Pio atya szavai
segíthetnek, ha szomorú vagy
A sötétség és a depresszió állapota nem légüres
tér. Olyan tér, amelyet felismerések, megérzések töltenek be – melyeket
átmenetileg képtelenek vagyunk meglátni.
„Nyújtsd ma a kezed olyan magasra, amennyire
csak tudod, és Isten keze elér hozzád” – idézi a mondást Margaret Rose Realy
bencés obláta az Aleteia hasábjain. Számára ez a kis idézet az egyik menedék,
amikor érzi közeledni az érzelmi sötétséget, rosszkedvet, súlyosabb esetben: a
depressziót. Sokak számára ez a fajta sötétség egy nem annyira kedves, ám régi
ismerős – a „Fekete kutya”, ahogy a depresszióval évtizedeken át küzdő
Churchill nevezte.
A szakirodalom számtalan mentális zavart sorol
fel és definiál; a szezonális affektív zavar például rendszerint az év azonos
időszakában támad – általában télen. Megközelíthetjük a problémát Keresztes
Szent Jánossal is, aki a lélek sötét éjszakájáról írt... De bárhogy is jutsz el
a lélek valamely depresszív, borongós állapotába, bármilyen előzményei is
legyenek, a legfontosabb a sötét időkben: kinyújtani a kezed.
A sötétség és a depresszió állapota nem légüres
tér. Olyan tér, amelyet felismerések, megérzések töltenek be – melyeket
átmenetileg képtelenek vagyunk meglátni. Ha egyedül akarjuk végigcsinálni,
gyakran túl kimerültnek bizonyulunk hozzá, hogy a víz felett maradjunk, és
megadjuk magunkat a reménytelenség hullámainak.
Kinyújtani a kezed valaki felé nem feltétlenül
belülről fakadó mozdulat, amikor pszichés vagy spirituális okokból épp kezdesz
elmerülni a depresszióban. Habár korábban voltak, akik azt állították, a
kétségbeesés annak a jele, hogy hátat fordítottunk Istennek, van egy másik
oldala is a kétségbeesésnek, amit sokszor nem veszünk figyelembe: „Mindenben
Isten dicsősége valósuljon meg” – olvashatjuk Szent Benedek Regulájában, Péter
apostol levele nyomán (1Pét 4,11) .
Nemrég egy gyónásban – amikor éppen egy
depressziós időszakon ment keresztül – Margaret Rose Realy különös penitenciát
kapott. A vízen járó Jézusról és Péterről kellett olvasnia (Mt 14,30–31), majd
arra a pillanatra összpontosítani, amikor Péter kétségbeesetten kinyújtja kezét
az Úr felé – a másodpercnek arra a töredékére, mielőtt Jézus megfogná a kezét.
Sötét és kétségekkel teli pillanat lehetett Péter
számára, akinek hite elbizonytalanodott, megingott. Ugyanakkor belülről fakadt
a mozdulat, a fulladástól félő ember mozdulata: kinyúlni, megragadni bármit,
amiben megkapaszkodhat, hogy megmentse életét. A lelki túlélés ösztöne hasonló
a fizikaihoz: a vágyhoz, hogy életben maradjunk, amikor éppen kimerültek
vagyunk, és életünkért küzdünk a mély vízben.
A bencés obláta elmondja, gyakran elolvassa,
akár egymás után többször is Pio atya szentáldozás utáni imáját. A depresszió
egy csata, és sokak számára életreszóló kereszt. Ha hordozzuk, amennyire csak
tudjuk, s közben kinyújtjuk a kezünket segítségért, mélyebb és érettebb hitre
vezettetünk, ami, mint minden erény, nem egykönnyen nyerhető el.
Maradj velem, Uram, mert szükségem van rá, hogy
jelen legyél, hogy el ne feledjelek. Tudod, milyen könnyen elhanyagollak.
Maradj velem, Uram, mert gyenge vagyok, és
szükségem van az erődre, hogy ne bukjam el olyan gyakran.
Maradj velem, Uram, mert te vagy az életem, és
nélküled nincs bennem szenvedély.
Marad velem, Uram, mert te vagy világosságom, s
nélküled sötétség borul rám.
Maradj velem, Uram, hogy megmutasd akaratodat.
Maradj velem, Uram, hogy halljam hangodat, és
kövesselek téged.
Maradj velem, Uram, mert szeretnélek nagyon
szeretni, és mindig a te társaságodban maradni.
Maradj velem, Uram, ha azt akarod, hogy hűséges
legyek hozzád.
Maradj velem, Uram, mert
akármilyen szegényes is a lelkem, azt szeretném, hogy téged vigasztaló hely
legyen, a szeretet fészke. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése