Erőslelkű József
Könyörögj
érettünk!
Ezt
olvasom: „ez volt az ára, ennyire becsülték őt Izrael fiai” - az ártatlan, az
igaz, ennyit ér a világ szemében! Hogy állok én ezzel? Hogy viszonyulok én
Isten értékrendjéhez?
Mi lesz
ezután? Én mit kezdek a tömeggel? Én is a tömeg vagyok? Menyiben vagyok
szimpatizáns, magamért való, önmagam értékítéletéhez ragaszkodó? Vagy, hogy
ítélem meg Isten megítélését? Csak kérdéseim vannak, vagy van válaszom is?
Minden
kérdéshez tartozik válasz. Ahol a helyes válasz utoléri a kérdést, ott van
találkozásom Istennel. Vallom. Sajnos ez nem mindig jön össze. Ráadásul, nem
mindig ott és akkor, amikor én a szükségét érzem, amikor én szeretném, vagy,
amikor én akarom. Mindenben és mindenkor jelen van Isten, számomra, részemre,
de én nem mindig értem meg a jelenlétét. Mert nem úgy van jelen, és nem úgy
válaszol nekem, ahogy azt én szeretném. De tudnom kell, hogy mindig úgy van
jelen életemben, ahogy az javamra válhat! Ezt az igazságot, szerintem Jézus is
tudta, tisztában volt vele. Ebben bizonyos vagyok, hiszen ezt az igazságot
belőle merítem („tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek
őt.” [Mt 6,8])
Jézus
nem szerepet játszik, Jézus éli emberként is Istenvoltú életét! – „én az
Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem
magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit.” [Jn
14,10] Felfoghatatlan azok számára ez, akik ebből a világból valók, és
ragaszkodnak ehhez a számukra lényeges, és ragaszkodást követelő tényhez. Azaz:
nem hajlandók arra, hogy e világtól elvonatkoztassák magukat, csak azért, hogy
Istenhez kössék magukat. Ezért mondom én azt, hogy a vallásosság nem minden, az
még nem hit Istenben. Jézus így beszél erről: „Aki hisz benne, az nem esik
ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten
egyszülött Fia nevében.” [Jn 3,18] – ugyanis: „Aki hisz bennem, nem bennem
hisz, hanem abban, aki küldött engem.” [Jn 12,44] … „aki hisz bennem. Amint az
Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.” [Jn 7,38]
Szóval
értve: Jézust hallgatni kell, hogy a szívünkben váljanak éltető forrássá
szavai! Vágyakozva mindenkor rá, hogy lelki emberré lehessünk! Türelmetlenkedés
nélkül. Tudva, hogy eljön mindennek az ideje, amiért megéri türelmesnek és
állhatatosnak lenni. Minden szenvedés kibontakozás, mely megtérésre,
feltámadásra vezet.
E rokon
értelmű szavak, két külön kifejezéssel, azonos fogalmat hordoznak. A megtérés
egyben feltámadás, és a feltámadás egyben megtérés is.
De mit
kezdjek azzal, hogy lelki ember? Hogy válhatok lelki emberré?
Megint
csak Jézusra tekintek, Benne keresem kérdésemre a választ. Az életnek van
ritmusa. De, ha jól megfigyelem, akkor az válik az én ritmusommá, amihez kötöm
magam, amihez ragaszkodok, amihez tartozni akarok. Vagyis: felveszem azt a
ritmust, aminek megengedem, hogy uralkodóvá legyen rajtam. Talán azért, amiért
abban lelem meg biztonságomat, abban érzem jól magam, azt tartom számomra
megfelelő közegnek. Jézus számára az Atya volt a megfelelő közeg. Vele kereste
a harmóniát, a teljes azonosulást. Azazhogy életét abban a ritmusban élte, ami
azonossá tette ritmusát az Atya ritmusával. Felvette az Atya ritmusát. Számára
ez mindennél fontosabb volt. Azt merem mondani, hogy úgy válhatok lelki
emberré, hogy rátalálok Krisztus ritmusára, bele helyezkedek, és ez a közösség
mindennél fontosabb lesz a számomra! Ha Benne és bennem is az Isten Lelke él,
és válik mozgatóvá, akkor közösségre jutok én Jézussal. Bizony meg kell
ismernem Jézust, és Benne megismerni magamat, hogy közösségre találjak
Istennel!
Végül
is, Júdásnak a sorsa is ott pecsételődött meg, hogy elvesztette, vagy talán
soha sem lelte meg Jézussal a közös ritmusát. Nem kerültek harmóniába. Jézussal
nem kontaktálni kell, hanem kontaktust kell teremteni, és azt a kontaktust
ápolni, fenntartani.
Miért
beszélek ilyen dolgokról, Virágvasárnap, amikor éppen Jézus szenvedéséről és
haláláról van szó? Amiért Pál apostol szavait magamra veszem: „Mert
mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a
bűneinkért” [1Kor 15,3]. A másik pedig, hogy „egyikünk sem él önmagának, és
egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az
Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus
ugyanis azért halt meg és kelt életre, hogy a holtaknak is, az élőknek is Ura
legyen.” [Róm 14,7-9] Jézust Uramnak tekintem, Mesteremnek és Tanítómnak! Ebben
a tudásban akarok mélyülni és közösségre lépni Vele, meg nem tagadva, és el nem
árulva Őt! Mennyei Atya, ehhez adj nekem segítséget, hogy sikerüljön! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése