Laudato si’
– VII. A teremtés evangéliuma 2.
Június 18-án a Vatikánban, a szinódusi
aulában bemutatták Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy!) kezdetű enciklikáját,
melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi
Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését naponta, folytatásokban adjuk közre.
A Szentírás teremtéselbeszéléséből világossá válik,
hogy minden egyes teremtett lénynek illeszkednie kell a teljes teremtett világ
harmóniájába (LS 84–88). „A föld, a víz, a hegyek, minden Isten gyöngédsége.
Még az Istennel való barátságnak a története is mindig egy földrajzi térben
bontakozik ki, amely tér igen személyes jellé válik, s mindannyiunk
emlékezetében élnek olyan helyek, amelyekre jól esik emlékezni” (LS 84). A pápa
idézi a kanadai püspököket, akik szerint Isten csodálatos könyvet írt,
„amelynek betűit a világegyetemben lévő teremtmények sokasága képezi” (LS 85).
Ez a világ, a sok teremtmény szövedékes hálózata, tükrözi Isten gazdagságát,
bölcsességét – ahogyan ez kifejezésre jut az enciklikának címet adó Naphimnusz-ban.
A világ szüntelenül Teremtőjéről beszél, aki nem csak „nyomai”, de a mindeneket
éltető Lélek révén is szüntelenül jelen van alkotásában.
A keresztény ember ezért hiszi, hogy minden létező
„olyan jó, amelynek nincs tulajdonosa” (LS 89), ha nem maga az Úr. A Biblia
szavaival: „Kímélsz mindent, mivel a tiéd, Uram, s az élőben leled örömedet!”
(Bölcs 11,26). A magyar fordítás (ahol ez a 27. vers) nem adja vissza az
eredeti kifejezés bensőségességét: Isten deszpota philopszükhész, olyan
egyeduralkodó, aki az éltető léleknek, vagyis az életnek a barátja. Azt is
mondhatjuk, az élet iránti szeretet Istennek, a Királynak a sajátos jegye és
vonása. „Ez nem jelenti, hogy egyenlővé teszünk minden élőlényt, s hogy
elvesszük az emberi lénytől azt a kivételes értéket, amely egyszersmind
rettenetes felelősséget is jelent” (LS 90). Az ember kivételes, mivel Isten
képmása. Ám ez a tudat el is torzulhat benne, olyan magatartássá válhat, amely
felelőtlen, lekezelő, kizsákmányoló és kártékony a többi létezővel szemben.
Ennek végső formája, amikor egyes emberek különbeknek érzik magukat más
embereknél, úgy vélik, hogy nekik több joguk van, mint másoknak (ld. uo.).
Ezzel a téves magatartással szemben ki kell jelenteni
tehát, hogy a teremtésnél fogva „egyetemes közösség” áll fenn a létezők között
(ld. LS 89–92). Az embernek fáradoznia kell azon, hogy ezt soha ne feledje,
hogy „szíve nyitott legyen erre az egyetemes közösségre” (LS 92). „Minden
viszonyban áll, és mi, emberi lények, testvérként egyesülünk egy csodálatos
zarándoklásban. Isten minden teremtménye iránti szeretete köt egybe minket”
(uo.).
A fenti megfontolásból származik egy olyan alapelv,
amely a Katolikus Egyház társadalmi (és morális) tanításának az alapkövét
képezi, s egyre nagyobb hangsúlyra tesz szert az elmúlt száz év tanítóhivatali
megnyilatkozásaiban: a javak egyetemes rendeltetésének elvéről van szó (LS
93–95). Ahogyan II. János Pál megfogalmazza a Centesimus annus-ban:
„Minden, ami jó, magának Istennek a műve, aki a földet és az embert teremtette,
és aki a földet az embernek adta (…) Isten – anélkül, hogy bárkit is kizárt
vagy előnyben részesített volna – az egész emberi nemnek adta a földet, hogy
valamennyi tagját éltesse. Ebben rejlik a földi javak egyetemes
rendeltetésének gyökere” (CA 31). A magántulajdon joga mindig másodlagos és
alárendelt ehhez képest – a szegénység és gazdagság feszültségéről folytatott
reflexiónak ezt nem szabad elfelejtenie. Különösen is fontossá válik ez az elv
a környezetvédelem kapcsán, hiszen „a környezet közjó, az egész emberiség
öröksége, mindenki felelőssége” (LS 96). Amikor a föld lakosságának kis része
használja fel a források zömét, amikor a nyugati társadalmak fogyasztása
elpusztítja a szegényebb országokban a környezetet, amikor a gazdag Észak a
gondokkal küzdő Dél rovására tesz szert profitra, ez az elv sérül. Ennek a
társadalmi szintű bűnnek a környezetromboló hatása mára már egészen
nyilvánvalóvá vált.
Mit kell tennie a kereszténynek? „Jézus tekintetével”
(LS 96–100) kell szemlélnie a világot: úgy a környezetet, mint az emberi
társadalmat. Ő volt az, akinek „a szelek és a tenger is engedelmeskedett” (vö.
Mt 8,27), s aki képes volt megélni a teremtés harmóniáját. Ő az, akin keresztül
minden eléri a teljességet. A földi Jézus és szerető viszonya a világhoz
megnyitja az utat a megdicsőült Krisztus előtt, akiben betelik az új és az új
föld (LS 100).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése