Ferenc pápa: Nem nekünk kell megtanítani Istennek, hogy mit kell tennie!

Ferenc pápa: Nem nekünk kell megtanítani Istennek, hogy mit kell tennie!

A szentatya január 25-én Judit ószövetségi alakjára irányította a hívők figyelmét a szerda délelőtti általános kihallgatáson. Ennek az özvegyasszonynak a hite és bátorsága reményt öntött az emberekbe, minket pedig arra tanít, hogy mindig feltétel nélkül bízzunk Isten jóságában.

Az Ószövetség által bemutatott nőalakok közül kiemelkedik a nép egyik nagy hősnője: Judit. A nevét viselő szentírási könyv elbeszéli Nabukodonozor király nagyszabású katonai hadjáratát, aki Ninivében uralkodik, és kiszélesíti birodalmának határait a környező népek legyőzésével és szolgaságba döntésével. Az olvasó megérti, hogy itt egy hatalmas, legyőzhetetlen ellenséggel állunk szembe, akinek nyomában csak halál és pusztítás jár, és aki már eljut egészen az ígéret földjéig, és veszélybe sodorja Izrael fiainak életét. Nabukodonozor hadserege ugyanis, Holofernész hadvezér vezetésével, ostrom alá veszi Júdea egyik városát, Betúliát, és elvágja a vízellátást, hogy ezáltal megtörje a népesség ellenállását.

A helyzet annyira drámaivá válik, hogy a városlakók a vénekhez fordulnak, és kérik, hogy adják meg magukat az ellenségnek. Kétségbeesett a fogalmazásuk: „Most már nincs senki, aki megmenthetne bennünket. Isten a kezükbe adott minket, hogy a szomjúság földre tiporjon bennünket előttük, és teljesen elpusztulunk. Ezért most hívjátok őket ide! Adjátok át az egész várost Holofernész embereinek és egész seregének, hogy kizsákmányolják” (Jud 7,25–26). A vég immár elkerülhetetlennek tűnik, az Istenben való bizalom képessége kimerült. Az Istenben való bizalom képessége kimerült. Hányszor kerülünk mi is határhelyzetekbe, amikor már azt sem érezzük, hogy képesek lennénk bízni az Úrban! Kemény kísértés! És ellentmondásos módon úgy tűnik, hogy a haláltól való megmenekülés érdekében nem marad más lehetőség [a városlakók előtt], mint átadni magukat annak kezére, aki megöli őket. Tudják, hogy ezek a katonák kizsákmányolják majd a várost, a nőket rabszolgákká teszik, és mindenki mást megölnek. Ez pontosan a „határ”.

Látva ezt a nagy elkeseredést, a nép vezetője megpróbál kapaszkodót adni a reményhez: még öt napig tartsanak ki, és várják Isten szabadító beavatkozását. Ám halvány ez a remény, amely erre a következtetésre vezeti: „Ha eltelnének ezek a napok anélkül, hogy segítség érkezne, szavaitok szerint fogok eljárni” (Jud 7,31). Szegény ember: zsákutcában volt! Öt napot engedélyeznek Istennek – ebben áll a bűn –, tehát öt napot engedélyeznek Istennek arra, hogy beavatkozzon; öt nap várakozás, de már látva a véget. Öt napot adnak Istennek, hogy megmentse őket, de már nem bíznak, a legrosszabbra készülnek. Voltaképpen a népben már senki sem tud remélni. El voltak keseredve.

Ebben a helyzetben lép színre Judit, a gyönyörű és nagy bölcsességű özvegyasszony, aki a hit nyelvén beszél a néphez. Bátor asszony, aki a nép elé áll, és megfeddi őket: „Próbára teszitek az Urat, a Mindenhatót? […] Nem, testvéreim! Óvakodjatok attól, hogy haragra ingereljétek az Urat, Istenünket! Mert ha nem akar is minket ez alatt az öt nap alatt megsegíteni, van ereje ahhoz, hogy azokban a napokban, amikor neki tetszik, megoltalmazzon, vagy ellenségeink szeme láttára elpusztítson minket. […] Ezért amíg várjuk, hogy megszabadít, hívjuk segítségül! Ha úgy tetszik neki, meghallja szavunk” (Jud 8,13.14–15.17). Ez a remény nyelve. Kopogtassunk Isten szívén, hiszen ő Atya, ő meg tud menteni minket. Ez az özvegyasszony azt is kockáztatja, hogy lejáratja magát a többiek előtt! De bátor! Megy előre! Ez az én személyes véleményem: a nők bátrabbak a férfiaknál. [A hívők tapsolnak a teremben.]

Judit egy próféta erejével megrója népének férfi tagjait, hogy visszavezesse őket az Istenben való bizalomhoz; egy próféta tekintetével messzebbre lát a vezetők látóhatáránál, amelyet a félelem még szűkebbre von. Isten biztosan cselekedni fog – állítja Judit –, a javaslat az ötnapos várakozásra viszont próbálkozás az ő megkísértésére és az akarata alóli kibújásra. Az Úr szabadító Isten – Judit hisz ebben –, bármilyen formát válasszon is erre. Megmentést jelen az is, ha kiszabadítja őket az ellenség kezéből és élni engedi őket, de az ő kifürkészhetetlen terveiben megmentés lehet az is, ha halára adja őket. A hit asszonya, ő tudja ezt! Aztán ismerjük a végét, tudjuk, hogy fejeződik be a történet: Isten megmenti őket.

Kedves testvéreim! Soha ne támasszunk feltételeket Istennek, hagyjuk inkább, hogy a remény legyőzze félelmeinket! Istenben bízni azt jelenti, hogy belépünk az ő terveibe anélkül, hogy bármit is követelnénk, azt is elfogadva, hogy megmentése és segítsége várakozásainktól eltérő módon ér el hozzánk. Mi az Úrtól életet, egészséget, szeretetet, boldogságot kérünk, és jogosan tesszük, de abban a tudatban, hogy Isten a halálból is képes életet fakasztani, hogy béke tölthet el minket a betegségben is, derűs lehet a lelkünk a magányban is, és boldogság tölthet el minket könnyek között is. Nem nekünk kell megtanítani Istennek, hogy mit kell tennie, vagy hogy mire van szükségünk. Ő jobban tudja nálunk, és bíznunk kell benne, mert az ő útjai és gondolatai mások, mint a miénk.

Az út, amelyet Judit mutat nekünk, az a bizalom, a békés várakozás, az imádkozás és az engedelmesség útja. A remény útja. Könnyű beletörődések nélkül, megtéve minden tőlünk telhetőt, de mindig megmaradva az Úr akaratának követésében, hiszen – jól tudjuk – Judit sokat imádkozott, sokat győzködte a népet, aztán pedig bátran elment, kitalálta, hogyan tud a hadvezér közelébe férkőzni, és sikerült levágnia a fejét, elvágni a torkát. Bátor asszony, hitben és tettekben! És mindig az Urat keresi. Juditnak ugyanis megvan a terve, sikeresen megvalósítja, és népét győzelemre vezeti, de magatartását mindig az a hit vezérli, amely mindent Isten kezéből fogad, és biztos az ő jóságában.

Ekképpen egy hittel és bátorsággal teli asszony visszaadja a halálveszélyben lévő nép erejét, népét a remény útjára vezeti, de nekünk is megmutatja ezt az utat. Mi pedig, ha egy kicsit felidézzük, hányszor hallottunk bölcs és bátor szavakat egyszerű emberektől, egyszerű asszonyoktól, akikről azt gondolná az ember – anélkül, hogy megvetné őket –, hogy tudatlanok… Mégis ezek Isten bölcsességéről árulkodó szavak! A nagymamák szavai… Hányszor előfordul, hogy a nagymamák találják meg a megfelelő szót, a remény szavát, mert van élettapasztalatuk, sokat szenvedtek, Istenre hagyatkoztak, és az Úr ajándékoz meg minket azzal, hogy a reményt adó tanácsot kapunk. Ha ezen az úton járunk, a húsvéti öröm és világosság tölt el bennünket, amikor Jézus szavaival az Úrra bízzuk magunkat: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!” (Lk 22,42). Ez a bölcsesség, a bizalom és a remény imája.