Nagypéntek

Nagypéntek

Életút

Emberi életünk, életutunk egyik sajátossága, hogy tartunk valahová, van életcélunk. Némelyek esetében egészen hamar kialakul a bizonyosság, hogy mit szeretnének elérni életük során és fiatal koruktól kezdve ez határozza meg döntéseiket. Mások esetében homályosabb ez a cél, talán időnként módosul, változik. Mindenesetre helyes, ha minél fiatalabb korban feltesszük magunknak a kérdést: Mit szeretnénk megvalósítani az életben, és mihamarabb választ is adunk rá. Nem kell akkor sem kétségbe esnünk, ha ez az életcél nem bontakozik ki kristálytisztán előttünk vagy ha úgy érezzük, hogy életünk céltalan bolyongás és szüntelen útkeresés. Gondoljunk arra, hogy az Egyiptomból való szabadulás után az ószövetségi választott nép látszólag minden cél nélkül vándorol negyven éven át a pusztában, de valójában Isten vezette őket és ő tudta, hová akarja vezetni népét. Vándorlásuk tehát célirányos volt, akkor is, ha ők ezt nem látták be. Lehet, hogy mi is keresünk, keressük élethivatásunkat, ugyanakkor higgyünk abban, hogy ebben a keresésünkben Isten vezet minket.
Jézus élete, küldetésének tudatos vállalása és tudatos teljesítése szintén példa számunkra. Nagyon érdekes, hogy Szent Lukács úgy állította össze evangéliumát, hogy nyilvános fellépésének kezdetétől Jézus állandóan Jeruzsálem felé halad. Mintha csak egyetlen utat tenne meg Názáretből Jeruzsálemig, pedig valójában többször is járhatott a városban, majd távozott onnan. Jeruzsálem itt tehát annak jelképe, hogy Jézus célirányosan megy oda, ahol küldetése beteljesedik. Útja során nem a véletlenek vezették és nem az események befolyásolták, hanem mindvégig a mennyei Atya vezette. Az Úr tudta, hogy küldetését az Atyától kapta, tudatosan törekedett arra, hogy engedelmesen megvalósítsa azt, amit az Atya kér tőle. Igen, még szenvedéséről és haláláról is tudott, hiszen Jeruzsálem felé haladva három alkalommal is beszélt apostolainak arról, hogy mi fog rá várni ebben a városban. Az utolsó vacsorán Jézus már mindennel tisztában van, pontosan tudja, hogy a szenvedés vállalását, élete feláldozását kéri tőle az Atya és ő tudatosan teljesíti ezt a kérést. Nem a véletlen, nem az események szerencsétlen alakulása vezetett az Úr kereszthalálához, hanem ő tudatosan haladt azon az úton, amelyet az Atya kijelölt számára, és amely útnak utolsó szakasza a keresztút volt.
Minden út elején, legyen az tényleges vagy a lelki fejlődés útja, az a vágy él bennünk, hogy valami jót, igazán értelmeset szeretnénk tenni, elérni. A céltudatosság azonban nem jelenthet elvakultságot. Nem ragaszkodhatunk megrögzötten az általunk elképzeltekhez, hanem nyitottnak kell lennünk arra, hogy a kezdetben esetleg helytelen céljainkat Isten módosítsa. És engednünk kell azt is, hogy életutunk során Isten megváltoztasson, átformáljon minket. Önmagunkat nem mi változtatjuk meg, hanem a feladat, az Istentől kapott küldetés alakít át minket folyamatosan.
Annak tudatában járjuk életutunkat, hogy aki Istent keresi élete során, az hozzá fog eljutni halála és feltámadása után. Minden emberi életútnak akkor van értelme, ha közben és annak végén megtaláljuk Istent.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Megvan bennünk a hajlandóság, hogy kereszthalálodat önmagában szemléljük és ennek következtében tragédiaként, negatív eseményként éljük meg. Taníts minket, hogy keresztáldozatodat úgy szemléljük, mint földi életed betetőzését, végső fejleményét, és abban megsejtsük a feltámadás fényét. Életed, halálod és feltámadásod megdicsőítette az Atyát, dicsőséget szerzett Istennek. A te tökéletes engedelmességed, a szenvedést és a halált is vállaló engedelmességed, dicsőséget szerzett az Atyának, mert ennek köszönhetően valósult meg a megváltás isteni terve. Urunk, hittel valljuk, hogy te vagy a Megváltónk, te vagy az üdvösség közvetítője.