Ferenc pápa: Beszédünk,
nézésünk, cselekvésünk a kereszt jegyét hordozza magán
A Szentatya április 18-án folytatta a
keresztségről múlt héten elkezdett tanítását a délelőtti általános kihallgatás
keretében. Hangsúlyozta, hogy Isten egész életünkben, szüntelenül hív minket a
krisztusi életre, és meghívásaira várja is válaszunkat.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk – ebben a húsvéti időben – a
keresztségről szóló katekéziseket. A keresztség jelentése világosan
kitűnik a keresztelés szertartásából, ezért figyelmünket rá irányítjuk. Ha
megvizsgáljuk a liturgia gesztusait és szavait, meg tudjuk ragadni ennek a
mindig újra felfedezendő szentségnek a kegyelmét és a belőle fakadó
kötelezettségünket. Keresztségünkre emlékezünk a szentelt vízzel történő
meghintéskor, amit végezni lehet vasárnap a mise elején, és ugyanígy, amikor
megújítjuk keresztségi ígéreteinket a húsvéti vigília szertartása során. Az
ugyanis, ami a keresztelés szertartásában történik, egy olyan spirituális
dinamikát indít el, amely átjárja a megkereszteltek egész életét; annak a
folyamatnak az elindítása, amely lehetővé teszi, hogy Krisztussal egységben
éljünk az Egyházban. Ezért ha visszatérünk a keresztény élet forrásához, az
segít jobban megértenünk a keresztelésünk napján kapott ajándékot, és segít
megújítanunk azon elköteleződésünket, hogy annak megfelelően éljünk mai
életkörülményeink között. Elköteleződésünk megújítása ennek az ajándéknak, a
keresztségnek a mélyebb megértése és keresztségünk napjának felidézése. Múlt
szerdán kértem, hogy mindnyájan csináljunk meg egy házi feladatot, azt
tudniillik, hogy nézzünk utána keresztelésünk napjának. Tudom, vannak
közöttetek, akik tudják, de olyanok is, akik nem. Akik nem tudják, kérdezzék
meg rokonaikat, keresztapjukat, keresztanyjukat… Kérdezzék meg:
„Keresztelésemnek mi a dátuma?” A keresztség ugyanis újjászületés, olyan, mint
egy második születésnap. Megjegyeztétek? Ez a házi feladat: megkérdezni
keresztelésem időpontját.
Mindenekelőtt a fogadás szertartásában a
keresztelő megkérdezi a keresztelendő nevét, mert a név jelzi a személy
önazonosságát. Amikor bemutatkozunk, egyből megmondjuk a nevünket: „X. Y.
vagyok”; ezáltal kilépek az anonimitásból, a névtelenségből. Hogy kilépjünk az
anonimitásból, egyből megmondjuk a nevünket. Név nélkül ismeretlenek maradunk,
jogok és kötelességek nélkül. Isten mindenkit nevén szólít, mindannyiunkat
egyénileg szeret, élettörténetünk konkrétságában. A keresztség személyes
hivatást ad arra, hogy keresztényként éljünk, s ez a hivatás egész életünk
folyamán fog kibontakozni. Ez pedig személyes, nem pedig kölcsönvett
választ, nem „másolás és beillesztés” műveletet igényel. A keresztény életet
ugyanis egy sor meghívás és válasz szövi át: Isten újból és újból kimondja
nevünket az évek előrehaladtával, ezeregy módon eljuttatja hozzánk azon
meghívását, hogy váljunk hasonlóvá Fiához, Jézushoz. Fontos tehát a név! Nagyon
fontos! A szülők már a gyermek születése előtt gondolkodnak azon, milyen nevet
adjanak neki: ez is hozzátartozik a gyermek várásához, akinek – önnön nevével –
eredeti önazonossága lesz, az Istenhez kapcsolódó keresztény élet számára is.
Nyilvánvaló, hogy a kereszténnyé válás fentről
kapott adomány (vö. Jn 3,3–8). A hitet nem lehet megvásárolni, kérni azonban
igen, ajándékba kapni igen. „Uram, add meg nekem a hit ajándékát!” – ez egy
szép ima. „Add, hogy hinni tudjak!” – ez egy szép ima. Kérjük ajándékba,
megvásárolni nem lehet, kérnünk kell! Ugyanis „a keresztség elsősorban annak a
hitnek a szentsége, amellyel az emberek – a Szentlélek kegyelmétől
megvilágosítva – Krisztus evangéliumára válaszolnak”. [1] Az evangéliumra
válaszként adandó őszinte hit felébresztésére és felkeltésére szolgál a katekumenek
képzése és a szülők felkészítése, nemkülönben Isten szavának a
hallgatása magának a keresztelésnek a szertartásában.
Míg a felnőtt katekumenek első személyben nyilvánítják
ki azt, amit ajándékba kapni akarnak az Egyháztól, a gyermekeket szüleik
mutatják be, a keresztszülők kíséretében. A velük folytatott párbeszéd lehetővé
teszi számukra, hogy kifejezzék azon akaratukat, hogy gyermekük megkapja a
keresztséget, az Egyház számára pedig a szándékot, hogy azt kiszolgáltassa.
„Ennek kifejezése a kereszt jele, amellyel a keresztelő és a szülők
megjelölik a gyermek homlokát.” [2] „A kereszt jele a szertartás kezdetén
Krisztus pecsétjét jelzi azon, aki hamarosan hozzá fog tartozni, és a megváltás
kegyelmét jelzi, melyet Krisztus a keresztje által szerzett nekünk.” [3] A
szertartásban tehát a kereszt jelét rajzoljuk a gyermekekre. Most szeretnék
visszakanyarodni egy olyan témára, amelyet korábban már említettem: vajon gyermekeink
tudnak szépen keresztet vetni? Sokszor láttam kicsiket, akik nem tudtak
keresztet vetni. Pedig nektek, édesapák, édesanyák, nagypapák, nagymamák,
keresztapák, keresztanyák, meg kell tanítanotok őket szépen keresztet vetni,
mert az a kereszt jelének megismétlése, amelyet a kereszteléskor kaptak.
Megjegyeztétek? Tanítsátok meg gyermekeiteknek a szép keresztvetést! Ha
megtanulják kicsiként, jól fogják csinálni később, felnőttként is.
A kereszt az az ismertetőjegy, amely
kinyilvánítja, kik vagyunk: beszédünk, nézésünk, cselekvésünk a keresztnek,
vagyis Jézus mindvégig kitartó szeretetének a jegyét hordozza magán. A
gyermekeket a homlokukon jelöljük meg, a felnőtt katekumenek esetében az érzékszerveket
is megjelöljük, ezekkel a szavakkal: „Fogadjátok a kereszt jelét fületekre,
hogy meghalljátok az Úr szavát”; „szemetekre, hogy lássátok Isten arcának
ragyogását”; „ajkatokra, hogy felelni tudjatok Isten szavára”; „mellkasotokra,
hogy a hit által Krisztus lakjon szívetekben”; „vállatokra, hogy hordani
tudjátok Krisztus édes igáját”. [4] Olyan mértékben válunk kereszténnyé,
amilyen mértékben a kereszt belénk vésődik „húsvéti” bélyegként (vö. Jel 14,1;
22,4), láthatóvá téve külsőleg is az élettel való szembenézés keresztény
módját. Az, hogy keresztet vetünk, amikor felébredünk, az étkezések előtt, egy
vészhelyzetben, a gonosszal szembeni védekezésül, este lefekvés előtt, azt
jelenti, hogy elmondjuk magunknak és hozzátartozóinknak, kik akarunk lenni. És
amit a templomba lépéskor teszünk, ugyanazt tehetjük otthon is, ha tartunk egy
kis szentelt vizet egy arra alkalmas edénykében: így, valahányszor hazaérkezünk
vagy elmegyünk otthonról, keresztet vetve a szentelt vízzel emlékeztetjük
magunkat arra, hogy meg vagyunk keresztelve.
Ne felejtsétek el,
megismétlem: tanítsátok meg gyermekeiteket keresztet vetni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése