2018. augusztus 15., szerda

A továbbélő szentek



A továbbélő szentek 
– P. Vértesaljai László SJ jegyzete


Augusztus 14-én, Nagyboldogasszony ünnepe előnapján az egyház Szent Maximilián Kolbe atyára emlékezik. Én is ezt tettem ma, méghozzá a Szent Péter bazilika Magyarok Nagyasszonya kápolnájában, ahol a magyar zarándokok szokásos keddi miséjét tartottam. A kápolnában mosolygó arcú zarándokok között jelen volt egy fiatal pár, akik otthon szombaton kötöttek szent házasságot és most nászútjukon elzarándokoltak Rómába, Péter sírjához. És többek közt jelen volt egy fiatal szeminarista, Tamás, aki szülei és plébánosa, Zoltán atya kíséretében érkezett Rómába, hogy egy olasz nyelvkurzus után a római Német-Magyar kollégium diákjaként kezdje meg tanulmányait a Gergely egyetemen.
Bennem pedig a kioldódtak az emlékezet szép virágai… s Tamás helyett magamat látom, amint 1979. szeptember elsején, Rómába érkezésem másnapján, Theo Beyrle jezsuita rektorunk vezetésével az „újgermanikus” diákoknak Péter apostol sírja fölött, a templom legmagasztosabb helyén bemutatott szentmisén veszek részt. Nem beszéltem én akkor sem az olaszt, sem a németet, de a szívem értette a vértanúk beszédét, a szeretet nyelvét.
Tovább emlékezem s II. János Pál pápát látom, amint egy évvel később, 1980. október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén felszenteli a magyarok régi-új kápolnáját a Szent Péter bazilika altemplomában és kispapként ott ministrálhattam Mellette.
Tovább emlékezem, mert két évvel később, 1982. október 10-én ismét jeles ünnepen veszek részt, Maximilián Mária Kolbe atya szenttéavatásán. A pápai oltár közelében iszom magamba a történelmet, mert már akkor pontosan tudtam, a jelen történelmet virágzik. Hogyne emlékeznék arra a pillanatra, amikor a szenttéavatás végén, II. János Pál pápa igazán hálás szeretettel és büszkén  köszöntötte azt a kétgyermekes lengyel családapát, aki helyett 41 évvel korábban Maximilián Kolbe életét adta! A pápa szavára, előttem mintegy tíz méterre állott fel a helyéről egy ősz hajú ember, Franciszek Gajowniczek. Sokáig tapsoltunk neki, Kolbe atyának, a pápának, de mindenekfölött Jézusnak, akinek a Szava megfogta a lengyel minorita Kolbe atya szívét és amikor 1941-ben az auschwitzi láger udvarán egy szökött rab megbosszulására elrendelt megtizedelés éppen erre a Franciszek Gajowniczek-re esett, Kolbe atya némán előlépett. Helyette és érte. Franciszek Gajowniczek a továbbélő Kolbe atya, mint ahogy Maximilán Kolbe atya a továbbélő Jézus…
Én pedig makacsul egyre csak tovább emlékezem és most már drága öcsém, Vértesaljai János temetésén vagyok. Hat éve, 2012. július 25-én történt, hogy valami olyat tett, mint Kolbe atya, mint Jézus, életét adta beosztott munkatársáért, felebarátjáért. És arra is emlékszem, hogy a temetés után, immár tisztára kisírt szemekkel, odaállt elém a túlélő, a Richárd, akinek a testvérem a saját élet adta oda. Richárd, két kezével megfogta karjaimat, erősen a szemembe nézett és szólt: Akkor most nekem úgy kell élnem, mint egy Vértesaljai János.
A keresztény, köztük Franciszek és Richárd nem túlélő emberek. Nem túlélnek valamit, hanem bennünk tovább él valaki. Jézus. Keresztény az, akiben tovább él a Krisztus. Végeérhetetlen láncolat ez, Jézus húsvéti sírjánál kezdődik vasárnap fénylő hajnalán és az Élet, ez a bőséges és tág Élet, sorba- és felfűz bennünket, egy örökkévalóságra.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése