XVI. Benedek: Elég volt, csak egy pápa van, és az nem én vagyok
A napokban bejárták a katolikus világsajtót XVI. Benedek a német Bild-ben napvilágot látott levelei lemondásáról, az emeritusi cím használatáról. Az olasz vatikanista, Andrea Tornielli (La Stampa, Vatican Insider) elemző írását adjuk közre teljes terjedelmében, magyar nyelven.
Ratzinger Walter Brandmüller
bíborosnak címzett levelei, amelyeket a "Bild"-ben jelentettek
meg, az utolsó kísérlet arra, hogy eszközként felhasználják a volt pápát az
állítólagos ratzingeristák.
A
Bildben megjelent írás, melyet XVI. Benedek Walter Brandmüller bíborosnak
címzett, nem „egy” levél volt, hanem valójában két levél. Az elsőben 2017.
november 9-én XVI. Benedek azt az interjút kommentálta, amelyet Brandmüller
adott a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak. A második november 23-án jelent meg,
Ratzinger válaszként írta a bíboros egyik levelére. A két levelet, amelyet
eleinte úgy mutattak be, mintha egyetlen egy volna, érdekes módon úgy
állították be, mintha azokban a nyugalmazott pápa az aktuális pápát támadná.
Érdemes
először is az első levelet elemeznünk. XVI. Benedek Brandmüller kijelentéseire
reagál a pápaságáról való lemondással kapcsolatban. A egyháztörténész bíboros
azt állította, hogy Ratzinger azzal, hogy emeritus pápának hívatja magát, egy
az Egyház történelmében nem létező szerepet hozott létre. Az érintett fél
válasza erre a következő: „Ön bizonyára nagyon jól tudja, hogy voltak –
jóllehet igen kevesen – pápák, akik visszavonultak. Mik voltak ők aztán?
Nyugalmazott pápák? Vagy valami más?”
XVI.
Benedek itt egy példát is hozott, ami aztán további spekulációnak adott
táptalajt. „Amint Ön is jól tudja – írja Ratzinger Brandmüllernek –, XII. Piusz
letétbe helyezett egy nyilatkozatot arra az esetre, ha a nácik letartóztatták
volna, amelynek értelmében a letartóztatás pillanatától számítva nem lett volna
többé pápa. Nem tudjuk, hogy ez, a bíborhoz való visszatérés valóban ilyen egyszerűen
megtörténhetett volna.” Benedek itt arra a levélre hivatkozik, amint Pacelli
pápa esetleges deportációjának esetére hagyott hátra: a bíborosi kollégium őt
eltűntnek kellett volna tekintenie, és meg kellett volna választaniuk az
utódját. „Így a nácik Pacelli bíborost vitték volna magukkal, nem pedig a
pápát”, mondta XII. Piusz bizalmasan a munkatársainak. A nácik által deportált
pápa példája aztán elindította az összeesküvés-elméletek szerelmeseinek a
fantáziáját: miért pont ezt a példát idézte XVI. Benedek pápa? Talán ő is azért
mondott le, mert kényszerítették, mert félt? Kik ma a valódi ellenségek, a
nácik, akik letartóztatással fenyegették XII. Piusz?
A levél
folytatásából azonban egyértelműen kiderül, hogy nem azért idézi éppen ezt az
esetet Ratzinger, hogy – objektíve alaptalan – párhuzamba állítsa saját
helyzetével, hanem hogy bemutassa azt, hogy a visszavonuló pápa automatikusan
bíborosi rangba és a bíborosi kollégiumba tér vissza. „Az én esetemben – írja
továbbra is Ratzinger Brandmüllernek – semmi értelme sem lett volna a bíborosi
rangra való visszatérés kijelentésének. Folyamatosan ki lettem volna
szolgáltatva a nyilvánosságnak, ahogy egy bíboros is ki van szolgáltatva – sőt
még inkább, hiszen a sajtó bennem az expápát látta volna. Ez különösképpen az
aktuális helyzetet tekintve akarva-akaratlanul súlyos következményekhez
vezetett volna. A nyugalmazott (emeritus) pápa megnevezéssel megpróbáltam
keresni egy olyan helyzetet, amely révén a mass media [sajtó
nyílvánossága – a szerk.] számára teljességgel
elérhetetlen tudok maradni, és amely egyértelműen kifejezi, hogy csak egyetlen
pápa van. Ha Ön tud egy jobb megoldást, és úgy gondolja, hogy az enyémet el
kell marasztalni, kérem, hozza tudomásomra. Köszöntöm az Úrban.”
Vagyis
Benedek újfent félresöpörve a „megosztott pápaság” abszurd elméletét a
lemondott pápát illetően, aki mégsem mondott le egészen, illetve aki a valódi
pápa marad, mint ahogy azokat a kánonjogi köntösbe öltöztetett ostobaságokat
is, amelyek egy „munus petrinum” önálló létéről szóltak, függetlenül annak
gyakorlati megvalósításától – aminek értelmében a munus továbbra is annak
birtokában maradt volna, aki már nem rendelkezik többé Róma város püspökének
jogkörével –, megpróbált véget vetni a lemondása körül felmerülő agyrémeknek.
Erre a
levélre Brandmüller 2017. november 15-én válaszolt, bocsánatot kérve Benedektől
az interjúban elhangzott kijelentéseiért: sajnálatát fejezte ki, és biztosított
mindenkit, hogy nem nyilatkozik többé a témával kapcsolatban, de minden
valószínűség szerint beszélt arról a „fájdalomról” is, amit a lemondás okozott.
A nyugalmazott pápa, akinek nyilvánvalóan rosszul estek Brandmüller fentebb
idézett szavai, november 23-án újra válaszol egy utolsó levélben, amelyben
megköszöni, hogy nem feszegeti többé a lemondás miértjeit. Vagyis Ratzinger
folytatja: „Megértem az Ön és mások fájdalmát, amit a pápaságom vége okoz, de a
fájdalom, úgy érzem néhányakban, köztük Önben is haraggá változott, amely többé
már nem a lemondásra irányul, hanem átterjed az én személyemre és a pápaságomra
is”. „Ezáltal pedig magát a pápaságot becsülik le, és összekeverik a mai Egyház
helyzete felett érzett szomorúsággal.” Ez a haraggá változott fájdalom pedig
„felháborodásnak egy formájává” változott.
A
nyugalmazott pápa példaként említ egy nemrég megjelent könyvet: Fabrizio Grasso
La
rinuncia. Dio è stato sconfitto? (A lemondás. Isten elbukott?), és
beszél egy lehetséges egyházszakadásról, amelyet a bíboros kifejezetten
említett az interjújában a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. A levél végén
Ratzinger arra kéri Brandmüllert, hogy imádkozzon azért, hogy „az Úr siessen
Egyháza segítségére. Apostoli áldásommal, XVI. Benedek”.
A „mai
Egyház szomorú helyzetéről” szóló mondatot úgy értelmezték, mintha az a
nyugalmazott pápa utódjára vonatkozó ítélet volna. Jóllehet ez az olvasat
leegyszerűsítő és reduktív: a mai Egyház helyzete korunk Egyházának helyzete,
amelyet nem azonosíthatunk csupán az elmúlt öt évvel. Ha mégis így lenne, azt
kellene gondolnunk, hogy a problémák, a szexuális visszaélések, a papi
hűtlenség, a tanításbeli látványos nézeteltérések, a karrierizmus és a hatalmi
érdekszövetségek 2013 után egyszerre csak váratlanul tűntek volna fel, és hogy
egészen addig az Egyház élete ideálisan alakult volna. Egyébként éppen Joseph
Ratzinger volt az, még fiatal, briliáns teológusként, aki 1958 októberében egy
esszét írt Die neuen Heiden und die Kirche (Az új pogányok
és az Egyház) címmel. A félelem, hogy az Egyház „elvilágiasodik”,
már megjelent a teológiai reflexióban.
Brandmüllernek
szóló két levél publikációja persze a nyugalmazott pápa eszközként való
felhasználásának csak a legutóbbi epizódját alkotja. Meg kell kérdeznünk
magunktól, az öreg, nyugalmazott német bíboros miért tette közzé ezt a két
levelet: nem túl valószínű, hogy a Bild „ellopta” volna őket behatolva a
vatikáni lakásába, papír formátumú levelekről van szó ugyanis, amelyek a
bíboros számítógépének memóriájában nem megtalálhatóak. A valódi főszereplő itt
az az egyházi médiahálózat, amely vatikáni támogatással, a Ferenc pápa ellen irányuló
támadásokért felelős. Egy hálózat, amely folyamatosan megpróbálja XVI.
Benedeket felhasználni utódja ellen.
Egyébiránt
a „nyugalmazott pápa” még mindig nem kodifikált figurájáról szóló vita egy
olyan téma, amire az Egyháznak a jövőben még reflektálnia kell. Benedek hozott
egy döntést, de nagyon bölcsen úgy határozott, hogy nem kodifikálja. Nem
kérdés, hogy a pápai név és a fehér reverenda megtartása, valamint az
„emeritus pápa” cím használata bizonyos munkatársainak kijelentéseivel
együtt kétségek és bizonytalanság felmerüléséhez járultak hozzá, egészen odáig,
hogy néhányakban még az is felmerült, hogy a nyugalmazott pápa egy kicsit még
mindig pápa, aki referenciapontot jelent a regnáló pápa kudarcainak közepette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése