Jelnek kell lennünk, mely Krisztusra mutat – Interjú Labancz Zsolt piarista tartományfőnökkel
Márciusban Labancz Zsoltot, a Piarista Rend Magyar Tartománya tartományfőnökét választották a Szerzetesi Nagyobb Elöljárók Európai Konferenciáinak Uniója (UCESM) elnökévé. A szervezet lényegéről, céljairól és az európai szerzetesség helyzetéről kérdeztük a tartományfőnököt.
– Mit
kell tudnunk az UCESM szervezetről?
– E
szervezetnek már a II. vatikáni zsinat előtt is volt előzménye. Ebben az
időszakban sok helyen alakultak országos szerzetesi konferenciák. Először ezek
általános titkárai – akik a gyakorlati feladatokat látják el – találkoztak
egymással. Később ezeken az informális találkozókon fogalmazódott meg az a
szándék, hogy érdemes lenne szervezeti struktúrát adni ennek a
kezdeményezésnek. Az UCESM (Unio Conferentiarum Europae Superiorum Maiorum)
1981-ben jött létre formálisan is. Feladata, hogy összehangolja az európai
országok területén lévő szerzetesi konferenciák munkáját. A szervezet jelenleg
harminchét konferenciát foglal magába, mintegy huszonnyolc országból.
– Mely
szerzetesrendek a tagjai?
– Amint
Magyarországon a két szerzetesi konferenciának, egyrészt a Férfi
Szerzetes-elöljárók Konferenciájának (FSZK), másrészt a Magyarországi
Rendfőnöknők Konferenciájának (MRK) minden hazai rend a tagja, úgy európai
szinten az UCESM szervezetében lényegileg valamennyi rend képviselteti magát.
Néhány országban – például Franciaországban – azonban előfordul, hogy a
szemlélődő rendeknek saját konferenciájuk van, ők nem tagjai az UCESM-nek.
– Miért
Önre esett az elöljárók választása?
– Az
UCESM kétévente tart általános gyűlést. Erre most a romániai Snagovban került
sor. Egy ilyen eseményre az országos szervezetek elnökeit és általános
titkárait hívják meg. A tagok nem ismerik egymást közelről, ezért váratlanul
ért, hogy engem választottak meg elnöknek. Nagyon jó hangulatú, testvéries
légkörű volt ez a találkozó. Mivel az elmúlt hat évben az FSZK elnöke voltam,
így volt elképzelésem arról, mivel is járhat egy ilyen munka. Az mindenképpen
izgalmas kihívás, hogy itt európai szinten kell gondolkodni.
– Az
UCESM elnökségében most két magyar is jelen van, hiszen Deák
Hedvig OP, a Szent Domonkos-rendi Nővérek Apostoli Kongregációjának
általános főnöknője, az MRK volt elnöke már 2016 óta tagja az elnökségnek.
– Az
elnökségnek korábban is volt már magyar tagja, például Várnai
Jakab OFM akkori ferences tartományfőnök, így nem mi vagyunk
az első magyarok e szervezet vezetésében. A választásban a nemzeti hovatartozás
nem feltétlenül játszott szerepet. Az már inkább, hogy az elnökségnek mindig
vannak tagjai Európa keleti és nyugati feléből is. Az igaz, hogy az utóbbi
években mind a ketten azon igyekeztünk, hogy idehaza előmozdítsuk a rendek
közötti együttműködést.
– Mi
lesz a feladata?
– Nagyon
friss ez a megbízatás, így még csak néhány elemét látom tisztán. Annyi biztos,
hogy a kétévenkénti gyűlés tematikáját kell majd kialakítani, és a
lebonyolítását segíteni. Azokon a fórumokon pedig, ahol az európai szerzetesek
véleményét is meg kell jeleníteni, én képviselem a szervezetet. Az UCESM azért
jött létre, hogy a különböző konferenciák támogassák egymást, átadják egymásnak
a tapasztalataikat. Nekem ezt a munkát kell majd segítenem, elsősorban
együttműködések alakításával.
– A
szerzetesrendeknek igencsak különböző a karizmájuk. Hogyan lehet mégis
összefogni őket?
–
Szerintem nem a rendek közötti együttműködés jelent kihívást. Inkább Európa
sokszínűsége vet fel kérdéseket, hiszen e földrész különböző területein eltér
egymástól a katolikus Egyház és ezen belül a szerzetesek helyzete. Valószínű,
hogy egy közös európai szerzetesi irányvonalról – legalábbis egyelőre – nem is
beszélhetünk. Az ismereteket, tapasztalatokat azonban át lehet adni, meg lehet
osztani egymással, s ez kölcsönös gazdagodást jelent. Van, ahol a szerzetesi
konferenciák már régen működnek, így nagyobb tapasztalattal rendelkeznek akár a
képzések, akár a szerzetesség teológiai reflexióját tekintve. Közösen kell
megvizsgálnunk, mi a szerzetesség szerepe és helye itt, Európában.
–
Európára általában jellemző a hivatások hiánya.
–
Valóban, a statisztikai adatok azt mutatják, hogy Európában csökken a
szerzetesek száma. Egyrészt kevesen jelentkeznek a rendekbe, másrészt az
idősebb nemzedék tagjai távoznak közülünk. Ezt a tendenciát komolyan kell
vennünk. Vannak olyan közösségek is, amelyeknek – úgy tűnik – készülniük kell
arra, hogy befejezik a küldetésüket. Néhányan már a vészharangot is
megkongatták emiatt. Ezt nem tartom megfelelő hozzáállásnak. Véleményem szerint
ebben a helyzetben egyrészt az a feladatunk, hogy hittel és reménnyel mi magunk
a lehető legjobban éljük a szerzetesi életünket – hűségben, odaadással,
Krisztust követve. Különös jelentősége van a közösségi élet alakításának, hogy
az a Krisztus-követés közösségi megvalósulásának tere lehessen. Másrészt
keresnünk kell az utakat és a módokat, hogy a fiatalok valóságos választási
lehetőséget lássanak ebben az életformában. Fontos, hogy meggyőződésükké
váljon: ez valóban a teljes élet útja lehet számukra is. Nem az a feladat, hogy
„utánpótlást” biztosítsunk a magunk számára – furcsa is lenne ez –, hanem a
hivatásgondozással mint szolgálattal kell segítenünk a fiatalokat azért, hogy
megtalálhassák a hivatásukat.
– Milyen
kihívásokkal kell szembenéznie az európai szerzetességnek a következő években?
– Az
egyik fontos feladat úgy alakítani a közösségi életet, hogy az segítse
kibontakozásukban az egyéneket és a közösségeket is. Ferenc pápa az Amoris
laetitia kezdetű apostoli buzdításában egy ponton úgy
fogalmaz, hogy a cölibátus könnyen válhat kényelmes életformává. De ahogyan a
házasság a szeretetben való növekedés helye, úgy a szerzetességnek is a
szeretetben való kiteljesedés színterévé kell válnia. A piaristáknál ezt úgy
fogalmaztuk meg, hogy a közösségeinknek az emberi érést és a hivatásban való
növekedést kell segíteniük.
Egy
következő kihívást jelenthet a szolgálat. A szerzetesek számára nagyon fontos a
szegények, az elesettek, a perifériára szorultak melletti kiállás. A snagovi
találkozón is több olyan előadás hangzott el, amely a rászorulókért dolgozó
szerzetesek életéről, küzdelmeiről számolt be. Román szerzetesek a
szegénynegyedekben végzett szolgálatukról beszéltek, ukrajnai testvérek a
háború sújtotta övezetben igyekeznek segíteni. Mások a nőkereskedelem és a
prostitúció elleni küzdelemben vesznek részt. Eleven döntésekre hív minket ez a
terület.
Nagyon
lényeges, központi jelentőségű a lelkiség, a spiritualitás is. Európával
összefüggésben sokat beszélünk arról, hogy a végletekig szekularizált lett,
eljutott a posztkereszténység időszakába. De ébereknek kell lennünk, hogy ezek
a megállapítások ne homályosítsák el a látásunkat. Figyeljünk fel arra, hogy az
itt élő emberekben ma is nagy a szomjúság a lelkiségre, az Istennel való élő
találkozásra. Óriási a felelősségünk: mi magunk is éljünk ebből a forrásból,
mert csak így tudjuk ezt másoknak is felkínálni. Nagy tapasztalatunk van ezen a
téren, és frisseknek is kell maradnunk.
Európai
szinten izgalmas kihívást jelent az interkongregációs közösségek és szolgálati
helyek kialakítása is, ahol különböző szerzetesrendek közösen működnek. Az
együttműködés, a közös elköteleződés helyszínei lehetnek ezek.
– Milyen
hatással lehetnek a szerzetesrendek a rendkívül összetett európai társadalomra?
– A
nyugat-európai szerzetességre jellemző, hogy sokféle kultúra és nemzet
képviselői élnek együtt egy-egy közösségben. Ez nem egyszerű, ugyanakkor az itt
szerzett tapasztalatokat a szerzetesek át tudják adni az európai társadalomnak.
Az együttélés, a különbözőségekkel együtt megvalósuló közösség lényeges,
útmutató tapasztalatai lehetnek ezek egy olyan társadalmi környezet számára,
amely szintén komoly keresésben van e téren. Az is igaz, hogy a szerzetesség a
társadalom konkrét problémáira és nehézségeire nem tud kimerítő megoldásokat
kínálni, de talán nem is ez a feladata. Sokkal inkább azt kell tennünk, hogy
odalépünk azok mellé, akik szükséghelyzetben vannak. Így tudjuk kifejezni azt,
hogy Isten is ott áll mellettük. Jelnek kell lennünk, amely Krisztusra mutat.
Ugyanakkor az az igény is megjelenik, hogy bizonyos témákban fogalmazzunk meg
egy egységes európai szerzetesi álláspontot, ám ez – épp az említett
sokszínűség miatt – nem tűnik lehetségesnek. Inkább az lehet a szerepünk, hogy
megteremtjük és fenntartjuk az együtt gondolkodás, az egymás iránti megértés
tereit, s evangéliumi szemlélettel és megközelítéssel keressük a jövő útjait.
– Hogyan
lehet összeegyeztetni a hagyományokat az új kihívásokkal?
– Ferenc
pápa gyakran beszél arról, hogy inkább szeretne látni egy balesetet szenvedő
Egyházat, mint egy magába zárkózót. Az Egyháznak ki kell lépnie önmagából,
küldetése nem arra szól, hogy bezárkózva megőrizzen időhöz kötött struktúrákat,
hagyományokat, hanem hogy az életet szolgálja. A megújulás, a változás persze
mindig magával hozza a tévedés kockázatát is. Ám ez nem fékezhet le minket. A
szerzetességben, és manapság az Egyházban is, egyre határozottabban jelenik meg
a megkülönböztetés fontossága. Ez azt jelenti, hogy figyelembe kell vennünk a
minket körülvevő valóságot, a felismert problémákat pedig Isten elé kell
vinnünk. Emellett meg kell hallgatnunk egymást is, létrehozva a párbeszéd nyílt
tereit. Így ismerhetjük fel, hogy merre hív bennünket a Lélek, így láthatjuk
meg, hogy mi az, ami a hagyományból megtartandó, és mi az, amit el kell
engednünk. A saját rendem életében is látom azt a folyamatot, ahogyan
felfedezzük, hogy a több száz éves szolgálatunk mellett új feladatok felé
szólító hívások is megjelennek. A formális iskolai keretek maradandó
érvényessége mellett világossá válik, hogy a tanoda mint nonformális intézményi
rendszer mozgékonyabb tud lenni, gyorsabban reagálhat különböző társadalmi
helyzetekre. Izgalmas látni, hogy ugyanaz a piarista karizma új módon tud
megjelenni, alkalmazkodik az új kihívásokhoz, a rászoruló, szegény gyerekek
segítését a mai korra adaptálja. S persze ez a nem formális oktatás
termékenyítőleg hat az iskolai tanításra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése