Székely János: Történelmi megbékélés – lehetőség vagy keresztény kötelesség?
Székely János szombathelyi megyéspüspök beszédét adjuk közre, mely szeptember 19-én, a 48. Jean Monnet-esten hangzott el Budapesten.
Nagyon
nagy örömmel, nagy szeretettel köszöntök mindenkit. A Biblia és Jézus maga arra
tanít minket: legfőbb parancsunk az élet, legfőbb törvény a szeretet. Mégpedig
azért, mert maga a Teremtő Isten, aki alkotta az univerzumot, és alkotta az
embert, ő is Atya, Fiú és Szentlélek örök szeretete. Ez az élet forrása, ebből
vannak a galaxisok, atommagok, ebből van az ember. Akkor lesz az életünk
teljes, akkor tud kibontakozni, ha szeretetben élünk. Ez egy léttörvény. Aki
ezzel szemben él, lassanként elpusztul, legalábbis lelki-szellemi értelemben.
Ez igaz
a nemzetek életére is. Ha magyarságunk – például a Trianon miatti elkeseredésében
– elkezd más népeket lenézni, elkezd gyűlöletben, bosszúvágyban élni, akkor
nemzetünk lelkileg elsatnyul, elpusztul. Az élet törvénye csakis a szeretet
útján található meg és kereshető. A bibliai szeretettörvény nem bárgyúságot
jelent. Nem azt jelenti, hogy a feketét is mondjuk fehérnek, a rosszat is
mondjuk jónak, hogy mindenre kedvesen mosolyogjunk. Jézus például olyat is
mond: ha vét ellened a felebarátod, akkor fedd meg. Nem azt mondja, hogy nyeld
le, hanem azt mondja, hogy szólj neki. Néha, amikor nem szólunk, nem mondjuk ki
az igazságot, nem is annyira szeretetből fakad, hanem kényelmességből. Ha a
másik élete számít, ha az igazság számít, akkor bátran – még akkor is, ha ez
nehéz – az ember kimondja. Másutt Jézus azt mondja, hogy legyetek az emberekkel
szemben óvatosak, legyetek szelídek, mint a galambok, de okosak, mint a kígyók.
A szeretethimnuszban azt olvassuk: a szeretet nem örül a gonoszságnak, örömét
az igazság győzelmében leli. A szeretet tehát nem bárgyúságot jelent. Jelenti
például azt, hogy szabad magamat védeni, sőt néha kötelességem is. Ahogyan az
emberi szívbe nem mindent kell beengedni, nem mindenfajta rágalmat,
rosszindulatot, támadást, hanem csak azt engedjük be, aki minket ismer és
szeret. A szívünk szentélyét védjük. Éppen így egy népnek is szabad magát
védeni, sőt kötelessége. Ahogyan ezt tette millió alkalommal az Ószövetség
népe, vagy tette Kapisztrán Szent János Nándorfehérvárnál.
Az
evangéliumi szeretet tehát nem bárgyúságot jelent – azonban az evangélium
határozottan tanít arra, hogy soha ne gyűlöljünk. Az emberben a gyűlölet
gyökerei lassanként elkezdenek növekedni, erősödni – ez mérgező dolog, ami
minket is pusztít. Jézus ezért mondja, hogy az ellenség felé sohase gyűlölettel
fordulj, ne válj olyanná, mint ő. Hanem mindig szeretettel. Pál apostol azt
mondja: ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.
Böjte Csaba atyának nagyon híres mondata, hogy ha egy helyen sötétség van, azt
karddal nem lehet szétkaszabolni, de elég meggyújtani egy gyertyát, és a
sötétség máris menekül. A rosszat jóval lehet legyőzni. Ezt teszi Jézus a
kereszten: a világ gyűlöletét szeretettel győzi le. Böjte Csaba atya gyakran
mondta, hogy az ő egész élete egy kicsit nemes bosszú, azért amit átélt az ő
édesapja, azért amit átélt az erdélyi magyarság. Nagyon sokáig forrt benne a
fájdalom, a méreg. Egy idő múlva arra jött rá, hogy a legnemesebb bosszú, ha
szebbé teszi a világot. A gyerekek szívébe szeretetet vitt, fényt vitt. Ne
engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.
Két
bibliai történetet emelnék ki. Az egyik az az eset, amikor azt halljuk, hogy
valaki tartozik egy szolgatársának száz dénárral. Száz dénár akkoriban elég
jelentős összeg volt, egy dénár volt egy szegény ember egy napi keresete, tehát
száz dénár több mint három hónapi kereset volt – akár félmillió-egymillió
forint körüli összeg ez a tartozás. Abban az időben szokásos volt, hogy az
ilyen adósokat börtönbe vetették, adósok börtönébe. Igen gyakran meg is
ostorozták őket, hogy lássa a rokonság, megsajnálja és segítsen az adósságot
kifizetni. Amit a szolga tesz, amikor börtönbe vetteti a szolgatársát, az
teljesen normális. Abban az időben ezt így csinálták. Mi is igen gyakran azt
gondoljuk: hogy haragszom, bosszút állok, veszekszem a családomban,
békétlenségben élek, ez normális, mindenki így él. Mikor válik a szolgának a
tette borzalmassá, szörnyűvé? Akkor, ha tudjuk, hogy néhány perccel azelőtt
tízezer talentumot engedett el neki az úr. Ettől válik szörnyűvé, amit tesz.
Jézus arra akar tanítani, hogy az életünket ebben a háttérben lássuk, abban
hogy én is kaptam tízezer talentumot. Ingyenesen kaptam az életemet. A Teremtő
Isten hívott engem is létre. Ha nem akarta volna, hogy létezzen a világegyetem,
és létezzem én is, akkor nem lennék. Ingyen kaptam a létemet, ingyen kaptuk ezt
a gyönyörű világot, ingyen kaptuk Istennek a keresztig elmenő szeretetét. Ha
ebben a háttérben látom az életemet, akkor nagyon természetes lesz, hogy bőkezű
vagyok, hogy szeretek.
A másik
történet a konkoly és a búza története. Amíg a két növény kicsi, éppen csak
kinő a földből, alig lehet őket megkülönböztetni. Éppen így van a nagyon
bonyolult emberi életben is: jót és rosszat nagyon nehéz elkülöníteni. Mi,
emberek képtelenek vagyunk rá, ezért Isten az ítéletet nem bízza ránk. Nem
sarlókat ad a kezünkbe, hanem csak magvetést. Ebben a világban teljes rendet
tenni, teljes igazságot szolgáltatni nem lehet. Ebben a földi világban teljes
igazság soha nem lesz. Az öröklét távlatában lesz valamifajta igazság,
beteljesedés, de ebben a véges, gyarló földi világban soha teljes igazság nem
lesz. Isten nem is bízza ránk az ítéletet, hanem a szeretet magvetését.
A Biblia
ebben a keretben beszél a népek kiengesztelődéséről is. Például Izrael népének
a két nagy ókori ősellensége Babilon és Egyiptom úgy jelenik meg a Bibliában,
hogy ők is Isten népei lesznek. Békesség lesz a népek között. Izaiás könyvében
ezt halljuk: nemzet nemzet ellen kardot többé nem emel, nem készülnek többé
háborúra. Minden vérben forgatott ruhát elégetnek, sehol nem ártanak, és nem
pusztítanak az én szent hegyemen. Isten álma a népek békéje, kiengesztelődése.
Mi
következik ebből a Kárpát-medence népei számára? Úgy gondolom, hogy az
következik, hogy például a trianoni békediktátumot nem kell igazságosnak mondani.
Nem kell elrejtenünk ennek fájdalmát. Nem kell félnünk kimondani azt, hogy ez a
fájdalom soha nem fog teljesen elmúlni. Nem kell megünnepelnünk Trianon
évfordulóját, sőt talán azt is kell kérnünk a Kárpát-medence többi népétől,
hogy értsék meg a mi fájdalmunkat. A kiengesztelődés nem az igazságosság
eltűntetése, letagadása. Nagyon érdekes dolgokat mond Szent II. János Pál pápa
a nemzetekről, a nemzetek kiengesztelődéséről. Például azt mondja, hogy a
szabadság olyan dolog, amiért harcolni kell, és minden nemzedéknek fizetnie
kell érte, és minden nemzedéknek el kell azon gondolkodnia, hogy mi eleget
fizettünk-e a népünk szabadságáért. Aztán azt is mondja, hogy egy elrabolt
föld, amit egy nemzettől elvettek, a népe után kiált, a népe pedig virraszt,
várja a pillanatot, amikor itt a lehetőség, hogy a föld visszakapja a népét.
Vagyis az Egyház úgy gondolja, hogy a népeknek is vannak jogai. A nép nem
mesterséges kreálmány, hanem a Teremtő Isten akaratából létezik, természetes
képződmény. Abból adódik a nemzeti létünk, hogy az ember történelmi és társas
lény, van anyanyelvünk, van anyaföld, amihez kötődünk. Ezt a kincset őrizni a
hitünkből is fakadó kötelességünk. Ugyanakkor nagyon fontos lenne arra
figyelnünk, hogy ez a fájdalom soha ne váljék a szomszédos népek elleni
megvetéssé. Még kevésbé gyűlöletté, rosszindulattá. Sőt, azt gondolom, meg
kellene nekünk, magyaroknak tanulnunk, őszintén örülni annak, hogy létrejött a
független szlovák állam, létrejött a független horvát állam. Ezek a népek végre
önrendelkezési jogokkal bírnak, végre kibontakoztathatják a kultúrájukat.
Trianon kapcsán ezt is ki kellene fejezni, hogy ennek őszintén örülünk. Nagyon
fontos lenne őszintén szembenézni múltunk botlásaival, gyöngeségeivel. Azzal
együtt, hogy a magyarság sokat tett is a nemzetiségekért, de nagyon sokat
vétett is ellenük.
Hadd
idézzek egy talán meglepő dolgot Käfer István egyik nagyszerű könyvéből, a Magyar
szlovákságismeretből. Egyik legnagyobb magyar költőnk, Vörösmarty
Mihály válaszolt egy elég provokatív és negatív szlovák újságcikkre, ami azt
mondja: millió jövevényszó van a magyar nyelvben a szlovák, illetőleg tót
nyelvből, a tót nélkül meg se tudnánk szólalni. S erre Vörösmarty írt egy
verset, amit nem teszünk bele a kötetekbe, mert eléggé szégyenletes és furcsa, amit
ő ír:
„Azt
mondod: ha magyar szóból a tót kimaradna,
Szólani nem tudván, bőgene a’ ki magyar.
Hogy lehet az, hogy te egészen tót csak bőgni tudsz, és
Medve hazádban nem hallani emberi szót. –
“Krk, Szmrt, prszt – ” Ne üvölts! mert elfúlsz tőle ‘s bögyödből
A zab, melyet evél, – visszaböfögve megöl.
Szólani nem tudván, bőgene a’ ki magyar.
Hogy lehet az, hogy te egészen tót csak bőgni tudsz, és
Medve hazádban nem hallani emberi szót. –
“Krk, Szmrt, prszt – ” Ne üvölts! mert elfúlsz tőle ‘s bögyödből
A zab, melyet evél, – visszaböfögve megöl.
Nem
ritka sajnos magyar tollból ilyesfajta megjegyzés, ilyesfajta mentalitás
szlovákok, románok és mások felé. Ezzel is fontos lenne szembenézni. Azzal,
hogy 1874-ben a szlovák nyelvű gimnáziumokat bezárták, 75-ben a Matica
Slovenská kulturális egyesületet pánszlávizmus vádjával bezárták. De akár a
második világháborúban Kárpátalján rengeteg nemzetiségi oktatási intézményt
megszüntettek. Vannak bűneink. S ezzel fontos lenne őszintén szembenézni.
Hadd
fogalmazzak meg egy-két javaslatot a témával kapcsolatban. Nagyon örülnék
annak, ha a trianoni évforduló alkalom lenne a magyarságnak, például arra, hogy
szembesüljünk azzal, milyen óriási kincseket kaptunk a nemzetiségeinktől is.
Mennyi nagy költőnk, művészünk, építészünk, tudósunk, a történelmünk nagy
alakjai közül hányan a nemzetiségeink közül valók. Sajnos rengeteg magyar
fiatalnak erről fogalma sincs. Akár jónak látnám egy ilyen kislexikon kiadását
ilyesfajta címmel, hogy „a Kárpát-medence közös kincsei”. Fölnyitni a szemünket
arra, hogy mennyire összetartozunk, mennyit kaptunk egymástól. Beszélni arról,
amit mi, magyarok tettünk a nemzetiségekért, de azt is, amit tettünk esetleg
ellenük.
Nagyon
örülnék annak, ha középiskolai tankönyvekbe egyre inkább bekerülne a szomszéd
népek irodalma, költészete, művészete, tudománya, híres emberei. Gimnáziumban
egyébként mi rengeteget tanultunk – a ferences gimnáziumban ilyen magyar
tanárunk volt, aki szlovák, szlovén, horvát stb. költők verseit tanította
nekünk. Nagyon örülnék annak, ha az egyetemeken a Kárpát-medence nyelveinek,
kultúrájának hangsúlyos helye lenne és maradna. Nem csak gazdasági szempontból
mérlegelnénk ezt, sokkal nagyobb ennek a tétje.
S egy
utolsó gondolat: ami a Kárpát-medence népeit leginkább összeköti, az a hitünk.
Nagyon sok ilyen élményem volt, ahol ezt átéltem: Erdélyben zarándokoltunk, és
bementünk az egyik ortodox kolostorba, amit egyébként sajnos nagyon csúnya
módon a görögkatolikus egyháztól vett át vagy rabolt el az ortodox egyház,
állami segítséggel. Szinte soha nem engedtek be oda katolikus papot, de látták,
hogy püspök jön, gondolták, mégiscsak illik a kapukat megnyitni. Bementünk a
templomba, és a kolostor vezetője ott állt, látszott, hogy rendkívül ideges,
nem tudja, hogy mit csináljon, de végül is megengedte, hogy imádkozzunk,
énekeljünk. S imádkoztuk, méghozzá egy-két szót, amit egy kicsit tudtam,
románul is mondtam, egyáltalán, amit elmondtam, utólag kiderült, teljesen jól
értette – és lehetett látni, hogy az az ember, aki rettentő ideges, lassanként
megnyugszik, végére megszólalt magyarul, amit talán soha addig a paptársai
előtt nem tett. Adott egy gyönyörű ikont. A keresztény hitünk az egyik
legerősebb kapocs, ami összeköt. Talán mindannyian hallottuk azt, hogy a román
parlament a család intézményét mint férfi és nő szeretetszövetségét definiálta.
Szövetségesek vagyunk – sokkal inkább, mint gondolnánk.
Azt
kívánom, hogy ismerjék fel a testvériség útját. Az élet útja az egyetlen
járható út, amely előre visz. Nem az igazság letagadását jelenti, hanem egy
tágabb, mindent sokkal átfogóbb egységet, valóságot, amiben helye van
igazságnak is, de még főbb, első helye van a szeretetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése