Évközi második hét csütörtökje
Esztergomi Boldog Özséb rendalapító szerzetes emléknapja
Az ökumenikus ima nyolcad ötödik napja
Az Úr lelke rajtam, kiválasztott és megjelölt engem,
Ő küldött, hogy az üdvösség örömhírét vigyem a szegényeknek,
És meggyógyítsam a megtört szívűeket.
Könyörögjünk!
Istenünk, te Boldog Özsébet az irántad való szeretetből a pilisi remeteségbe hívtad, hogy ott életét engesztelésül áldozza népéért és a szétszórtan élő remetéket összegyűjtse. Áldozatos életéért és közbenjáró imádságára add, hogy magyar népünk hitben és szeretetben egyesüljön. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!
Krisztusban szeretett Testvéreim!
„Tu es Filius Dei.”
(Márk 3, 12a.)
„Te vagy az Isten Fia!” Hangzik fel a mai evangélium jelenetében a felkiáltás a tisztátalan, gonosz által megszállt emberek lelkéből. Az utolsó emberi-lelki foszlányukat, erejüket kihasználva még ezek a sátántól megszállott már-már embernek nem is nevezhető lények is odaborulnak ebben a mai jelenetben Jézus Krisztus lába elé. Az odasereglő pogány és zsidó emberek, sokan kíváncsiságból, sokan irigységből, sokan pedig félelemből sereglenek Jézus Krisztus köré a Genezárti-tó partján. No persze nem a názáretitől féltek, hanem attól, hogy kimaradnak egy csoda lehetőségéből. Meglévő esetleges betegségük, gondjuk, nyomorúságuk eltűntetésének talán utolsó lehetőségétől. Még azt is bátran állíthatjuk, hogy valóban és mélyen hitek, hogy miben abban már nem lehetünk biztosak. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy inkább abban reméltek, hogy ők is a szóbeszédekben szereplő csodás gyógyulásokban részesülnek. Azon, hogy ki és miért is gyógyítja őket, valljuk be őszintén vajmi keveset törődtek. A sok csoda után, már nem is a csodát művelőt látták maguk előtt, hanem a maguk csodás gyógyulását. Jézus Krisztus ebben az időszakban, mintha nem is a minőségre, hanem a mennyiségre törekedett volna, vagy sokkal inkább egyre inkább belefáradt abba, hogy akár ellent is mondjon azoknak, akik eléje járultak szinte tömegével. Márk evangélista ebben az evangéliumi szakaszban le is írja, hogy úgy tűnik, mintha Jézus Krisztus tömeges gyógyítása, mintha már föléje nőtt volna, és attól tartana, hogy a tömeg ott helyben eltiporja, ha nem tenné azt, amit ez a nyomorúságos emberi had követel tőle. Kéri tanítványait, hogy egy menekülési útvonalat építsenek ki számára, arra az esetre, ha valóban elveszíteni kontrolját az emberek hada felett. Szinte kétségbeesetten igyekszik a meggyógyultak rávenni arra, hogy ne őt magasztalják, ne őt híreszteljék, mert pontosan tudja, a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy ez még több szerencsétlent vonz maga után, és még több ellenséget személye ellen. Az is biztos, hogy ekkor már a végkimerülés határán lehetett, a tömeg, amely körülvette, hogy csak a kis ujjukkal is, de megérinthessék, az összes erőt és energiát kiszippantották belőle. Mindezek ellenére, vajon Krisztusban szeretett Testvéreim, miért nem tudták elfogadni egyszerű szívvel Jézus tanítását, hogy a földi élet nagyon fontos, Isten is tanítja ezt, Jézus megerősíti, adja a fenntartó energiát, világra szóló csodákkal erősíti az általános Gondviselés tényét, de ez az élet csak átmeneti, felkészülés az örök életre! Kétezer éves kereszténységünk nem ismeri ezt a gondolkodást? Hogy nevezzük világunkat? Nem szekularizált világnak? A saeculum latin szó ezt a földi életet jelöli. A szekularizáció lényege, hogy ki kell iktatni az örök életnek még a fogalmát is a modern ember gondolkodásából. Ha a józan ember a betegségek ellen orvosságot szed, hogy teste erőfeszítéseit segítse egészsége visszaszerzésében, akkor a lelki betegség ellen fokozottan védekezni kell, mert ebben a betegségben nem néhány éves jólét forog kockán, hanem az örökké tartó boldogság. Megváltónk saját testének erejével akar segíteni rajtunk. Az örök életre való előkészületben három szentség, tehát Jézustól rendelt kegyelemeszköz kap igen fontos szerepet: a keresztség, amelyben az egyszerű ember Isten fogadott gyermeke lesz, Isten életében kezd részesülni; a bérmálás: az Úr állandó segítségül adja a Szentlelket, hogy lelki fejlődésünk irányítását folyamatosan biztosítsa; az Oltáriszentség: Krisztus teste és vére nyújtja a természetfeletti energiákat, amelyek Jézus istenségéből kifogyhatatlanul áradnak belénk. Jézus így nevel, alakít minket: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,35-40) Jézus tudja, hogy ezeket a gondolatokat nem mindenki érti: „Ne zúgolódjatok egymás közt. Senki sem jöhet hozzám, ha csak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza.” (Jn 6,43-44) Az Úr tudja azt is, hogy vitapartnerei eszében állandóan ott motoszkál a Mózes közvetítette manna, ezért utal erre: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért”. (Jn 6,48-51) a manna tehát a földi életre adott értékes energiákat, Jézus teste és vére viszont az örök életre készít fel. A zsidók kezdték megsejteni a lényeget. Ekkor felmerült a súlyos kérdés: hogyan adja mindezt Jézus? Ő azonban egyelőre nem árulja el a módot. Ragaszkodik ahhoz, hogy higgyék el, amit mond és ígér. A végtelen nagy ajándék ennyit megérdemel. Utólag is hitet kíván az Úr. Kétezer éve beteljesült Jézus minden szava, mégsem hisz neki mindenki. A szekularizáció iszonyatos erőfeszítéssel harcol azért, hogy az emberek ne tudjanak erről a nagy ajándékról, vagy felejtsék el mihamarabb. Szomorú szívvel keresi sok lelkipásztor az elsőáldozás utáni vasárnapon Jézus kicsinyeit a templom oltára körül. A sátáni mű igyekszik elfedni az örök életet. Ki hisz benne olyan átütő erővel, vonzó módon, hogy a gyengébbek is kedvet és erőt nyerjenek? Nagyon szép lenne a földi élet, ha minden hívő ember kis mennyországgá tudná tenni a környezetét, megmutatná: így is lehet élni, mennyivel vonzóbb, élhetőbb a Föld. Az a Föld, amelyet Jézus Krisztus energiája betölt, és akkor a tisztátalan lelkek példájára mi magunk is felkiálthatunk: „Te vagy az Isten Fia!”
Imádkozzunk:
Mindenható Istenünk, add, hogy mi, akiket a szent lakomával tápláltál, Boldog Özséb példáját állhatatosan kövessük, téged szüntelen áhítattal tiszteljünk, és szeretetből fakadó tettekben folytonosan gazdagodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!
Esztergomi Boldog Özséb rendalapító szerzetes emléknapja
Az ökumenikus ima nyolcad ötödik napja
Az Úr lelke rajtam, kiválasztott és megjelölt engem,
Ő küldött, hogy az üdvösség örömhírét vigyem a szegényeknek,
És meggyógyítsam a megtört szívűeket.
Könyörögjünk!
Istenünk, te Boldog Özsébet az irántad való szeretetből a pilisi remeteségbe hívtad, hogy ott életét engesztelésül áldozza népéért és a szétszórtan élő remetéket összegyűjtse. Áldozatos életéért és közbenjáró imádságára add, hogy magyar népünk hitben és szeretetben egyesüljön. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!
Krisztusban szeretett Testvéreim!
„Tu es Filius Dei.”
(Márk 3, 12a.)
„Te vagy az Isten Fia!” Hangzik fel a mai evangélium jelenetében a felkiáltás a tisztátalan, gonosz által megszállt emberek lelkéből. Az utolsó emberi-lelki foszlányukat, erejüket kihasználva még ezek a sátántól megszállott már-már embernek nem is nevezhető lények is odaborulnak ebben a mai jelenetben Jézus Krisztus lába elé. Az odasereglő pogány és zsidó emberek, sokan kíváncsiságból, sokan irigységből, sokan pedig félelemből sereglenek Jézus Krisztus köré a Genezárti-tó partján. No persze nem a názáretitől féltek, hanem attól, hogy kimaradnak egy csoda lehetőségéből. Meglévő esetleges betegségük, gondjuk, nyomorúságuk eltűntetésének talán utolsó lehetőségétől. Még azt is bátran állíthatjuk, hogy valóban és mélyen hitek, hogy miben abban már nem lehetünk biztosak. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy inkább abban reméltek, hogy ők is a szóbeszédekben szereplő csodás gyógyulásokban részesülnek. Azon, hogy ki és miért is gyógyítja őket, valljuk be őszintén vajmi keveset törődtek. A sok csoda után, már nem is a csodát művelőt látták maguk előtt, hanem a maguk csodás gyógyulását. Jézus Krisztus ebben az időszakban, mintha nem is a minőségre, hanem a mennyiségre törekedett volna, vagy sokkal inkább egyre inkább belefáradt abba, hogy akár ellent is mondjon azoknak, akik eléje járultak szinte tömegével. Márk evangélista ebben az evangéliumi szakaszban le is írja, hogy úgy tűnik, mintha Jézus Krisztus tömeges gyógyítása, mintha már föléje nőtt volna, és attól tartana, hogy a tömeg ott helyben eltiporja, ha nem tenné azt, amit ez a nyomorúságos emberi had követel tőle. Kéri tanítványait, hogy egy menekülési útvonalat építsenek ki számára, arra az esetre, ha valóban elveszíteni kontrolját az emberek hada felett. Szinte kétségbeesetten igyekszik a meggyógyultak rávenni arra, hogy ne őt magasztalják, ne őt híreszteljék, mert pontosan tudja, a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy ez még több szerencsétlent vonz maga után, és még több ellenséget személye ellen. Az is biztos, hogy ekkor már a végkimerülés határán lehetett, a tömeg, amely körülvette, hogy csak a kis ujjukkal is, de megérinthessék, az összes erőt és energiát kiszippantották belőle. Mindezek ellenére, vajon Krisztusban szeretett Testvéreim, miért nem tudták elfogadni egyszerű szívvel Jézus tanítását, hogy a földi élet nagyon fontos, Isten is tanítja ezt, Jézus megerősíti, adja a fenntartó energiát, világra szóló csodákkal erősíti az általános Gondviselés tényét, de ez az élet csak átmeneti, felkészülés az örök életre! Kétezer éves kereszténységünk nem ismeri ezt a gondolkodást? Hogy nevezzük világunkat? Nem szekularizált világnak? A saeculum latin szó ezt a földi életet jelöli. A szekularizáció lényege, hogy ki kell iktatni az örök életnek még a fogalmát is a modern ember gondolkodásából. Ha a józan ember a betegségek ellen orvosságot szed, hogy teste erőfeszítéseit segítse egészsége visszaszerzésében, akkor a lelki betegség ellen fokozottan védekezni kell, mert ebben a betegségben nem néhány éves jólét forog kockán, hanem az örökké tartó boldogság. Megváltónk saját testének erejével akar segíteni rajtunk. Az örök életre való előkészületben három szentség, tehát Jézustól rendelt kegyelemeszköz kap igen fontos szerepet: a keresztség, amelyben az egyszerű ember Isten fogadott gyermeke lesz, Isten életében kezd részesülni; a bérmálás: az Úr állandó segítségül adja a Szentlelket, hogy lelki fejlődésünk irányítását folyamatosan biztosítsa; az Oltáriszentség: Krisztus teste és vére nyújtja a természetfeletti energiákat, amelyek Jézus istenségéből kifogyhatatlanul áradnak belénk. Jézus így nevel, alakít minket: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,35-40) Jézus tudja, hogy ezeket a gondolatokat nem mindenki érti: „Ne zúgolódjatok egymás közt. Senki sem jöhet hozzám, ha csak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza.” (Jn 6,43-44) Az Úr tudja azt is, hogy vitapartnerei eszében állandóan ott motoszkál a Mózes közvetítette manna, ezért utal erre: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért”. (Jn 6,48-51) a manna tehát a földi életre adott értékes energiákat, Jézus teste és vére viszont az örök életre készít fel. A zsidók kezdték megsejteni a lényeget. Ekkor felmerült a súlyos kérdés: hogyan adja mindezt Jézus? Ő azonban egyelőre nem árulja el a módot. Ragaszkodik ahhoz, hogy higgyék el, amit mond és ígér. A végtelen nagy ajándék ennyit megérdemel. Utólag is hitet kíván az Úr. Kétezer éve beteljesült Jézus minden szava, mégsem hisz neki mindenki. A szekularizáció iszonyatos erőfeszítéssel harcol azért, hogy az emberek ne tudjanak erről a nagy ajándékról, vagy felejtsék el mihamarabb. Szomorú szívvel keresi sok lelkipásztor az elsőáldozás utáni vasárnapon Jézus kicsinyeit a templom oltára körül. A sátáni mű igyekszik elfedni az örök életet. Ki hisz benne olyan átütő erővel, vonzó módon, hogy a gyengébbek is kedvet és erőt nyerjenek? Nagyon szép lenne a földi élet, ha minden hívő ember kis mennyországgá tudná tenni a környezetét, megmutatná: így is lehet élni, mennyivel vonzóbb, élhetőbb a Föld. Az a Föld, amelyet Jézus Krisztus energiája betölt, és akkor a tisztátalan lelkek példájára mi magunk is felkiálthatunk: „Te vagy az Isten Fia!”
Imádkozzunk:
Mindenható Istenünk, add, hogy mi, akiket a szent lakomával tápláltál, Boldog Özséb példáját állhatatosan kövessük, téged szüntelen áhítattal tiszteljünk, és szeretetből fakadó tettekben folytonosan gazdagodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése