes felidéznünk a Szentírásból néhány olyan személy alakját, akik nem uralkodni vágyó királyok voltak, hanem egészen egyszerű emberek. Olyan emberek, akik nem kortársaik, hanem Isten szemében voltak nagyok, mert vállalták a kicsinység alázatát. Gondoljunk Jákob fiára, Józsefre, akit a saját testvérei adtak el rabszolgának. És gondoljunk Sámuel prófétára, aki már gyermekként az Úr szentélyében szolgált. És ott vannak a betlehemi pásztorok és az apostolokká lett halászok, mind-mind egyszerű emberek. Gondoljunk Máriára, akinek alázatosságára letekintett az Isten és Szent Józsefre, aki verítékes munkával szolgálta családját. Felidézhetjük a kánai menyegző házaspárját, akik olyan szegények voltak, hogy még elegendő boruk sem volt. És előttünk áll a kánaáni asszony, akivel Jákob kútjánál találkozik Jézus, és aki alázattal elismeri, hogy minden emberi kapcsolata tönkrement. Eszünkbe jut a beteg ember a Beteszda-fürdőben, akinek „nincs embere”, aki szolgálatára lenne, valamint a naimi özvegyasszony, aki egyedül marad fiának halála után.
A mi Istenünk a gyengén tanulók, az írni-olvasni nem tudók, a munkanélküliek, a hajléktalanok, a csalódottak és megcsaltak, az elkeseredettek és menekültek, a kisemberek és a kisgyermekek Istene.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus, készséges szívvel hallgatjuk szavadat, amellyel követésedre hívsz minket. Nem akarunk süketként viselkedni, mint akik nem hallják, nem értik szavadat. Keressük saját boldogságunkat és mások életét is boldogabbá szeretnénk tenni. Add, hogy szavadban felismerjük az örök életre vezető igazságot! Erősíts minket, hogy mindig veled éljünk, veled járjuk életünk zarándokútját, s végül megérkezzünk az Atya örök országába.