Útravaló – 2019. március 10., nagyböjt 1. vasárnapja
Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Márciusban Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.
Rómában
már a VI. századtól kezdődően minden nap egy-egy úgynevezett stációs, kijelölt
templomban gyülekezett össze e szent időben az Egyház. A megszentelt hely
vértanú patrónusa, lelkisége sokszor befolyásolta és értelmezte a nap
evangéliumát, liturgiáját. Márciusban mi is ezekre a római bazilikákra utalva
és vértanúiknak példája, közbenjárása által kísérve közeledünk megváltásunk
ünnepéhez, hiszen a szentek különféle élethelyzeteiben a Lélek újraolvassa
számunkra Krisztus misztériumát.
* * *
A
nagyböjti szent időszak évenként visszatérő gyakorlatai által egyre jobban
megismerjük Krisztus életének titkait – halljuk a mai nap misekönyörgésében. Az
Egyház ezzel kijelenti, hogy a böjt, az imádság és a jó cselekedetek
nem csupán jámborsági gyakorlatok, hanem olyan eszközök, amelyek
segítségével ténylegesen közel kerülünk Krisztushoz. Ez azért lehetséges, mert
az Úr Jézus maga is böjtölt, egyedül az Atyát imádta, és nem fitogtatta
hatalmát, hanem mások üdvözítésére használta. Így, amikor a keresztény ember
ugyanezeket gyakorolja, Krisztushoz válik hasonlóvá.
Kezdetben
nagyböjt első vasárnapjával kezdődött a szent negyven nap, amelynek útjára
a Lateráni bazilikában, a keresztény közösség főtemplomában lépett rá a római
egyház, és ide tért vissza húsvét éjszakáján a keresztség szentségének
kiszolgáltatására. E liturgikus idő lényege ez az egyedül Üdvözítő
Krisztus diadala alatt történő útra indulás, a vele való azonosulás, hogy
eltanuljuk a Mestertől a helyes, evangéliumi életvitelt, és ezáltal elkezdődjék
bennünk a belső pusztaság, az istennélküliség világának szent földdé
alakulása. A teremtés ezen helyreállított jóságában merítkeznek meg a
keresztelendők húsvét éjszakáján, amikor az Atya ismét a Fiúban látja őket, ők
pedig a Fiú által látják az Atyát, és ennek elevenné tételét akarjuk,
kérjük a magunk számára a keresztségi fogadalom megújításával.
Jézus
életét mintegy keretbe foglalja a kísértés világa. Küldetésének kezdetén
ugyanis nem azzal támadja őt a gonosz, hogy vitatja emberségét vagy isteni
hatalmát, hanem „a kísértő arra igyekszik rábírni, hogy isteni hatalmát egyre
nagyobb mértékben használja föl az üdvösség művére, de közben adja fel
önátadásban élt egzisztenciáját” (H. Urs von Balthasar). Ugyanez ismétlődik meg
passiójában, amikor a gonosz pusztai szavait már emberek visszhangozzák:
Heródes csodára akarja bírni, a főtanács elítéli, mert náluk nagyobbnak,
Isten Fiának mondja magát, a katonák és a lator pedig újból felszólítják: ha te
vagy a Krisztus, a zsidók királya, szabadítsd meg magad, szállj el a
keresztről! Ebből értjük meg a kísértés hazug voltát, azt, ami már az első
emberpárban is megpróbálta lerombolni Isten művét: az Istentől kapott
gazdagságok Isten nélkül vagy vele szemben való használata – ez teszi
pusztasággá a teremtett lét állapotát. Az ennek való ellentmondás, az ezzel
járó következmények vállalása pedig maga a megújulás.
Jézus az
ember kirekesztettségét veszi magára embersége, de különösképpen is halála
által, miként Márk evangéliumában erre utalnak végső szavai: Istenem,
Istenem, miért hagytál el engem! Az Atya legnagyobb Gazdagsága az Atya
világából mintegy kivetve érzi magát, amivel áthidalja az Isten és a bűnös
ember közötti távolságot. Mi keresztények éppen ezért merünk szembenézni
saját pusztaságunkkal, Isten nélküli életterünkkel, mert ezeket az Úr már
felkereste, magára vette, sőt, szembenézett velük. Amikor tehát ide eljutunk,
mi magunk is Krisztus-követésben járunk, hiszen ő előttünk és velünk
járja be az ember és a szent negyven nap pusztaságát.
A
teremtés sátán által megrontott világából – ha most, a nagyböjt elején
merünk szembesülni azzal, ami bennünk Isten nélküli és pogány, ha felismerjük
értékeinket, amelyeket Istentől kaptunk, de őt kihagyva használunk –,
eljuthatunk az újjáteremtettség állapotára. Számbavételük a húsvét
felé vezető út első lépése, amely során az ima, a böjt és a jó
cselekedetek által jobban megismerjük az előttünk haladó Krisztus életének
titkát, és így valóra válik bennünk is III. Ince pápának, a Lateránban Assisi
Szent Ferencről látott álma: a kicsiny és lenézett ember vállaival megtartja az
omladozó Egyház falát, és ezzel lesz építőköve az Egyház megújulásának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése