Egyedül Jézus Krisztust
érdemes követni
Évközi 3. vasárnap – Gondolatok az
evangéliumhoz (Mk 1,14–20)
A názáreti csend után, amely a készület, a
növekedés, a fölismerés ideje, Jézus kilép az emberek elé, és az Atya
küldötteként megkezdi nyilvános működését. Ahogyan a názáreti évek is a
kinyilatkoztatás részét képezik, úgy Jézus nyilvános működése is az Atya
jóságát, szándékát és embermentő tevékenységét tárja elénk, és ennek
szolgálatára hív.
Jézus tanításának középpontjában az Isten
országa áll. Ennek természetét, mibenlétét, törvényeit és a hozzátartozás
módját mutatja be. Mindez szintén nem különbözik az Atya irgalmától, amely új
közösséget teremt, s új logikával ajándékozza meg mindazokat, akik elkötelezik
magukat Isten országa mellett. Az isteni természetnek és ennek az országnak a
jellemzője a bizalom. Isten és ember kapcsolatának lényege ebben foglalható
össze. Isten bízik az emberben, s benne is ezt a bizalmat akarja felébreszteni
maga iránt. Hiszen éppen ez az ember tragédiája: elveszítette a bizalmát
Istenben, így önmagában is, és mindenben, ami körülveszi. Senki más nem
teremtheti újjá az elvesztett, széttört, megroppant bizalmat, egyedül csak az,
akit ez a bizalomelvesztés sért: maga Isten. Fia elküldésével ezt akarja
megtenni: közösséget építeni. Éppen ezért, egyrészt az Atya akaratának
teljesítése okán, másrészt Isten országának természete alapján Jézus
tanítványokat hív meg követésére.
Meghívása teremtő szó. Nem lehet felkészülni
rá, s nem is a felkészülteket hívja, hiszen ilyenek nem léteznek. Nem is a
kiválóakat, hiszen látjuk a tanítványok esendőségét, s látjuk a magunk
törékenységét is. Nem a rejtett tudást birtoklókat hívja meg, hiszen Jézus nem
egy olyan titkot készül átadni, amit mások elől el kell rejteni, hanem föl
akarja tárni a misztériumot, s ez szintén bizalmat kíván, elköteleződést
mellette. Jézus követése nem pusztán egy tanítás megismerését jelenti. Nem
pusztán szófordulatok, igehirdetői praktikák vagy éppen a csodatévő tevékenység
elemeinek elsajátítását jelenti, hanem teljes ráhagyatkozást, az élet teljes
odaadását, mégpedig úgy, hogy lelke által Jézus működhessen bennünk. Követése
nem etikai döntés, nem intellektuális belátás vagy értés. Az újjászületett
ember új gondolkodása ez: döntök egy személy mellett, mégpedig mások
szolgálatának érdekében.
„Emberek halászaivá teszlek benneteket” (Mt
4,19). Jézus magához hívja a tanítványokat, hogy vele legyenek. Sok mindenre
tanítja őket, sok mindent magyaráz, értésükre ad, de leginkább föltárja
szívének szándékát, hogy ismerjék meg az Atyát, bízzanak benne, és legyenek
szeretetének, irgalmának képviselői. A meghívás egy személy melletti
elköteleződést kíván. Nem feltétlenül a jövő és a feladatok pontos, precíz
ismeretét, hanem Mária hitét: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Talán
távolinak, az élettől idegennek tűnik ez a fajta jézusi meghívás, ám valójában
mégis ez után vágyakozunk. Ez történik a házasságban és a papi szolgálatra való
jelentkezésben is: bízom a hívó szóban, a másik ember személyében. Nem tudom,
mi lesz a jövő, nem tudom, mi fog történni, de bízom benne, és ő is bízik
bennem. Bízom abban, aki meghív. Ezt kívánja tőlünk Jézus, aki igaznak
bizonyult, ezért bátran ráhagyatkozhatunk, és bátran engedhetjük, hogy vele
legyünk, hogy formálja az életünket.
Udvardy György püspök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése