Évközi huszonhetedik hét csütörtökje

Évközi huszonhetedik hét csütörtökje

Az előző napokban az imádságra, az imádkozás fontosságára figyeltünk elmélkedéseinkben az evangéliumi részek alapján. Ezt a témát folytatja a mai szöveg is, amelyben Jézus egy rövid példabeszédet mond egy emberről, aki addig könyörög barátjának, amíg az végül teljesíti kérését. A történet jellegzetessége, hogy a kérő ember tisztában van vele, hogy alkalmatlankodik, nem a megfelelő időben fordul barátjához, zavarja őt, mégsem hátrál meg. Istent természetesen soha nem zavarjuk kéréseinkkel, de érdemes kitartóan fohászkodnunk hozzá.
Az előzményekben, amikor Jézus imádkozni tanította tanítványait, arra bátorította őket, hogy Istent Atyának szólítsák. Ennek következménye az, hogy aki hiszi, hogy Isten az ő jóságos Atyja, az minden helyzetben bizalommal fordulhat hozzá kéréseinek teljesítéséért. A gyermek bizalma ez atyja iránt. Istengyermeki bizalmunk ez mennyei Atyánk iránt. Mindazok a kérések, amelyek a Miatyánkban megfogalmazódnak, Isten jóságának köszönhetően teljesülnek életünkben. A kitartóan végzett imádság és kérés mögött természetesen nem valamiféle követelőző lelkület húzódik meg. És nem számíthatunk arra sem, hogy Isten minden kérésünket feltétlenül teljesíti. Ehelyett kettős bizalom él bennünk. Egyrészt reméljük, hogy meghallgat minket, másrészt bízunk abban, hogy a javunkra, a lelkünk üdvösségére váló kéréseink teljesülnek.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Áldott legyél, aki azért jöttél, hogy életünk legyen. Köszönöm, hogy tőled semmi nem választhat el; hogy számodra nincs elveszett drachma vagy eltévedt bárány, mert számodra mindenki él, és senki nem szakadhat ki kezedből. Hálát adok neked, hogy a te országod törvénye nem emberi szabály, hanem új szövetség. Köszönöm, hogy első zsengeként feltárod előttünk a feltámadás reménységét!