2015. július 7., kedd

Zsolozsma CCXX.



Sámuel második könyvéből 
18, 6-17. 24 – 19, 4
Absalom halála és Dávid gyásza 

Azokban a napokban: Dávid serege harcba vonult Izrael ellen. Efraim erdeiben ütköztek meg. Izrael fiai vereséget szenvedtek Dávidtól. Óriási veszteségük volt azon a napon: húszezer ember. A harc az egész vidékre kiterjedt. S az erdő még több áldozatot szedett a seregből, mint a kard azon a napon. Absalom véletlenül útjába került Dávid embereinek. Absalom ugyanis egy öszvéren ült, és az öszvér egy nagy tölgyfa koronája alá tévedt. Absalom feje beleakadt a tölgyfába, s ott maradt ég és föld között himbálózva, az öszvér meg, amely alatta volt, tovább ment. Egy ember meglátta, és jelentette Joábnak: „Láttam Absalomot – mondta –, egy tölgyfán lógott.” Joáb így felelt az embernek, aki a hírt vitte neki: „Hogyan, hát ha láttad, akkor miért nem ölted meg ott helyben, és fektetted a földre? Aztán az én dolgom lett volna, hogy adjak neked tíz ezüstöt meg egy övet.” De az ember ezt válaszolta Joábnak: „Ha ezer ezüst ütötte volna is markomat, akkor se merészeltem volna kezet vetni a király fiára. Hát nem parancsba adta neked, Abisájnak és Ittainak a fülünk hallatára a király: »Vigyázzatok nekem a fiúra, Absalomra!« Ha meg alattomban elbántam volna vele, akkor téged állított volna félre, hiszen a király előtt nem marad semmi titokban.” Joáb azt mondta rá: „Eh, mit! Miért is töltöm tovább az időt veled?” Ezzel kezébe fogott három lándzsát, és Absalom mellébe döfte őket. Mivel azonban még élve lógott a tölgyfán, odalépett tíz ember, Joáb fegyverhordozói, és agyonütötték. Ekkor Joáb megfúvatta a kürtöket, és az emberek abbahagyták Izrael üldözését, hiszen Joáb megállást parancsolt a seregnek. Aztán fogták Absalomot, s az erdőben egy gödörbe dobták, és egy óriási kőhalmot raktak fölé. Közben egész Izrael menekült, ki-ki a maga sátorába. Dávid (Machanajimban) a két kapu közt ült. Az őrszem fölment a kapu tetejére. Amikor fölemelte tekintetét, azt látta, hogy egy ember fut felé. Az őrszem közölte a hírt a királlyal. A király azt mondta: „Ha egyedül van, jó hírt hoz a szája.” Amikor azonban az – tovább futva – közelebb ért, az őrszem egy másik embert is látott, amint utána futott. Az őrszem tehát leszólt a kapuba: „Még egy embert látok, egyedül fut.” A király azt mondta: „Az is jó hírt hoz.” Az őrszem újra jelentette: „Úgy látom az első úgy fut, ahogy Cádok fia, Achimaac fut.” A király visszaszólt: „Az derék ember, biztosan jó hírrel jön.” Achimaac megérkezett, és odakiáltotta a királynak: „Üdv!” Aztán arcra borult a földön a király előtt, és így szólt: „Legyen áldott az Úr, a te Istened, aki cserbenhagyta azokat az embereket, akik uram, királyomra kezet emeltek!” A király megkérdezte: „Jól van a fiú, Absalom?” „Csak egy nagy zűrzavart láttam – válaszolta Achimaac –, amikor a király szolgája, Joáb elküldte szolgádat. Nem tudom, mi történt.” A király megparancsolta: „Állj félre, és maradj ott!” S ő félreállt, és ott maradt. Most megérkezett a kusita is, és jelentette: „Örömhírt hall uram és királyom! Az Úr ma igazságot szolgáltatott neked azokkal szemben, akik fellázadtak ellened.” A király azonban megkérdezte a kusitától: „Jól van a fiú, Absalom?” „Bárcsak az történne uram és királyom ellenségeivel és azokkal is mind, akik a vesztedre törnek, ami a fiatalemberrel!” – válaszolta a kusita.Dávid megrendült. Fölment a kapu fölötti szobába, és sírt. Elcsukló hangon így siránkozott: „Fiam, Absalom! Fiam, fiam, Absalom! Ó, bár én haltam volna meg helyetted!” Jelentették Joábnak: „A király sír és jajgat Absalom miatt.” Így azon a napon gyászra fordult a győzelem az egész sereg számára, mert a sereg megtudta azon a napon, hogy a király bánkódik a fia miatt. S ezen a napon a sereg lopva tért vissza a városba, ahogyan az a sereg lopakodik, amelyik szégyenkezik, mivel megfutamodott a csatából. A király befödte az arcát, és hangosan siránkozott: „Fiam, Absalom! Absalom, fiam, fiam!” 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése