Aki Fiadnak menyegzőjére meghívtál minket Irgalmazz nekünk!

Aki Fiadnak menyegzőjére meghívtál minket

Irgalmazz nekünk! 

Képessé tenni magam arra, hogy átértékeljem a szavak jelentését, eredeti tisztaságát véve magamra! Vagyis: elvonatkoztatni létemet e világtól, és egyedül az Isten bennem rejtőzködő szentségét viselni, hordozni, és engedni kibontakozni. Pál így szól: „viselkedjetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki országába és dicsőségére hív titeket”. Hallom e szavakat, értő füllel? Megengedem a magam számára, hogy ne azonnal, csípőből igazoljam magam, bizonygassam, hogy mennyire elégséges vagyok e felhívásnak, hanem bírálón és bűnbánón vessem szavai elé lényemet és létemet? Kinek tartasz Te engem Istenem? Mennyire vagy megelégedve velem? Elégséges lehetek én, a Te szándékodra?

És még el sem jutottam az evangéliumban Jézus elhangzó, bíráló szavaihoz! Aki nem gyűlölettel, haraggal a szívében mondja e szavakat, hanem fájdalommal, keserűséggel, és intve rá, hogy változzak meg, mert Isten szeretetében hiába akar, nem képes megtartani, ha én nem tudok Vele mit kezdeni.

Itt van a szeretet lényege! Mely, mint a folyó a medrét, mosdat, megtisztít, elhord minden szennyet róla, de, ha a föld ontja bele a szennyet, az soha nem válik tiszta, éltető folyammá. Ő megszentelni próbál, én meg beszennyezem Őt, Aki folyamként, éltető vízként megtisztítani akar mindent, minket, embereket, és általunk a földet, és a mindenséget.

Ellentmondás így lesz Teremtő és Teremtménye között! Miért tiltakozunk, miért ágálunk, miért fekszünk keresztbe a jó előtt? Miért nem vagyok képes hinni, hogy Isten az egyedüli jó, Aki jót akar minden embernek? De, Aki nem képes a jó beteljesítésére, ha én, az Ember nem működöm Vele együtt! Mert szüntelen azt bizonygatom, gondolataimmal, szavaimmal és tetteimmel, hogy nem lehet az jó, ami eleve jó! Bűne az Embernek, hogy a szentet megszentségteleníti. Észre sem vagyok hajlandó venni, hogy tüsténkedésemmel, önigazolásommal, bizonygatásommal, jószándékommal (!) is, a rosszat szolgálom.

Nem mindegy, hogy tenni a jót – mely szerintem jó –, vagy megengedővé lenni a jóra!

Nem Isten szab nekem korlátokat, én korlátozom be Őt kiteljesedésében! Ez törvényszerű, de legalább, ne játszanánk rá, ne fokoznánk bölcselkedésünkkel, okoskodásunkkal, szenteskedésünkkel! Szolgálni a jót, szolgálni az Istent, egyet jelent Krisztussal közösséget alkotni, kereszténnyé lenni! Méltón viselkedni, méltóvá lenni arra a kegyre, hogy Isten megnyitja teljességének kapuit előttem, gyarló és gyenge, a teljességre képtelen ember előtt! Várományosa lenni annak, amire hitem kevés! Talán ezért komolytalannak tartjuk Isten ajánlatát. Jézus ezért mondja azt, hogy „bizony, mondom nektek: ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek, ‘menj innen oda’, elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek.” [Mt 17,20] Egyedül a hitem elégséges ahhoz, hogy elnyerhessem azt, ami az ígéret Istentől, a számomra! Nem kérek mást Istenem, csak hitet, mely Benned erősödik meg napról napra bennem! Ámen