Hívom a családokat 2017
szeptemberében – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és
szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit,
aki a család és az élet mellett áll!
A tízéves érettségi találkozóra a többség
házastársával együtt jött el. Voltak egyedülállók is, és voltak, akik férjüket,
vagy feleségüket osztály-, vagy iskolatársaik közül választották. Mindnyájan
nagy örömmel jöttek feleleveníteni a közös élményeket, elbeszélni az elmúlt tíz
évben történteket. Osztályfőnökük úgy köszöntötte őket, mintha még most is az
„ő osztálya” volnának. Meséljétek el – mondta –, hogyanéltek. Sokatokról tudom,
hogy mi történt veletek, hol dolgoztok, kinek hány gyereke van, de most
legjobban az érdekelne, hogyan érzitek magatokat, hogyan értékelitek az
érettségi óta eltelt éveiteket. Szeretném, ha nem panaszkodnátok, inkább azt
mondjátok el, hogy min munkálkodtok, mit tesztek azért, hogy vágyaitok
teljesüljenek, hogy életetek jobb és szebb legyen, hogy azok az esetleges
gondok, nehézségek, amelyek miatt panaszkodhatnátok, elháruljanak. A
fiúk-lányok sorra beszámoltak dolgaikról, egyesek kicsit visszafogottan, mások
őszintén és az osztályfőnök kérését komolyan véve. Egy lány azonban, aki még
egyedül élt, és az osztályban a legmagasabb, közel két méter magas volt, kicsit
keserűen beszélt. Könnyű volt nektek – mondta –, nekem folyton kosárlabdáznom
kellett, naponta edzés, heti két-három meccs, vidéken és külföldön. Én nem
értem rá randevúzni, folyton csak a kosárlabdáztam. Most, hogy már kezdek
kiöregedni, a kosarazást is be kell fejeznem. A korban hozzám illő fiúk már
mind elkeltek, szóval alig remélhetek egy komoly találkozást. Te szép
sportkarriert futottál be – szólt közbe az egyik osztálytárs –, a sikereidnek
csak örülsz? Túl nagy ára van ezeknek a „sikereknek” – válaszolt a kosaras lány
–, és mire megyek vele? Az biztos, hogy ha újra kezdhetném, nem ezt az utat
választanám.
Keresztényként arra vagyunk hivatva, hogy
meghaladva önmagunkat és korlátainkat fáradhatatlanul törekedjünk a szeretet és
az egység teljessége felé. Ne csüggedjünk tökéletlenségeink láttán, és ne
ítéljük keményszívűen el azokat, akik nagyfokú törékenység állapotában élnek.
Annak tudatában éljünk, hogy az a teljesség, amire ígéretet kaptunk, minden
képzeletet meghalad, de csak odaát lehet benne részünk. (vö. AL 325)
Hogyan tudjátok gyerekeiteket arra tanítani,
hogy kellő önismerettel fáradhatatlanul törekedjenek a szeretet és az egység
teljessége felé? Mi segít az esetleges kudarcok után az újrakezdésben?
Manapság az életben sok minden aggaszthat
minket, gyakran úgy érezzük, hogy ebben a mai világban nem is lehet
keresztényként boldogulni. Bármibe akarunk belefogni, nehézségek jelentkeznek,
és máris okot látunk a panaszkodásra. Ferenc pápa 2013-ban egy homíliájában
elítélte a panaszkodást, mondván, hogy az elveszi előlünk a reményt. Dr. Salvo
Noè olasz pszichológus, akinek PANASZKODNI TILOS tábláját a Szentatya
kifüggesztette irodája ajtajára, egy interjúban rámutatott, hogy ha a
panaszkodásra összpontosítunk, akkor nem tudunk a problémáink megoldására
figyelni. Így tehát a panaszkodás időpocsékolás. Arra kell koncentrálnunk,
amivel javíthatjuk életminőségünket. Hozzuk működésbe a pozitív, keresztény
erényeket, a szolidaritást, a másokkal való osztozást, a másik ember
meghallgatását, a testvéri kommunikációt és segítségnyújtást, erősítsük a
reményt. Sohase feledjük Jézus tanítását: „Öt verebet ugye két fillérért adnak?
Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek
hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek
vagytok ti akárhány verébnél.” (Lk 12, 6-7)
Hogyan tudtok a súlyos beteg, a kilátástalan
helyzetbe került barát, a látszólag véglegesen megromlott kapcsolatban élő
házaspár panaszkodására úgy reagálni, hogy az ne érezze szavaitokat a
„szerencsés” ember fölényes kioktatásának?
Aki rászokott a panaszkodásra, az már
automatikusan csinálja. Panaszkodik, ha szépen süt a nap, mert akkor túl meleg
van; panaszkodik, ha felhős az idő, mert az olyan nyomasztó; panaszkodik, ha
esik az eső, mert akkor ő megázik. Hamar eljut oda, hogy bármi történik, vagy
éppen nem történik, az azért történik, vagy nem történik, hogy neki ártson. A
dolgokat csak a saját szempontjából értékeli, az, hogy az általa nehezményezett
esemény vagy körülmény másokra, akár legközelebbi hozzátartozóira,
házastársára, gyerekeire milyen hatással van, fel sem merül benne. Minden
ellene van, mindent negatívan lát, mindennek ő az áldozata, a többiek meg nem
törődnek vele, még csak nem is értenek egyet vele. Így aztán kapcsolatai
másokkal, családjával, barátaival, munkatársaival is megromlanak. Jól indult
házasságok mehetnek tönkre, ha a férj vagy a feleség belekerül a viktimizmus,
az áldozatérzés hálójába.
Az önző, sikertelen ember könnyen válik
„áldozattá”. Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből
olyanokat, akik az áldozatérzés hálójába kerültek? Hogyan sikerülhet az ilyenek
kigyógyítása?
Sok keresztény családban is gyakori a
panaszkodás. Okkal-ok nélkül panaszkodunk, a családtagok meg maguk is inkább
megtoldják a panaszt, mintsem megnyugtatnák a panaszkodót. Lássuk Isten
szemével családunk minden tagját és ismerjük föl bennük Krisztust. Csak akkor
lehetünk teljesen jelen a másik számára, ha minden körülményről, saját
érdekeinkről megfeledkezve adjuk oda önmagunkat. Erre Jézus a minta, mert
amikor valaki közeledett hozzá, hogy beszéljen vele, rátekintett, szeretettel
nézett rá (vö. Mk 10,21). Az ő jelenlétében senki nem érezte mellőzve magát,
mert Jézus szavai és gesztusai ezt a kérdést fejezték ki: „Mit akarsz, hogy
cselekedjem veled?” (Mk 10,51, vö. AL 323)
Tud-e segíteni a családcsoport azon a
házaspáron, akikről kiderült, hogy magukat mindenben sikertelennek érzik, úgy
látják, hogy ők mindig áldozatok? Hogyan lehet a csoport egységét az ilyen
házaspárok panaszkodása és negatív állásfoglalásai ellenére megőrizni?
Mondd csak – fordult az osztályfőnök a kosaras
lányhoz –, jól emlékszem arra, hogy a kosárlabdázás mellett testnevelő tanári
képesítést is szereztél? Tanár úr jól emlékszik – válaszolt a lány –, csak van
egy kis baj ezzel a képesítéssel: nem sikerült letennem a kötelező
nyelvvizsgát, így nem kaptam meg a diplomámat. Hiába küszködtem, hiába
gyötörtem magam a tanulással, nincs használható képesítésem. Kicsit sötéten
látod a helyzetet – vette át a szót az osztályfőnök –, ha beadsz egy kérvényt a
tanulmányi osztályra, engedélyezik a pótvizsgát. Aztán amíg ezt intézik, itt az
iskolában feleleveníted a nyelvtudásodat, ebben tudok segíteni, majd sikerrel
levizsgázol. Nálunk itt most az egyik tornatanár épp nyugdíjba készül. Szívesen
alkalmaznánk egy friss diplomást helyette. A kosaras lány meg sem bírt
szólalni. Tanár úr – motyogta, és elpityeredett –, ez fantasztikus! Jó, jó –
csitította az osztályfőnök –, csak egy kikötésem van: ha valami nem tetszik, ha
valamiről úgy látod, hogy lehetne szebb, lehetne jobban csinálni, ne
panaszkodj, hanem azt találd ki, hogyan tudnád megszépíteni, mit tehetünk
azért, hogy jobb legyen!
Bíró László,az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése