Ökumenikus ima nyolcad 6.

A Krisztus-hívők egységéért


2011. január 16-23


6. nap


A cselekvésre indító imádság.


Jón 2, 1-11 „Az Úrtól jön a szabadulás”

Zsolt 67, 1-7 „Magasztaljanak a népek ó Isten ”

1Tim 2, 1-8 „tartsatok könyörgéseket minden feljebbvalóért”

Mt 6, 5-15 „jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod!”
.

A cselekvésre indító imádság.


Szerencsés választás a rengeteg lehetőség közül Jónás próféta imáját jelölni az elősegítő imák közül. Jónás személye körül a modern szentírástudományban elég sok a történetiségét tagadó vélemény, mint ahogy nem kevés a kritika az ökumenikus mozgalmakat illetőleg sem. Csaknem ezer éve keresik a valós megoldást eleink, keressük mi is, akik valamilyen szinten ismerjük és kezelni próbáljuk a tényeket, amelyek kétség kívül annyira merevek, hogy Jézus utolsó vacsorai rimánkodása –legalábbis számomra- rettenetesen nagy vád ellenünk. Dunántúli városban három keresztény felekezet lelkipásztorai közismerten jó barátságban éltek. Talán tizennyolc éve protestáns kollégám ezzel a gondolattal kezdte prédikációját az ökumenikus imahét elején: „Kedves Hívek! Megvalósítottuk a szeretet egységét. Többre nem is számíthatunk. Nagyon szeretném, ha komolyan vehetnénk az oikumenét. Ezért Jézus mellé kell állnunk, hogy egyforma közelről érezze mindegyikünk szívét, és ennek a következményeit mindegyikünk egyszerre élje át. Úgy, mint Jónás a süvöltő szelet, a harsogó hullámokat, a fojtogató víztömeget és a saját lelkiismeret furdalását a hal gyomrában: „Szorongatásomból az Úrhoz kiáltottam és ő meghallgatott engem; az alvilág gyomrából kiáltottam, és te meghallgattad szavamat. Belevetettél a mélységbe, a tenger közepébe, és az ár körülvett engem. Valamennyi örvényed és hullámod összecsapott felettem. Azt mondtam: Elvetettél szemed elől! Bárcsak látnám ismét szent templomodat! Körülvettek engem a vizek egészen a torkomig, bekerített engem a mélység. Fejemet elborította a hínár, lesüllyedtem a hegyek alapjáig. Örökre összecsukódtak fölöttem a föld zárai, de te kihúztad a gödörből életemet, Uram, én Istenem! Mikor gyötrődött bennem a lélek, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik a hiábavaló semmiségekhez, bálványokhoz ragaszkodnak, elveszítik boldogságukat. Én azonban hangos hálaadással áldozom majd neked, és megadom, amit fogadtam; az Úrtól jön a szabadulás. Ekkor az Úr parancsára a hal kihányta Jónást a szárazra”. (Jón 2,3-11) Ha sikerülne együtt ez a menekvés, micsoda öröm töltené be az eget és földet! A zsoltáros talán bővebben járta Isten belső útjait, kövessük alázattal az ő módszerét: „Irgalmazzon nekünk Isten és áldjon meg minket! Ragyogtassa arcár felettünk, hogy megismerjük utadat a földön, minden nemzet lássa szabadításodat.” (Zsolt 67,2-3) Bizony, vissza kell térnünk a régiek bölcsességéhez: a mélységes alázat nagyon szükséges ma is minden bűnbánathoz, és Isten arcáról ragyognia kell a kegyelemnek ahhoz, hogy a mi erőfeszítésünk eredményes legyen. Tudjuk jól, hogy a kegyelem Isten természetfeletti ajándéka. Ajándék, amit kiérdemelni nem lehet, tehát alázattal kérni kell. Viszont a mi természetes emberi erőnk, imádságunk is csak Isten kegyelmével tud felemelkedni a föld színéről Isten közelébe, hogy gyermeki bizalom és isteni erő megteremje a hitet, amely fel tud vinni Atyánk körébe. A hit óriási erő, mondja Jézus: „Mert bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek: menj innen oda, elmegy, és semmi sem lesz nektek lehetetlen”. (Mt 17,20-21)